Eadlyn & Marcus

Egy jó kis séta. Igen erre volt szükségem, lehetőleg a testvérem nélkül, mert ő most... Hát őrülten örül annak, hogy láthatja Pandora-t. Ami nem is rossz, mert a szerelem szép, csak ha engem nyaggat, hogy tegyek meg neki ezt meg azt, akkor inkább menekülök. Vagyis csak nyöszörögtem egy muszáj vagy miféle választ és visszaaludtam. Addig sem volt gondja velem, mert nem állt szándékomban megzavarni az ők békés tevékenységét, akármi is volt az. De most már nem alszom, teljesen friss vagyok, túlteng bennem az energia, amit hamarosan el is fognak szívni tőlem ha megcsörren az egyik pillanatban a telefonom és szólnak, hogy minden elő van készítve a következő forgatásra. Bár most legbelül magamban csak imádkozni voltam képes, hogy minél későbbre végezzenek a díszletesek és kellékesek. A szövegemet már rég betanultam, ha bakijaim lennének akkor az biztosan azért lesz, mert jól akarok teljesíteni és csak arra összpontosítok. Tehát akkor sétálok egyet. Most is, akárcsak legtöbbször feltenném a napszemüvegem, de a tükör előtt állva annyira nem tűnik most jó ötletnek felvenni. A napfény amúgy sem sérti a szemem, szóval anélkül is megvagyok. Teszek a paparazzókra! Ők sem lehetnek ott mindenhol és ha előbb az ikertestvéremet veszik célba, akkor én teljesen nyugodt lehetek. Vagyis nem, akkor ha elkezdik az újságban vesézni, hogy ki lehet az a vörös hajú lány akivel csókolózom ki tudja hol, annyira nem lesz kellemes. Már így is összeadtak az újságban valaki olyannal, akit nem is szeretek, mindezt egy bulis fotó miatt. Jó elhiszem, hogy a színésznők és színészek között természetes, ha egymásba szeretnek és egy pár lesznek, de az én esetemben ez nem történt meg. Tényleg nem. Részben azért, hogy felejtsek egy kicsit ismét nem fogadtam taxit. Sétálni úgyis ezerszer könnyebb és ha el is fáradok, garantáltan békésen fogok aludni. Vagy sem. Ez általában akkor derül ki amikor felébredek vagy a testvérem felébreszt. A város, az épületek, az elhaladó emberek ugyanazt a káprázatos ámulatba ejtést hozzák rám, mint mindig. Így lelassítok, nem szedem a lábaimat sehová sem, hanem egyszerűen csak a semmibe tekintek, mintha abba az irányba ahová éppen néztem egy ismerősöm volna, de igazából semmi. Az imént azt mondtam, hogy semmi? Akkor rögvest visszavonom! Jobban kellett volna figyelnem és nem útban lenni szokás szerint, de én már csak arra vagyok hívatott, hogy a legelképzelhetetlenebb helyeken a legváratlanabb dolgok történjenek meg velem, ami mindig árt egy kicsit. De azért sosem nyöszörgök, most sem mintha egy három vagy négy éves kisgyerek lennék akit szó szerint az aszfaltozott járdára löktek.
– Se... semmi baj. – kezdek bele egy kicsit bizonytalanul, de ha meg is kellene említenem, hogy fáj a hátsó felem úgysem tenném meg. Egy nő előtt? Kész röhej volna!
– Még egyben vannak a csontjaim, szóval... jól vagyok. – válaszolok a kérdésére most már valamivel határozottabban.

Eadlyn & Marcus

Mindig érdekelt, hogy vajon milyen lehet itt élni, eleve itt születni és mellőzni mindazt ami otthon várna rám Winchesterben. A rózsakertet biztosan tudnám nélkülözni, de gondolom annyira hozzá szokott már az elmém a virághoz, hogy nem tudnék meglenni nélkülük. Ezért kell mindig hazalátogatnom, megnézem miféle új növénnyel gazdagodott a kert, van-e valami változás vagy sem. Bár többnyire mindig ugyanaz fogad, csak nagyobb mennyiségben és persze Puffy a kutyám. Sajnos őt nem mindenhová hurcolhatom el magammal, szóval amíg itt vagyunk, addig vagy a szüleim vagy a kertészlánykánk vigyáz rá. Remélem épségben fogom visszakapni őt, ha ez az egész lejár és hazautazhatok. De addig is van még mit tenni. Most meg nem csak a színészkedésről beszélek, hanem új emberekkel megismerkedni, még jobban feltérképezni ezt a helyet és szebbnél szebb emlékekkel gazdagodni. Én őszintén igyekszem! Eddig azonban úgy tűnik a balszerencse kísért abban, hogy mennyire viccesebbnél viccesebb szituációkban ismerjek meg másokat. Előbb a felsőm, most meg ez... De amíg nem szakad szét a ruhám semmi baj sincs. Tényleg, szétlapíthatnak egy úthengerrel is, de ha egészben lesz a ruhám attól én még boldog palacsinta leszek. Amint valamennyire sikerül feltápászkodni és így elsőre megállapítani olyan irtózatosan komoly károk nem értek. Maximum a tenyerem horzsolódott le egy kicsit, de az lényegtelen.
– Nem olyan vészes. Kibírom. – fordítom a tenyerem felé, hogy lássa tényleg semmi komolyról nincs szó, még akkor se ha időközben kibuggyant volna a vérem.
– Semmi baj. Neked nem esett bajod ugye? – ez nyilvánvaló volt, mert valamilyen szinten megkíméltem őt a horzsolásoktól, de sosem árt megkérdezni, hogy nem-e történt vele is valami. Az emberek több, mint a fele értékeli ha visszakérdeznek és érdeklődnek a testi vagy akár a lelki épségük felől. Amikor megkérdezi tőlem, hogy nem látok-e valahol egy gördeszkát első dolgom a hátam mögé nézni, arra kellett volna gurulnia elméletileg a gazdája nélkül. Igen, valóban így történt, bár nem elég, hogy szimplán észrevettem, ha nem sietek utána akkor végleg elgurul és elkallódik vagy átmegy rajta egy autó. Persze elfelejtettem szólni, hogy nem előle menekültem el, hanem csak a gördeszkájáért szaladok. A szaladáshoz meg kifejezetten értek, kár, hogy úgy döntöttem inkább színész leszek, mint híres futó. A színészkedés mellett lehet még futni, nemde? Amíg meg megtehetem, erőm teljében vagyok miért ne futnék? Talán így, mivel gyorsan eliszkolnék nem tudnák, hogy én vagyok az. Ahogy utolérem a gördeszkát és nem gurul olyan nagy sebességgel tovább ráléptem a hátuljára s, felkaptam amint az első fele a magasba emelkedett. Így most már nyugodtan visszamentem a lányhoz és úgy éreztem, hogy most már ha képes voltam futni akkor olyan nagyon nagy bajom már nem lehet.
– Gondolom ez az, tessék. – azzal mosolyogva megpróbálom átadni neki miután visszaérkeztem hozzá.
– Igen, most már tuti jól vagyok. – válaszolok egyúttal a kérdésére is.