JELLEM:

Munkája sokban átformálta jellemét az utóbbi évek alatt. Eltérően viselkedik munka közben, szabadidejében és védenceivel.

Higgadt, komoly férfi benyomását kelti. Sokszor oly hűvös, mintha örök tél ölelné körbe testét. Ám szíve kedves. Mélyre temeti, elzárja lelkét a külvilág elől, így valódi érzelmei is csak ritkán tükröződnek az arcán. Ezt munkája meg is követeli.

Kissé manipulatív és merev: Szereti, ha mindent irányíthat és nem tűri a menetrend felborítását. Ez alól védencei sem kivételek. Bizonyára rég nem lenne munkája, ha nem tartanák számon a legjobbak között.

Csöppet veszélyes és némi szadista hajlam is elveszett benne. Ne akarj kötözködni vele, ne bosszantsd fel! Ne bántsd a rá bízott személyt! Tényleg ne! Nem azért, mert egy izomagy. Nem az, annál sokkal rosszabb! Őrült, aki addig fog rugdosni, amíg képes vagy beszélni. Ez a jobbik eset! A rosszabbikat pedig, azt tényleg senki sem akarja tudni. Védenceiért ölni is képes. Ez számára nem munka, hanem maga az élet.

Arrogáns és irányíthatatlan: Úgy jár-kel, mintha ő maga lenne az atya úr isten! A baj az, hogy sokszor ezt meg is teheti. Mert ki állítaná meg? Munkaadójával szemben sem alázkodik meg. Megy a saját feje után, mint egy tulok.

Egyszerre szadista és mazochista is. Nem bántja, ha fájdalmat okoznak neki. Amennyiben az általa védett személyt képes megvédeni, ő már boldog. Elégedett vigyora olyankor mindenkinél kivágja a biztosítékot.

Rejtélyesnek hiszik, hisz alig van olyan ember, aki ismeri a múltját. Nem is szeret beszélni róla. Mások szemében olyan, akár egy kósza árny. Csendesen meglapul a háttérben, amíg szükség nincs rá.

100 nap. Ez a mániája. Senkit sem hajlandó 100 napon túl védelmezni, egy ősrégi dolog miatt. Egykor egy híres színésznő testőre és szeretője volt, ám a hölgy másfél év után, egyszerűen bejelentette, hogy nem tart igényt rá többé, mivel férjhez megy. Azóta igyekszik érzelmileg távol maradni a védett személyektől.

Törődő: Hajlandó akár saját karjában kiló métereken át cipelni az általa védett személyt. Gyógyszert hozni neki az éjszaka közepén. A földön aludni az ágya mellett, ha fél a vihartól....stb...

Jó barát tud lenni, vagy legalábbis tűrhető. Csakhogy igen kevés ember képes elnyerni eme dicső címet! De ha sikerül, s valaha bajba kerülsz, ő lesz az első, aki segít majd neked, bármi áron.

Ritkán káromkodik és épp ennyire ritkán emeli fel a hangját. Igazi úriember, ha épp arra van szükség. A költészet sem áll távol tőle és meglepő módon, kedveli az idézeteket.

Mindig megkapja, amit akar, így-vagy úgy. Hihetetlenül makacs! Ha valamit igazán szeretne, azért oroszlán módjára küzd és nem rest illegális segédeszközöket is bevetni.

Imádja a nőket, de nem volt eddig túl sok hosszú távú kapcsolata. Ez is munkájának köszönhető, hisz ritka az olyan nő, aki elviseli, hogy az általa szeretett férfi, valaki mást helyez előtérbe. Márpedig a munka számára minden, a védett személy pedig az első.

Képes szeretni, nagyon is. Vágyik mások figyelmére, gyengédségére, csakhogy még soha sem találkozott olyannal, akit jobban, vagy legalább annyira képes szeretni, mint a munkáját. Egyszer egy bölcs testőr azt mondta neki, hogy majd akkor vonuljon vissza, ha megtalálja az egyetlen nőt, akit egy életen át védelmezni akar. Nos, ez a pillanat még nem jött el.

