Mit kell tudni rólam? Semmi különöset.
Újabban mindig Holden Caulfield öccsének baseball kesztyűjén gondolkodom, meg hogy mekkora egy rakás szar a Zabhegyező. Borzasztóan haragszom magamra, amiért egyáltalán eszembe jutott, de nem tudok segíteni ezen. Idióta srác. Vörös, halott öcs. Baseball kesztyű. New York.
New York. New York. New York.
Vannak, akik emberekbe szeretnek bele. Én városokba. Égig érő házak, négy évszak, gázolaj, metró, valami, ami felpörget, vagy kellően lelassít, vagy csak dallammá változtatja a narancssárgát – ennyi elég a boldogsághoz. Vagy ennyinek a hiánya a fuldokláshoz.


Nézz csak rám: a buta, szőkített lány, az örök kívülálló a Paradicsomban.
Mit csinál itt? Miért nem takarodik végre el? Mi a faszt néz így rád?
Biztos leszbikus. Biztos sorozatgyilkos. Biztos ki akar rabolni.
Hallottad, hány abortusza volt? Negyvennyolc, nem? Száznegyvennyolc? Mit tudom én, de egy hülye ribanc.
Hallottad énekelni? Ja, hát nem rossz. Egy csajtól. De sokkal jobb nála a…
Megint láttam belőve a kikötőnél. Belehány a vízbe. Szánalmas picsa.
Hallod? Megint új munkája van. Most a…


Megígértem magamnak, hogy véget vetek ennek, de… Áh, a faszt.
Tudod, ahogy egyre öregszel, valahogy elfogynak a kifogásaid arra, miért nem nőttél még fel. Nem merem megnézni, hogy élnek mások, mert nem értem el semmit az életben. Egész nap tudok heverészni és azon rágni magam, mégis mihez kéne kezdenem magammal, a probléma tényleges megoldása aztán másnapra marad. Aztán megint egy másikra, és megint egy másikra.
Aztán majd egy reggel csak arra kelek, hogy elfogytak a holnapok, nem?

Ledobtam a táskám a földre, közvetlenül az övé mellé. Behúzta a függönyt. Lehúzta a redőnyt. A szoba bal felében volt négy-öt éjjeli lámpa, felkapcsolta őket.
- Oké, öhm, le tudnád venni a pólód? Jó. Hú! Bocs csak... Ülj arra a székre. Nem, nem arra, a másikra. Fordulj kissé balra. Ne, ne a fejeddel, a törzseddel. Kicsit jobban. Sok! Most meg kevés. Még balra. Jó! Állj! Meg ne moccanj! Csinálok pár képet. Nem láttad a… ja, megvan. Oké, oké, o… a francba is, bemozdultál!
- Én nem…
- Csitt! Csak még pár kép.
- Amúgy gond lenne, ha…
- Mondom csönd. És ne mocorogj. Még egyet és… oké. Megvagyunk. - lerakta a kamerát.
- Ennyi volt?
- Ühüm. Majd a képeket rajzolom le. Fenének kell, hogy itt szobrozz tíz órát. - leült az ágyára, elővett egy zacskó dohányt, cigarettapapírt, tippet, a farzsebéből meg egy apró kis tasakot.
- Nézhetem?
- Hm? - Sodorni kezdett.
- Ahogy rajzolsz.
- Nem túl izgalmas.
- Nem akarok hazamenni.
- Nem vagyok bébiszitter, Tina.
- Tudom, csak… - felálltam a székről, lehajoltam a pólómért, fogtam a kezemben. Ő rágyújtott. Szívott egy mély slukkot, aztán pár másodperc múlva vigyorogva, lassan kifújta az orrán keresztül a füstöt. Kicsit olyan volt, mint egy sárkány.
- Jól van. Ülj le. - mondta végül. Tétován megindultam a szék felé. - A-a. Mellém.
Leültem. Furcsán mosolygott, a kezembe nyomta a cigijét, beleszívtam, kapart, köhögni akartam, de nem tettem. Kinyújtotta a kezét. A combomra rakta. Lehunytam a szemem. Nyeltem. Szívtam. Kapart megint. Közelebb húzódott. Rá néztem. Rám nézett. Kivette a kezemből a spangliját. Még mindig vigyorgott.
- Van kedved…? - kérdezte.
- Azt hittem, de… de igazából nincs.
- Pedig rád férne.
- Ja.
- Nem tudlak…
- Nem.
- Azért maradsz?
- Inkább nem.
- Kár. - Vállat rántott. Végigdőlt az ágyán. Én felálltam, felvettem a pólót, elindultam az ajtó felé. Mikor a kezem már a kilincsen volt, még egyszer hátrafordultam.
- Majd megnézhetem, ha kész?
- Micsoda?
- A rajz.
- Ó, igen. Persze. Még nem igazán tudom, mikor kezdem el. Tudod, van ez az izé azzal a… szóval eléggé lefoglal, és…
- Aha. Értem. Öhm, akkor én...
- Várj csak!
- Hm?
- A táskád.


