Nagyjából százhetvennégy centi magas, nyakigláb, egyfolytában mosolygó, barátságos személyiségű fiatal nőre kell gondolni, ha Emilyről van szó. Hosszúkás arcát dús hullámos mogyoróbarna haj keretezi, ami egészen a háta közepéig ér. Kalcedon kék íriszei mindig úgy csillognak, akár két drágakő, arcbőrét pedig a nap hatására szeplők borítják be. A kis pöttyök mintha megőriznék az a kislányt, aki immár egy kicsit háttérbe szorult.
Testalkata átlagos, nem túl izmos, de plötyinek sem nevezhető. Szeret csinosan öltözködni, a lezser elegancia híve, ami természetesen nem jelenti azt, hogy sportcipőben és farmerben nem érzi jól magát.

Szellemdús, gyakran tréfálkozó, néha kicsit csipkelődő személyiség, de soha nem szurkálódik komolyan, csupán viccből. Ezt természetesen a hangneméből is lehet érezni, illetve aki jól ismeri, azt tudja, hogy a légynek sem ártana, hisz… a húsért is azért mondott le, mert sajnálja az állatokat, amik egyébként arra születtek, hogy az emberiséget táplálják. Intelligens és makacs, általában a kreatív káosz veszi körbe. Gyakran késik, de nem sokat, csupán 5-10 perceket. Izgalomra, szenvedélyre és talán egy kevés veszélyre van szüksége a mindennapokban.

Olyan erősen szorítom markomban a papírdarabot, hogy ujjaim lassan izzadni kezdenek a levélre gyakorolt erőtől, no meg természetesen az izgatottságtól. Átlépem az otthonom bejáratát, majd miután becsukom magam mögött a robosztusnak tűnő ajtót, háttal nekidőlök és fülig érő mosollyal az arcomon hátrahajtom a fejem. Nagy levegőt veszek, és ismét kihajtogatom a levelet, hogy elolvashassam a tartalmát. Egyszerűen képtelen vagyok levenni a tekintetemet a félkövér-dőlt betűkről, amik egymás mellett állva a pozitív szót rakják ki.
A szokásaimtól eltérve most a bejárati folyosón helyezkedő cipős szekrény mellett dobom le a táskám, és ezúttal nem azért nem viszem fel a szobámba, mert lusta vagyok, hanem azért, mert célba veszem a ház egyik üres helyiségét, amivel Aaronnal egyelőre semmit sem tudtunk kezdeni.
Amikor belépek a napvilágított szobába, el sem akarom hinni, hogy nemsokára birtokosa is lesz… egészen hat hónap és tizenhárom nap múlva egy kisfiú, vagy egy kislány boldog tulajdona lehet. Én pedig a csöppség anyukája, aki úgy fogja szeretni, mint a legbecsesebb kincsét.
Agytekervényeim rögtön azon kezdenek el kattogni, hogy milyen színű legyenek a falak, vagy a függönyök, hol helyezkedjen az ágyikó és a pelenkázó szekrény. Szeretnék egy nagy, kényelmes hintaszéket, amiben minden este álomba ringathatnám a kicsit, illetve falfestményeket. Valami vidámat, legalább annyira mesébe illőt, mint a hír, amit kaptam.
A gondolataimba révedve szinte meg se hallom, hogy Aaron hazajön, csupán akkor, amikor dobhártyámat mély baritonja rezegteti meg. A ketyegőm olyan gyors zakatolásba kezd, hogy a torkomban érzem a ritmusos dübörgését. Óvatosan becsukom az ajtót, majd lassan leindulok a földszintre, hogy üdvözöljem a férjem. Szinte évtizedeknek tűnő idő telik el, míg sikerül lebaktatnom a lépcsőkön.
Amikor megpillantom az arcát, furán kellemes melegség és bizsergés járja át minden porcikámat. Közelebb lépek hozzá, hogy a nyakába kapaszkodva megcsókolhassam. Egyik kezemben még mindig ott a papír, amit természetesen ő sem hagy figyelmen kívül. Széles mosollyal az arcomon nyújtom át neki, majd várom a reakcióját.
Ledermed.
Tekintete a szöveges felületről az arcomra szökken, majd vissza ismét a papír tartalmára. Egy pillanatra kételkedni kezdek abban, hogy őt is legalább annyira feldobja a hír, mint engem, amikor végre átkarol a derekamnál, és boldogságában a levegőbe emel. A vállába kapaszkodok, és nevetve az örömtől sugárzó arcát figyelem. Arron lassan leenged, majd ajkait az enyémekre tapasztja.
Kinyitom a szemem.
A verőfényes nap sugarai szinte fájdalmasan hatolnak át a pupilláimon szűkülésre kényszerítve szegényeket. Lecsukom a szemhéjaimat, majd pislogok, hogy szemeim könnyebben hozzászokhassanak a fényhez. Mellettem Aaron fekszik, háttal nekem. Fedetlen felsőtestét borító sima bőr alatt szépen kirajzolódnak kidolgozott fizikumát bizonyító izmai. Közelebb csúszok, hogy hozzá bújhassak, megölelgethessem. Nemsokára munkába kell indulnom, de most csak élvezni szeretném a pillanatot. Boldog vagyok… még úgy is, hogy a baba egyelőre csak egy álom.