Szenvedélyes, érzéki, figyelmes az ágyban. Megelégedettséggel tölti el, ha boldoggá tudja tenni aktuális partnerét.
Egyszerre vágyik a meleg családi fészek adta biztonságra és retteg is tőle. Talán épp ezért nem nősült még meg.

Bosszantóan intelligens, ami nem igazán jellemző a többi szakmabelire. Ráadásul elég tudálékos is.

Karizmatikus, könnyedén felkelti mások figyelmét. Erős, férfias kisugárzása egyes egyedekből vonzódást, másokból azonnali taszítást vált ki. A férfiak többsége rühelli, amire lássuk be, van is okuk. A nők pedig… Velük még több gondja van. Nagy százalékuk szívesen bújik az ágyába, egy vagy akár több alkalommal is. De olyan csak évtizedenként akad, aki hosszú távon is elbírta volna viselni.

Határozottan heteroszexuális! Ennek ellenére senkit sem ítél el. Nagy ívben leszarja, hogy ki kivel, mikor és hol.

Nők terén furcsa az ízlése. Nincs oda a tökéletes hölgyekért, de megveszik a zakkantakért. Ha egy csaj túl féltékeny típus, hisztis, vagy épp különleges perverzióval rendelkezik, azért egészen addig oda van, amíg meg nem fejti a dolog miértjét.

Munka közben nem iszik, egyébként töménytelen mennyiségű alkohol elfogyasztására képes, drogokat viszont soha sem használ. A cigiről pedig csak annyit, hogy abból mindig kifogyhatatlan készlete van.

Szereti az embereket, igazi romantikus alkat, s még csak nem is haragtartó. Kivéve, ha saját magáról van szó. Múltja megpecsételte jelenét.
Mindig, minden körülmények között résen van. Akár hová lép be, mindig felméri a terepet. Ez is szakmai ártalom.

Az elviselhetetlen és az imádni való tökéletes keveréke.



KÜLSŐ:
Szálkás, sportosnak mondható testalkattal rendelkezik. 187 centijével magassága is tökéletesen átlagosnak mondható. Haja sötét barna árnyalatokban játszik. Többnyire szélfútta, pedig ismeri a fésűt, csak a hajnyíró gépet nem nagyon. Szemei akár a hideg, jég kék óceán, melyen csupán néha csillan meg a fény, akár egy gyors habzó hullám. Kellemes akcentus, ritka, ám akkor szédítő mosoly egészítik ki férfias vonásait. Arcát olykor enyhe borosta takarja, mely kissé igénytelen kinézetet biztosít számára. Ruhatára egyszerű, többnyire sötét darabokból áll. Munkája miatt sűrűn hord öltönyt, napszemüveget. A hétköznapokon divat egyáltalán nem hatja meg. Amíg talál egy tiszta farmert és egy pólót, esetleg inget, nem is érdekli az egész. A cipőkkel sem problémázik, ám a bakancsokat előnyben részesíti. De, ha épp egy kopott sportcipő van kéznél, az is épp olyan jó.

