Remegek. Érzem ahogy a falak körülöttem kezdenek összemenni. Magamhoz tértem, mit tettem?
Az egész egy álom, egy rossz álom, felébredek mindjárt, ott fog feküdni mellettem az ágyban, ruha nélkül, kielégült fejjel, fürtösen, kócosan és ennek az egésznek nyoma se lesz. Hozzábújok majd, mellkasát simítva, ő pedig belesuttogja majd a fülembe, hogy minden rendben. De nem moccan. Miért nem mozdul? Miért nem áll fel, mikor csak a válla lyukas? Mit tettem?
Változtatni kell. Változnom kell, tisztulnom kell, menekülni, újjászületni, vagy meghalni és eltűnni. A tárgyalásnak vége, nekem pedig mennem kell. Bezárnak, nem tettem halálosat, nem voltam önmagam, épp ezért csak gyógyulnom kell. Nem tudom, honnan került hozzám az a fegyver, nem tudom, hogy húztam meg a ravaszt, és nem tudom, miért pont Rá irányítottam. Túl sok nem tudom, túl sok miért, túl sok kérdés, nulla válasz. Mindig ilyen voltam, meggondolatlanul rohantam előre, mentem amerre vittek, és nem tudtam kiszállni, mikor mindenki más már messze járt. Ott maradtam egyedül , magamon pedig nem tudtam segíteni.
Így kerültem éjszakai életbe, így lettem férfiak játszószere, én lettem az, aki mást nem kap, csak a mocskot és az agressziót. Meg a pénzt. Őszinteséget fogadtam az elején, az is maradok végig, kurva jól kerestem, ha drogra vágytam, nem kellett gondolkodnom, hiszen tudtam, megkeresem következő este az árát. Persze Ő ezt nem tudta. Nem tudhatta, titkoltam, rejtegettem minden nyomot, ami erre utalt volna. Hiszen szerettem, szeretem a mai napig, mélyen, meg se érdemelve.
Aztán minden elromlott, én lentebb süllyedtem, ő pedig hagyott, mert nem tudott mást tenni. Napok vannak, amikre nem emlékszem, akárhogy próbálok, nem tudom előhívni, hogy bánthattam, megalázhattam, fájdalmat okozhattam. Biztos, hogy megtettem, keresztüllőttem a vállát, az istenért, kontrollálatlan voltam, és hálátlan. Mintha nem is én lettem volna...
Egy darabig áltattam magam azzal, hogy nem én voltam. Az első két hónapban végig azért üvöltöztem, mikor épp nem voltam leszedálva, hogy hallgassanak meg, engedjenek ki, látni akarom, elmondani, hogy nem én voltam. Az öcsém... sosem felejtem el az arcát, csak én voltam neki. Én pedig eltűntem. Be a pokolba, ami rosszabb, mint a börtön, ahol nem számít, mi vagy, kiölik belőled.... Kiölték belőlem.

290 napja, hogy tiszta vagyok. 6960 órája semmi másra nem gondolok, csak az újrakezdésre. Miért írtam le mindent, untatva vele nagyjából azt a két embert, aki anyámon kívül olvasni fogja? Mert túl akarok lépni mindenen, és mert hiszek a tiszta lapban. Megbűnhődtem, azért amit tettem, megbántam már számtalanszor, jobb útra is térhettem volna. Hibáztattam mindenkit, akit csak tudtam, de felesleges volt, semmivel sem lett könnyebb vagy boldogabb. Az egész az én hibám, minden ember csak a saját életéért felelőst, azt pedig úgy bassza el, ahogy akarja. Én megtettem, bánom, hiányzik, és félek, de túl kell lendülnöm, mert szeretek... És ezért harcolnom kell...