Vannak emberek akik pont azzal válnak érdekessé, hogy egyáltalán nem azok. Én talán pont ebbe a csoportba tartozom. Nem vagyok pszichopata, börtönben sem voltam mint elítélt soha, nem öltem még embert és pénzt sem hamisítottam. Próbáltam mindig tökéletessé tenni az életemet, úgy élni ahogy az nekem jó de mások elvárásainak is megfelel.  Közvetlen vagyok mindenkivel, néha túlságosan is. Iszonyatosan naív vagyok emiatt, akármit elhiszek és akárkiben megbízom akár percek alatt is és elmesélem neki az egész élettörténetemet. Ha megbántanak képtelen vagyok haragudni napokig szinte órákig sem, és ezért nem egyszer ejtettek már pofára. Mindenki rajtam vezeti le a dühét de én ezt már megszoktam s csak egy mosollyal letudom az egészet. Nehezen lehet mondjuk felidegesíteni mert a kisebb beszólások csak leperegnek rólam, mert megszoktam, hogy mindenkinek én vagyok a boksz zsák és a lelki szemetes.
Imádok nevetni és mosolyogni. Mindig mindenbe bele kell szólnom, ott kell lennem mindenhol és valamivel le kell foglalnom magam. Igen, talán kissé hiperaktív vagyok. Szeretek szervezkedni és a középpontban lenni, általában be nem áll a szám és ha tehetném folyton csak mosolyognék. Akkor van baj ha az a mosoly legörbül az arcomról, de akkor tényleg oltári nagy.

Külsőt tekintve egyszerű lány vagyok. Olyan aki bármelyik nap megfordul veled szemben az utcán, akire fel sem nézel ha mackónadrágot és sportcipőt visel. Na de lényegében, lábam a földig ér, két fülem van és még sem vagyok szatyor. De, hogy picit belemenjünk a részletekbe: átlagos testalkatú és magasságú lány vagyok, valakinek anorexiás és csontkollekció de sajnos vagy nem sajnos de akárhogy eszek nem bírok hízni. Anyámtól örököltem, apró méretemet és azt is, hogy tartom a fix 55 körüli kilót, bár dolgozok is érte, hogy ez így maradjon. Futok minden este ha időm engedi, ha viszont kihagyom az estit pótolok reggel. Igaz hajlamos vagyok belefeledkezni a kedvenc „sportomba” az olvasásba. Elvarázsol s órákig képes vagyok ezt a tevékenységet végezni.
Hajam barna amit szinte csak kiengedve hordok ugyanis úgy tartom, hogy hatalmas füleim vannak, mint Dumbónak, bár kivétel erősíti a szabályt így mikor sportolok akkor az megköveteli a dolgot. Sokan azt mondják, hogy ez badarság de én hajthatatlan vagyok.
A szemem színe egyszerű barna tehát teljesen átlagosnak vagyok mondható. Szeretek sminkelni, és imádom az erős rúzsokat ezzel kiemelve a számat, ugyanis ez az a pont amit mindig használok minden nap: imádok nevetni.
Szeretek öltözködni és vásárolni mint minden lány, de nem viszem túlzásba. A magas sarkú és a miniszoknya ugyanúgy megtalálható a ruhatáramban mint a sportcipő és a melegítő felső, próbálom nem átadni magamat a hétköznapok szürkeségeinek.

Bííp. Bííp. Bííp. Bííp.
Órák óta ültem anya ágya mellett, hallgattam ugyanazt a monoton hangot, amit a szíve adott ki. Szépen ritmusosan csengett semmi félre lüktetés nem volt benne. Ezek szerint legalább a szíve rendesen működik. Legalább az.
Hófehér márvány keze az enyémbe olvadt, én görcsösen szorítottam vékony ujjait még ő ernyedten fektette kézfejemre. Éhes voltam, hiszem már kora reggel óta bent voltam vele a kórházban és meg sem mozdultam, de anyám iránti szeretetem nagyobb volt, mint az éhségem. Az órára pillantottam. Este 7 óra. Kezdtem aggódni anyámért mert még mindig nem kelt fel. Utáltam magamat, mindenkit, hogy nem volt ott, hogy segítsen. Miért pont ő?