2004 január

-Üdvözlöm Tony! Örülök, hogy végül beleegyezett a találkozóba. – Fogvillantó mosolyt küld felém, vastag, szinte vérvörös rúzstól izzó ajkával. A velem szemben ülő riporter a harmincas évei végén járhat. Csinos, ám szemeit már apró ráncok veszik körbe. Az álnevemen szólít, lévén az igazit még nem is tudja. Remélem ez így is marad. Ha nem jönne jól minden egyes fitying a busás kórházi számlák miatt, most nem ülnék itt. Talán akkor Tony Xelton sem létezne.
-Jó napot! Részemről a szerencse! – Kimért, hűvös hangnemben köszönök, tekintetemmel lágy vonásait fürkészve. Előre tartok a kérdéseitől. Gyomrom görcsbe rándul, kezeim pedig már nyirkosak az izzadságtól. Még bele sem melegedtünk a beszélgetésbe, de máris sajnálatot vélek felfedezni lelkének tükrében. Gyűlölöm, ezt az egészet! Vagy sajnálnak, vagy megvetnek, ez a két opció létezik. Többek közt ezért is titkolom kilétem. Na meg a testőr képzőben sem szeretném, ha gyilkosnak vagy őrültnek könyvelnének el. Már azt is nehezen viselem, hogy tudom, mindkettő igaz rám. Nem kell, hogy mások is az arcomba vágják. Sem az, hogy ezek miatt kirúgjanak. A bácsikám vért izzadt, mire be tudott juttatni.
-Alig pár hónapja jelent meg a „Gyász” című könyve, és máris a sikerlisták élén van. Gondolta volna, hogy ennyi ember lesz kíváncsi a történetére?  Milyen érzés elismert írónak lenni? – Csak egy pillanatig töprengek a válaszon, majd szóra nyitom a számat, s hagyom, hogy reszelős hangom bejárja a kopár szobát.
-Azt sem gondoltam, hogy egyszer könyvet írok majd és kiadják. Számomra is meglepő, hogy ennyi embert érdekel a történetem. Ennek ellenére, nem érzem írónak magam. – Igyekszem tárgyilagos válaszokat adni, s nem belefolyni a magánéletembe. Nem vagyok író, fogalmam sincs arról, hogy kéne egy ilyen interjút végigcsinálni, csak azt tudom, hogy szeretnék minél előbb megszabadulni ettől a nőtől és a szituációtól. Ez mind a pszichológusom hibája. Ha nem győzködött volna arról, hogy beszéljek valakivel, vagy legalább vessem papírra a gondolataimat, most nem lennék itt. Ő volt az, aki először olvasta a könyvem és az is, aki rávett, hogy adassam ki.
-Az első oldalon az áll, hogy igaz történet alapján. Úgy tudom, önről szól a könyv. Igaz ez? Én is olvastam, de bevallom, idősebbnek gondoltam és kevésbé jóképűnek! – Mintha flörtölne, de úgy érzem, ezt csak a cikk miatt teszi. Át is suhanok a dolog felett, s rezzenéstelen arccal válaszolok az újabb kérdésére. Ha ezen túl leszek, meglátogathatom Emmát!  Biztatom magam.
-Minden sora igaz! Nem egy fikció, mi az elmém mélyéről pattant ki. Nem azért írtam, hogy sikeres, vagy gazdag legyek. Csupán kiadtam magamból az elmúlt évek fájdalmát. Olyan ez, akár egy napló. A könyv, én vagyok! Nem hiszem, hogy a tragédia vagy a fájdalom elkerüli a vonzó, fiatal embereket. Talán komolyabb vagyok a korosztályomnál, vagy inkább fásultabb, ezt belátom. – Feszülten lazítom meg a nyakkendőmet. Bár ne kellett volna öltönyt húznom! A hányinger apró rohamokban tör rám, s levegő is, mintha egyre kevesebb lenne a helységben. Ajkam kiszáradt, így az előttem lévő pohár vízért nyúlok, miközben már füleimet súrolja is az újabb kérdés.
-Ezek szerint, ön tényleg végignézte a szülei halálát? Azt hiszem milliók szemébe csalhatott könnyeket az a bizonyos harmadik fejezet, mikor a tragédiát taglalja. Hogy sikerült túljutnia a gyászon? – Kérdése közben, még a vizet is félre nyelem, mikor a szüleimet említi. Ujjbegyeim elfehérednek a vaskos pohár reflexszerű szorításától. Tudtam, hogy rákérdez majd, most mégis a szívem már a torkomban dobog, ereimben pedig, hihetetlen sebességgel zúdul a vér. Hiába igyekszem elnyomni, az emlékképek ismét feltűnnek lelki szemeim előtt.