Fél órát céltalanul császkáltam a háztömb körül, végül az unalom oltárán feláldoztam az elveimet, hazamentem. Már asztalnál ültek, mikor beléptem a házba. Mark kacsát sütött ebédre, fűszeres illat terjengett a levegőben, és habár éhes voltam, a világért se lett volna kedvem csatlakozni hozzájuk.
- Megjöttem! – ordítottam, mielőtt bevágtam magam mögött az ajtót. Nos, ezzel a köszönést le is tudtam. Lerúgtam a cipőmet, a fogasra dobtam a kabátom, innen az utam egyenesen a szobámba vezetett.


Mit csinálsz, ha egyedül vagy?
Semmit.
Lefoglalod magad.
Mivel?
Semmivel.
Valahogy eltelnek az órák, anélkül, hogy később számot tudnál adni róluk. Gondolom, interneteztem, olvastam, gitároztam, szín szerinti sorrendbe raktam a könyveimet, egy sarokba dobáltam a szennyes ruháimat, rágyújtottam nyitott ablaknál, még többet interneteztem, nagyon sok zenét hallgattam, végigvettem milyen filmeket nem volt kedvem akkor és ott megnézni, heverésztem, rendet raktam, rumlit csináltam, rajzoltam, széttéptem a lapot, még egy cigi, még több net, egy pontnál elkezdtem felvenni a telefonommal az egyik új dalomat is, de volt egy másik pont, a dalban, ahol mindig elcsesztem, így végül letettem erről.
Ilyenkor következnek azok a dolgok, amikre az ember határozottan emlékszik, de nem beszél róluk. Legyen az szarás, maszturbálás, fanszőr borotválás, meg ilyesmik.
Például. Hm. Teszem azt...
Az ágyam alatt tartottam a széfemet. Nem igazi széf volt, csak egy kazettás fém doboz, a tetején zárral. A kulcstartómra fűzve tartottam hozzá a kulcsot, a kulcstartómat pedig gyakran hagyom el a lakás különböző pontjain, így tulajdonképpen bárki hozzáférhet, épp ezért még soha senki nem vette a fáradtságot rajtam kívül, hogy csakugyan bele is nézzen. Csak úgy tarthatsz meg egyedül magadnak egy kincset, ha névlegesen közhasznúvá teszed. Soha senki nem fog az ajtódon kopogtatni a használati jogért.
Ezt a széfet kivettem az ágy alól, kinyitottam, kiborítottam. Levelek, fényképek, egy régi fizika dolgozat, apróbb játékok, sörös kupakok, két-három sörnyitó, blokkok, kétszer negyed doboz Prozac, egyszer fél doboz Xanax, sok szem Aspirin, Celexa, Wellbutrin, két levél Claritine, pár ékszer – női, férfi, értékes, értéktelen, de egytől egyig évek óta sose hordott – és egy kis tasak. Az a kis tasak, amit épp kerestem. Kinyitottam. A tenyerembe öntöttem. Megszámoltam. Öt bélyeg. Visszaraktam. Aztán megint kivettem és eljátszottam ugyanezt a műveletet még párszor, nem tudom hányszor, de legutoljára már csak négyig jutottam, a hiányzó egy a nyelvem alá került.


Odakinn már sötét volt. A házban mindenki aludt. Én a fürdőszobában feküdtem a kádban. A víz hűlt, a hab pattogott. Meg voltam győződve róla, hogy ha kihúznám a dugót, lefolynék a vízzel együtt a lefolyón. Felhúztam a lábaim. Percek óta azzal szórakoztam, hogy apró, pici vágásokat ejtettem a combomon, aztán néztem, ahogy a vízzel keveredett vér végigszalad a lábamon. Mint egy nagyon rossz, nagyon olcsó horrorfilm. Nem fájt, nem is kellett, hogy fájjon, pláne nem annyi fájdalomcsillapító után, amit bevettem.
A víz narancsos-rózsaszínűre váltott, bambultam a lábaimat, így eltelt pár perc, végül kiszálltam a kádból. Megtörölköztem. A vér folyt tovább. Fogtam egy kis vécépapírt, letöröltem, tovább vérzett, még több vécépapír, némi káromkodás, semmi javulás. A törölközőt a földön hagytam, ahogy voltam, a szobámba siettem, remélve, hogy sehol nem hagyok nyomot, még inkább remélve, hogy senkit nem verek fel. Remegő kézzel feltúrtam a szobát, kerestem a mobilom, egy kupacnyi valami mögött meg is találtam. Billentyűzár. Naplók. Utolsó bejövő hívás. Zöld telefon. Kicsöng. Kicsöng. Kicsöng. Kicsöng. Kicsöng. Aztán felvette. Mielőtt bármit mondhatott volna, belekezdtem.
- Öhm. Helló. Idetudnál jönni? Kéne egy fuvar a kórházba.