Bííp. Bííp. Bííp. Bííp.
Még mindig egyenletesen vert a szíve. A gép nem unta meg a halk csipogást …de az én idegeimen egyre jobban táncolt. Egy cérnaszál választott el attól, hogy ne romboljak, hogy ne törjek és zúzzak mindent, ami körülöttem van.
Gondolataimban elmerülve egy hangos, karakteres és erős hang vert fel.
- Yasmine McCall? – nevem hallatán görcsbe rándult a gyomrom. Anya mindig becézgetett csak akkor mondta az egész nevemet ha valami rosszat csináltam és most is olyan érzésem volt, hogy én vagyok a hibás pedig igazából semmiről nem tehetek. Evangelinnel vásároltam fel a fél ruhaboltot mikor jött a hívás:
-Hallo?- Eva mögöttem viháncolt és a fejemre húzott egy idióta rózsaszín kalapot melyből ugyanolyan színű tollak meredeztek a plafon felé. Én a kezére csaptam mint egy rossz kisgyerek s ő lebiggyesztett szájjal vette le rólam a fejfedőt.
A telefonban egy pillanatig néma csönd volt majd egy kedves, lágy hang szólt bele.
- Yasmine McCall-hoz van szerencsém?-
- Őőő… igen, miben segíthetek? -
- Az édesanyja…- nem is voltam kíváncsi a többi mondandójára igazából. Ez lehet amolyan anya-lánya megérzés. Halkan elhadarta anyám nevét s jött a rossz hír amitől végig futott rajtam a hideg és muszáj voltam neki támaszkodni a kirakatnak, hogy ne essek össze ugyanis eléggé úgy éreztem, hogy a lábaim cserben szeretnének hagyni.
- Melyik kórterem? -
- 2. emelet 210-es szoba. – kinyomtam a telefont és nem érdekelt, hogy mennyien látnak, hogy Eva mit szól ahhoz, hogy ott hagyom a nagy tavaszi vásárlás közepette már rohantam is a kórház felé.
- Kérem távozzon most az édesanyjának pihenésre van szüksége.-
- Nem maradhatnék bent? Csak… csak ma este. – a doktor hevesen rázta a fejét. Veszett ügy. Anyát itt kell hagynom és nem tehetek ellene semmit. Oké rendben. Legyen. Bennem forrt minden szó amit olyan szívesen kiüvöltöttem volna a világba de inkább csöndben maradtam.
Bólintottam, és egy utolsó pillantás kíséretében távoztam a kórteremből. Táskámban kerestem a kocsi kulcsot de a kezem annyira remegett, hogy nem, hogy a kulcsot de azt sem láttam, hogy merre megyek így egyenesen egy férfi mellkasának ütköztem.
- Elnézést!- fel se pillantottam csak kutattam tovább a most feneketlennek tűnő válltáskában.
- Sajnálom ami anyáddal történt.- ez épp elég volt ahhoz, hogy végig fusson rajtam valami. Valami harag, tűz és utálat, amit már csak a hangból ítélve is tudtam: neki nincs itt keresni valója. Sötétbarna íriszeimet a férfira szegeztem akinek amúgy karakteres kissé agresszív arca most megbánást tükrözött.
- Tűnj innen Brad!- kezében egy piros ajándék szatyrot szorongatott. Szemem meg akadt az újabb ajándékon s nem is vettem le róla egy darabig. Nem szólt semmit csak egy lépéssel közelebb lépett. Én ezzel a mozdulattal hátráltam.
- Brad! Most menj innen és vidd a francos ajándékodat is amíg szépen mondom. Nem akarok jelenetet rendezni a kórházban.-már éreztem, hogy ujjaim fájnak az erős szorítástól mellyel a táskám fülét szorítottam. Anyám Brad miatt van itt mert ő is bűnöző, és biztos, hogy köze van az egészhez.
- Yas hinned kell nekem. Ez nem az én művem. Miért akartam volna, hogy bántsák a te édesanyádat?- ahogy nézett, ahogy beszélt szinte majdnem elhittem, hogy igazat mondd. Szinte.
- Mi okom lenne rá, hogy higgyek neked? Te is egy vagy közülük. Tehettél volna valamit.. ha akartad volna. Nem akartad. És most… takarodj!- Bennem forrt minden egyes szó amit oly szívesen vágtam volna a fejéhez de nem tehettem mert egy kórházban voltunk és engem úgy neveltek…ahogy őt nem.
- Nincs igazad Yasmine. És erre te is rá fogsz jönni… hamarosan.-