2000

-Emma, gyere már! – Motoromnak támaszkodva álltam az egyetemi ház előtt, közvetlen miután segítettem apáéknak Emma minden bőröndjét a kocsiba tuszkolni. Nővérem még mindig a barátnőitől búcsúzkodott, szép sorjában átölelte mindegyiket, majd cuppanós puszik hangja keveredett a légtérben. Téli szünet! Már a gimnáziumi éveink alatt is mindig síelni mentünk, s ez amolyan hagyománnyá vált nálunk. Most is épp arra készülődtünk. Akkor még nem sejtettem, hogy ez lesz az a pillanat, mikor utoljára élve látom a szüleimet!
-Most azért duzzogsz, mert nem láthatod a szünetben a kis barátnődet?  – Élénk mosollyal az arcán ugrándozott ki a házból, mint egy kislány. Sötét tincsei hófehér bőrével alkotott igazán vonzó kontrasztot. Mindig is büszke voltam a nővéremre, és azt hiszem, akkoriban ő is az volt rám.
-Nem, Sarah megvár engem, mert úgysem találna még egy ilyen zsenit! Én viszont nem várok tovább rád! – Nyelvet öltöttem rá, apáék pedig vidám tekintettel szemlélték civakodásunkat. Ez olyan mindennapi dolognak számított. Enyhe testvéri heccelés, persze soha sem bántottuk komolyan egymást. Mindig óvtuk egymást és nem volt olyan helyzet, amiben nem számíthattunk a másikra.
-Sajnállak Einstein! Neked csak egy marék ész jutott, míg én megkaptam az összes jó gént az ősöktől! – Ezzel a mondattal vágta be karcsú, légies testét a szüleink kocsijába. A ritmikus gimnasztika sztárja. Míg én csak egy Guard voltam a csapatomban (amerikai futball), addig ő csodákat művelt a szalaggal. Több versenyen is dobogós lett, mégis színészi babérokra szeretett volna törni.
-Fiam, nem jössz inkább velünk? Ráfagysz arra a motorra út közben! – Apám derűs ábrázattal próbált hatni rám, sikertelenül. Féltettem az én kicsikémet. Másfél hét alatt, ki tudja, hogy mi történhetett volna vele.
-Tudod, hogy nem hagyhatom itt! Még lába kelne a szünet végére! – Pimasz vigyorral húztam fejemre a sötét bukósisakot. Általában nem hordtam, de az ősök előtt jobbnak láttam magamra kapni.
-Óvatosan gyere, mert sok helyen csúszik az út! – Ezzel apám el is tűnt a gépjármű kormánya mögött. Anyám még biztatóan intett egyet, majd felbúgtak a motorok. Eleinte minden rendben ment. Könnyedén követtem őket, bár ujjaim jócskán lefagytak. Aztán az út felénél, hatalmas hópelyhek kezdtek el szállingózni, s lassan fehérre festették a tájat. Már bántam, hogy a motort választottam a fűtött kocsi helyett. A látási viszonyok drasztikus mértékben romlottak le a fehér, vattaszerű takaró végett. Épp akkor előztem meg őket, mikor a szerpentinre kanyarodtunk fel. Hosszan rám dudáltak, ezzel is jelezve nemtetszésüket, de figyelmen kívül hagytam őket. Aztán hirtelen megcsúsztam. Csak egy pillanat volt az egész, de már nem tudtam uralmam alá vonni az alattam száguldó vasparipát. Még láttam a kocsi fényszóróját, mikor jobb lábamra nehezedett a fém és az úton keresztülsuhanva korláthoz csapódtam. Biztos voltam benne, hogy meghalok, de annál is rosszabb dolog történt. Mellettem épp csak másfél méternyire, apám kocsija áttörte a korlátot és bukfencezve zuhant alá a meredek sziklafalon. Ahelyett, hogy elgázolt volna félre rántotta a kormányt és saját épségüket veszélyeztette. Meghűlt a vér, ereimben. Arra már nem emlékszem, hogy üvöltöttem, vagy csak akartam. A motorom súlyára viszont igen. Átfagyott, fájdalomtól sajgó tagjaimmal alig bírtam kimászni alóla. Csodával határos módon, bár több helyen szétszakadt a ruhám, behorpadt a sisakom, s vérfoltok keresztezték kabátom cafatait, komolyabb bajom nem esett. Valahogy a sziklafalon is lejutottam. Már erre sem emlékszem igazán. Minden olyan ködös, rémálom szerű volt. Először apám élettelen, fakó tekintetét láttam meg. Teste összeroncsolódott autóban ragadt, míg vállai és feje átütötték a szélvédőt. Nem kellett megérintenem ahhoz, hogy tudjam, őt már elvesztettük. Minden porcikám remegett, akkor már nem a hidegtől.
-Ne, ne, ne… - Ez a szó vésődött az elmémbe, hisz vagy ezerszer elhagyta számat. Anyámban még volt egy csipetnyi tartás, de mellkasába fúródott hatalmas üvegszilánk, és keserű halálhörgése nem sok jóról árulkodott. Elmém üvöltött, remélve, könyörögve, kérve, követelve, hogy ez csak egy rémálom legyen! Ébredjek fel, most azonnal! Halál és benzinszag keveredett a levegőben.
-Anya… - Alig hallható suttogás hagyta el a számat, majd üvöltésbe torzult hangom. Kigyullad a hátsó ülés, s a lángok, mintha a semmiből nőttek volna hatalmasra. Apám parázsló cigarettája még ott egyensúlyozott az ülés huzat anyagának szélén. Mégsem ez rémisztett meg a legjobban, hanem Emma. Csak feküdt ott, annak ellenére, hogy bőre élettel teli hamvasságban úszott, még akkor sem mozdult, mikor a lángnyelvek arca jobb oldalát kezdték simogatni. Nem menekült, nem kiáltott, csupán egy vékony kis vérpatak csordogált fejéről szüntelen, holott fél arca csúnyán megégett. Azt sem tudtam, hogy mit csinálok, mikor kirángattam a kocsiból először őt, majd anyánkat. Apán, már nem segíthettem. Utolsó emlékem az volt, hogy a hóban térdelek, karjaim görcsösen szorítják Emma testét. Könnyeim potyogtak, miközben újra és újra szólítgattam, megrázva időnként az ernyedt lányt. Könnyeim vérével keveredve festették halovány vörösre a körülöttünk lévő hóréteget. Égett hús szag ütötte meg az orrom. Nem mertem a járműre nézni. Valahol a távolban szirénázás hallatszott talán. Fel sem fogtam, hogy közeleg a segítség. Még mindig Emmát élesztgettem, míg valaki erővel nem szakította el tőlem. Felnéztem. Mentősök, s tűzoltók szaladgáltak körülöttünk. Vajon, mikor jöhettek? Anyámat akkorra már hordágyra tették. Ahogy elhaladtak mellettem, rá néztem, s ő engem bámult, kikerekedett szemekkel, majd tekintete megmerevedett. Talán ekkor kerültem igazi sokkhatás alá, hisz csak napokkal később, már a kórházban tértem magamhoz. A fehér falak, a havas tájat juttatták eszembe. A fájdalom hálójában vergődve, gyengének, kiszolgáltatottnak és sebezhetőnek éreztem magam. Elvesztettem a szüleimet, Emma pedig egy súlyos koponyasérülés miatt, kómába esett. Trauma és önvád, ezek lettek életem fő jellemzői.

