Külseje szinte minden tekintetben harmonizál belső énjével, ilyen értelemben Oswald abszolút ön-azonos. Szereti az egyszerűséget és letisztultságot, sosem szégyellte, honnan jött, sem azt, milyen döntéseket hozott az életében. Öltözködése pont a minimalista hozzáállás miatt nem tükrözi belső érzelmeit, viselkedésén azonban nem mindig tud formálni annyira, hogy elrejtse, mi nyomasztja belülről. Általában udvarias és előzékeny, nem szereti túlságosan megcsavarni a beszélgetést, inkább hallgat vagy hümmög, mintsem felesleges fordulatokkal nyújtsa azt, amihez valójában nem tudna hozzászólni.  Egy évet leszámítva egész életében szülővárosában élt, így megszokott egy bizonyos életstílust és ritmust, amiből teljesen ki kellene zökkennie. Az átállás nem ilyen egyszerű, és hiába minden igyekezete, rosszul tűri a változást, ingerlékenység helyett azonban inkább valami szeretetreméltó morózusság érezhető rajta. Ruhatárát még nem cserélte le, így a nagy melegben is farmernadrágban, pólóban és kockás ingekben jár, bár már odáig eljutott, hogy a nadrágokat térdig levágja.
Munkája tökéletesen illik hozzá, szeret pepecselni, mindent hibátlanra elkészíteni, munkaideje gyakorta éjszakába nyúló, vagy csak naplemente után kezdődik. A szokások rabja, minden hajnalban kiugrik egy kávéért, sétál egyet a parton, mielőtt még túlságosan felhevülne a levegő, esténként pedig kocogni vagy úszni jár. Ezekről nem szívesen mond le, fókuszpontként használja őket, hogy ne zökkenjen ki az életéből. A higiénia kifejezetten fontos számára, de a trendek követésével egy percet sem tölt, így frizurája pont olyan, amilyen tíz éve volt, a szakállat pedig egy-két éve növesztette meg, azóta nem szívesen válik meg tőle, mindkettőt csak fazoníroztatja, teljesen levágni nem fogja. Mogyoróbarna szemeit borostyáncirádák szegélyezik, esténként a munkához és olvasáshoz szemüveget hord.
Nincs kifinomult ízlése, szereti az olcsó sört, a csípős csirke szárnyakat, a baseballt, viszont kifejezetten kevés időt tölt tévé előtt. Inkább számítógépezik, online filmeket néz, nagy szerelmese a legtöbb alkotásnak (mind harminc évvel ezelőtti, mind mai filmeknek), olvasásban pedig leginkább Stephen King felé húz a szíve.
Amennyire precíz a munkájában, éppen annyira szórakozottan rendetlen magánéletében, lakása tiszta, hetente takarítja, de hajlamos mindent szanaszét hagyni, és hiába tudja, hogy napi tizenöt perc munkával megkönnyíthetné az életét, képtelen rászánni magát.

Valami összetört. Nem hallottam, nem is láttam, de bőrömön éreztem a szerteszét fúródó szilánkokat. Megpróbáltunk egymásra nézni, a két pillantás elcsúszott síkos érzelmeinken, tekintetünk céltalanul sodródott tovább. Fejét lehorgasztotta, ujjai belesápadtak az erőbe, amivel a szék karfáját szorította. Az imádott kéz, amely eligazgatta hajtincseimet, amely végigsimított vállaimon a kávé kitöltése közben, amely óvón ölelte kislányunk arcát. Ebben a kézben most benne volt minden indulat, megfeszült, kirajzolódtak rajta az erek és inak, csontokon hártyavékonysággal tapadt a bőr. Az imádott kéz dühösen markolt.

Elvesztettem az időérzékemet, csak egy fújás, a lecsiszolt ívről apró szemű por szállt fel, ringva táncolt a lámpa vibráló, sárga fényében. A komód lágy vonalainak látványától, ahogyan hátrább léptem, és magamhoz vettem félig üres, buboréktalan sörömet, valami összetört bennem. Mert olyan végtelenül tökéletes volt. Lakkozatlanul is, a pince rossz megvilágításában is, mindenhogyan. Két kezem nyomán született, kifogástalan formák, eszményi végeredmény, én tettem, két kezem dolgos súlyával, és gyönyörű volt, lélegzetelállítóan szép. Az életem pedig, körülöttem, romokban hevert, csendben.
Kinyílt az ajtó, halk, surranó léptek nesze ütötte meg fülemet, tudtam, hogy Ő az, így szökött le hozzám még tinédzserkorunkban is, és idelent vártam falovakat, ajándékokat faragva, zakatoló szívvel, gyomromban játékpillangók talmi szárnyrebbenéseivel. Akkoriban mindig befogta szemeimet, halkan a fülembe suttogott, megkérdezte, tudom-e, kicsoda. Most hosszú, kötött pulóvert viselt, hangjában semmi játékosság, semmi vidámság. Kócos hajtincseit eligazgatta, nekidőlt az asztal élének, karjait elutasítóan összefonta mellkasa előtt. Már nem egy nyelvet beszéltünk.
- Szeretlek – lehelte végül néhány perc hallgatás után.
- Én is szeretlek. – Tekintetünk nem bírt egymásba olvadni, valahogy a két anyag már képtelen volt fuzionálni. Elcsúsztunk. Szétestünk.
- De nem vagyok szerelmes beléd. És azt hiszem, soha nem is voltam. És azt hiszem, te sem belém.
Hátamat a falnak illesztettem, szótlanul bámultam egymásba kapaszkodó karjait.
- Azt hiszem, igazad van. – Kínos, apró mosolyra húztam ajkaimat. Így forgácsolódik szét az élet. Ilyen egyszerűen.
- Azt kívánom, bár másképp lenne, mert te vagy… - a hangja elcsuklott, nehezen tudott levegőhöz jutni, nyújtottan, magasan, reszketőn folytatta: - …te vagy a legjobb barátom. Mindig te voltál. Istenem, amióta csak az eszemet tudom.
Emlékképek ezrei villantak fel előttem. Forgó őrület, egy egész élet, és abba az egyetlen pillanatba, a kócos hajával és szempilláin rezgő könnycseppjeivel együtt az egész világ belefért. Szűk rése voltam nélküle mindannak, ami vele. De nem voltam belé szerelmes, igazán nem. Csak szerettem. A mi szeretetünk a fák gyökere volt, ahhoz képest a szerelem ősszel levedlett falevél.
- Ahol nincs te, ott nincs én se.
Hirtelen rám nézett, szemei egészen elnyíltak, pupillái kissé kitágultak. És akkor, akkor elnevette magát.
- Egy Ingmar Bergman idézet? Ezt kapom tőled? – karjai lehulltak, hogy néhány lépés után szorosan átöleljenek.
Szültél nekem egy gyereket, egy csodálatos kislányt, és otthont varázsoltál ebből a házból, és belőlem is rendes embert, akartam mondani neki. Helyette balommal viszonoztam az ölelést.