Reggel, mikor felkeltem, még nem gondoltam volna, hogy én a nap végére, vagyis csak délutánra a sürgösségin fogok kikötni, és láss csodát, most mégis itt vagyok. Én nem is tudom igazán, hogy mi történt, csak sétáltam a parkban, és egyszercsak BUMM!! A földön találtam magam, rajtam pedig egy mountain bike, és egy fiatal srác feküdt. És nem, nem én voltam a hibás, hisz én tök normálisan közlekedtem. Na jó, talán közben nem kellett volna olvasnom, és akkor láttam volna, hogy felém száguld teljes sebességgel, és ki tudtam volna térni. Na igen, de nem láthattam előre, hogy ez fog történni, nem vagyok én jós. Pedig ha tudtam volna, biztos a táskám mélyére rejtettem volna azt a Stephen King könyvet.
Szegény srácot is sajnálom kicsit, mert Ő is eléggé megijedt, de szerencsére neki az ijedtségen kívül semmi baja nem lett, hisz volt rajta védőfelszerelés, rajtam meg ugyebár nem. Az esés következtében pedig koppant a fejem a betonúton, és a rám nehezedő súlytól szinte az összes levegő kipréselődött a tüdőmből. A fiú aztán elkezdett sajnálkozni, és hiába mondtam neki, hogy jól vagyok, ragaszkodott hozzá, hogy mentőt hívjon, ha másért nem is, azért, hogy megnézzék a sebet a fejemen.
Na így kerültem én a sürgősségire, mert a mentősök aztán a szúró fájdalomra hivatkozva, ami állandóan belenyilal az oldalamba minden levegővételkor, behoztak a kórházba. Nagyon nincs kedvem ehhez az egészhez, van jobb dolgom is, mint itt ücsörögni, és várni a dokira, meg a leletekre. De hát ez van, ezt a néhány órát csak kibírom.
- Jó napot...! - köszönök a dokinak, egy mosollyal az arcomon, ami végül kissé eltorzul az oldalamba nyilaló fájdalom miatt.
Oh és most jut eszembe, hogy a könyvet is ott felejtettem a parkban, mert a baleset során az is kiesett a kezemből, és nem is nagyon volt rá időm, hogy foglalkozzak vele. Na hát annak akkor már búcsút is inthetek, nem fogom már viszontlátni. Pedig milyen jó könyv volt...

Nem értem miért kell ennyire felfújni a dolgot, csak egy véletlen baleset volt az egész, jól vagyok. Már amennyire. Végül is voltam már rosszabb bőrben is, és annak a "balesetnek" az emlékére a mai napig emlékeztetnek a hegek a testemen. Szóval ahhoz képest ez semmi, megtanultam már kezelni a fájdalmat. De talán tényleg lehet nagyobb bajom is, hisz levegőt venni nem tudok, anélkül, hogy ne érezzem az oldalamba nyilalló fájdalmat. Na meg a fejfájás sem akar elmúlni.
Nincs sok kedvem a kórházban feküdni, főleg a könyvem nélkül, de hát most ez van, el kell viselnem, és csak reménykedhetek, hogy nincs semmi komolyabb bajom, és még a mai nap folyamán elmehetek innen. Nagyon lassan telnek a percek, amíg a dokira várok, szinte úgy érzem, hogy meg is állították az időt.
- Jól... Jól vagyok. Vagy legalábbis beszélni tudok... - kezdek bele, bár először megbicsaklik a hangom, de folytatom. - Szóval az történt, hogy egy gyerek belém jött a biciklijével, és még rám is esett... És higgye el, nem egy pehelysúlyú srác volt. És... Asszem a fejem is bevertem. - Hadarom el gyorsan a történteket, néha-néha picit megállva, apró levegőket venni, de minden egyes lélegzetvételnél megrándul egy arcizmom, ezzel jelezve, hogy talán nincs minden olyan rendben, ahogy azt én gondolom.
Míg a Doktornő hallgatja a mellkasom, én körül nézek, mert kíváncsi vagyok, hogy milyen kisebb-nagyobb panaszokkal szoktak ide járni az emberek nap mint nap, mivel kell foglalkozniuk az orvosoknak állandóan. És ahogy látom, mindenféle sérülés van itt, bár valószínűleg a súlyosabbak a kórház egy másik részén vannak. Egy biztos: soha az életben nem lennék orvos, bármennyit is fizetnének érte. És nem is a vérrel van bajom, mert annak a látványát bírom, de biztos sok hisztis, jajveszékelő emberrel van dolguk napi 24 órában, és ezt én személy szerint nem bírnám. Meg vannak olyan esetek, amikor kénytelen a doki bepiszkítani a kezét, esetleg ruháját, és attól én frászt kapok. A mostani balesetemben is kissé összekoszolódott a ruhám, és a sebeimbe is tuti került baci a földről, de azokat a mentősök kitisztították. A ruhámon lévő koszt meg kénytelen vagyok még elviselni egy kis ideig, vissza kell fognom magam, mert nem pánikolhatok be pont itt, és pont most. Attól csak még rosszabb lenne a fájdalom. Bár akkor talán az orvosok benyugtatóztatnának, és nem lenne velem sok gond. De nem...! Nem pánikolhatok. De azért az idegességem, és aggodalmam kézzel tapintható.
- Csak a fejem fáj, meg az oldalam minden lélegzetvételnél... És... Nem hánytam még, de kissé rosszul vagyok. - sorolom a panaszaim a dokira nézve, majd tekintetem - most már sokadjára - az ajtó felé téved.
- És Doktornő... Nem hoztak utánam esetleg... Teljesen véletlenül egy könyvet? Egy Fitzgerald könyvet? - kérdezek rá a számomra oly' fontos tárgyra, bár sejtem mi lesz a válasza, de azért megkérdezem, hátha. A remény hal meg utoljára.