Egy pillanatra behunyom a szemem, hátha ez meggátolja azt, hogy könnyeim ismét utat találjanak maguknak a külvilágra. De csak újabb rémképeket csalok elő ezzel. Iszok még egy kortyot. Tudom, hogy válaszolnom kell a nő kérdéseire, de mindez nagyon nehéz számomra még mindig.
-Elnézést, csak az emlékek..- Fejem lehajtva kérek bocsánatot hosszú hallgatásomért.
-Igen, ott voltam, mikor az élet utolsó szikrája is elhagyta egykor csillogó íriszüket. Nem kívánom ezt senkinek. Akkor, ott én is meghaltam egy kicsit! Az utolsó kérdésére pedig a válaszom az, hogy sehogy. Még, nem sikerült feldolgoznom a történteket. – Fészkelődök kicsit, keresem a helyem, de nem találom. Émelygésem lassan masszív hányingerbe csap át. Csak legyen vége, legyen már vége…
-Sajnálom, nem akartam feltépni a sebeket. –Mentegetőzik feleslegesen, mire csak a fejemet rázom. Nem hibáztatom, ez a munkája. Egyébként sem hibáztathatok senkit magamon kívül a kialakult helyzetért.
-Meséljen egy kicsit a testvéréről! Magához tért azóta? –Könyörtelenül száguldanak felém múltam darabkái, előhívva a bennem szunnyadó bűntudatot. Pedig egy töredéke egyébként is velem van mindig. Ezért járok heti kétszer pszichológushoz, ezért nem tudok csak altatóval aludni, s akkor is rémálmok gyötörnek. Ezért élek nyugtatókon évek óta.
-A nővérem még most is kómában van, csak a gépek tartják életben. Nincs rá esély, hogy felépüljön, sőt, arra sem sok, hogy valaha, csak egy pillanatra magához térjen. – Most már nem tudom tartani magam, könny szökik a szemembe, amit lopva igyekszem eltüntetni. A velem szemben ülő nő, tapintatosan nem forszírozza a dolgot. Nem mondja újra, hogy sajnálja és ezért valamilyen szinten hálás vagyok neki. már tele a padlás a sok „sajnálommal”. Mit sem érnek a szavak. Nemrég megtudtam, hogy Emmánál beállt az agyhalál. Nem tehetek érte már semmi mást azon kívül, hogy elengedem. Erre pedig, képtelen vagyok. Ha ő is elmegy, nem marad senki, nem marad értelme a létezésemnek.
-És mi történt a kedvesével? Újra egymásra találtak? Vagy esetleg már valaki másért dobog a szíve?  – Arcvonásaiból azt szűröm le, hogy egy könnyedebb vonalra próbálja terelni a témát, hogy nekem segítsen ezzel, de a szerelem dolog is elég rosszul érint. Sarah elhagyott a szüleim halála után. Azt mondta, túl bonyolult lett minden és ő ezt nem képes végigcsinálni. Megértettem, mégis végtelenül fájt. Akkor lett volna a legnagyobb szükségem rá, a szeretetére. De nem tartottam vissza, egyetlen percig sem. Mindenki összesúgott a hátam mögött, gyilkosnak, majd később bolondnak hívtak. Én sem akartam volna magammal lenni abban a helyzetben.
- Az incidens után, nem láttam őt többé. Másik városba költöztem.  Azóta, egyetlen kapcsolatom sem volt. A nők erős, szilárd férfiakra vágynak, nem olyanokra, akik megjárták már a zárt osztályt is. – Mégis kinek kellenék? Ki akarna éjjelente egy rémálmokkal küszködő, könnyező, nyugtatókon élő bolonddal hálni? Ki akarna azzal törődni, hogy kirángasson a gödörből, hogy kivegye a kést a kezemből, ha kell? Senki és én ezt megértem. Nem is kívánom senkire sem ráerőltetni magam. Persze a pszichológusom szerint, jót tenne egy közelebbi kapcsolat, de úgy érzem, nem várhatom el senkitől sem, hogy a fájdalmammal kelljen együtt élnie.
-Miatta kísérelt meg véget vetni az életének? Bánja, hogy nem járt sikerrel?  - Újabb két szívbe markoló kérdés. Kezem immár látványosan remeg meg, de még ezt is elviselem. Már csak pár perc, aztán irány a virágárus. Emma mindig is oda volt a tulipánokért, ezért havonta többször viszek egy csokorral a kórtermébe.
-Nem mondanám, hogy miatta. Az, hogy elhagyott, csupán az utolsó csepp volt. Nem ő a hibás, én voltam túl gyenge. Utólag visszagondolva, hálás vagyok annak, aki végül levágott arról a bizonyos kötélről, még épp időben. – Hangom halk, szinte suttogásszerű. Vágytam a halálra aznap, el akartam menekülni minden elől. Végül a mennyek országa helyett, fél év zárt osztály jutott nekem. Talán nemrégiben vissza is kerültem volna, ha bárki tudomást szerez az újabb kísérletemről. Ezúttal egy hídról ugrottam a jeges vízbe, de túl hamar kihalásztak. Csak egy kis nátha lett a dolog végeredménye. Még meghalnom sem sikerül! Azután tettem ezt, miután közölték, hogy Emma soha többé nem tér vissza hozzám. Eddig ő éltetett, ezután pedig, minden ismét túl sötét.
-A könyvében nyíltan ír a pszichiátrián töltött hónapjairól is. Egy szóval, hogy jellemezné ezt az időszakot? – Kutató tekintetét szinte a bőröm alatt érzem. Kedves jelleme ellenére vérbeli újságíró. Akár honnan nézem, életem legfájdalmasabb jeleneteit hozta fel égész idő alatt. Mégsem akadtam ki rá, hisz kellőképpen jól tud tálalni, ráadásul ez az örökké sajnálkozó arc, elveszi a kedvem az üvöltözéstől.
-Kaotikus! – Ejtem ki a szót pár röpke pillanatnyi gondolkozás után. Máshogy nem is lehetne jellemezni a diliházat. Minden nap egy új élmény volt, attól függően, hogy mennyi nyugtatót lőttek épp belém, a terápiás foglalkozásokról nem is beszélve.
-Még egy utolsó kérés! Beszélne nekem a jelenéről és a jövőjéről? Hogy él most? Várható újabb könyv? Lesz happy end? – Egy kérés és egy rakat kérdés. Rafinált nő, nem hagy könnyen szabadulni. Pedig el kell érnem a repülőm, ha még Emmát is látni akarom ma.
- Nos, a jelenem. Heti rendszerességgel járok a nővéremhez és a pszichológusomhoz felváltva. Kedvesem nincs, jelenleg nagybátyám jóvoltából testőrnek tanulok.. Azt hiszem, mást nem tudok mondani. A jövő pedig a sors titka! Igyekszem elkerülni a pszichiátriát. Újabb könyvön nem gondolkozok, mint ahogy már említettem, nem érzem írónak magam.  Happy and pedig, csak a mesékben létezik! – Kisebb szóáradatot tárok elé, hátha ezek után végre utamra enged. Ennyi is túl sok volt már. Még hogy pár szót a jövőmről. Azt sem tudom, lesz-e olyanom egyáltalán. Minden változik, minden képlékeny, főleg az én életemben.
-Köszönöm az interjút! Én azért még reménykedek benne, hogy több Tony Xelton könyv is a polcokra kerülhet majd!  – Mosolyogva, negédes szavakkal búcsúzkodik. Felállok, s udvariasan kezet fogok a nővel, elköszönök, majd elhagyom a helységet. Végre friss levegő kerül a tüdőmbe. Lábaim még kissé bizonytalanul visznek a cél felé. Fognom kell egy taxit és irány a repülőtér.


2015

Éjsötét sportkocsim nyikorgó kerekekkel áll meg a kiváló hírnévvel rendelkező testőr közvetítő cég előtt. Ezt a kis luxust megengedhetem magamnak. Nagybátyám jóvoltából, már egy teljes évtizede  vagyok szerződésben a céggel. Nem azért, mert ő vezeti a helyet, hanem mert Honoluluban az egyik legjobbnak számítok. Talán mert nincs magánéletem. Már rég nem vagyok azaz összetört huszonéves ifjú, aki voltam. Megedzett az élet. Író sem vált belőlem, mint ahogy a mellékelt ábra mutatja. Sőt, manapság pszichológushoz sem sűrűn járok. Látszólag, túlléptem a múlt árnyain, de igazából, még megvannak bennem az akkori félelmeim. Zachary sokat tett értem. Apám öccsének köszönhetem, hogy most az vagyok, aki. Ha ő nem lökött volna folyamatosan előre, ha nem állt volna ki mellettem teljes mellszélességgel, már talán nem is élnék. De itt vagyok, élek és erősebb vagyok, mint valaha! Mások védelme lett az életem. Emma halála után, végül új célt találtam magamnak. A bűntudat, még most is árnyékként kíséri lépteimet, de már nem állíthat meg többé. Megtanultam együtt élni vele. Ez is segít abban, hogy még egyszer az életben ne kövessek el újabb végzetes hibát. Határozott léptekkel vonulok be az épületbe, majd mosolyogva állok meg a titkárnő asztala mellett.
-Letelt a 100 nap Jenny. Nincs valami új munka számomra? - Már megszámlálhatatlan alkalommal tettem meg ugyanezt. Az utóbbi években, csupán pár hetet töltöttem az általam bérelt apró lakásban. Amint lejár az egyik szerződésem, beleugrok a következőbe. Szükségem van arra, hogy valaki mellett állhassak. Hogy legyen valaki, akit védelmezhetek. Arra, hogy ne kelljen a saját életem élnem, csupán valaki más sorsának árnyéka legyek. Bátornak tartanak, de kevesen tudják, hogy az életem örökös kockáztatása is csak egyfajta menekvés.