Alacsony termet, természetes vörösesszőke, kissé hullámos haj, nagy, mogyoróbarna szemek. Ha magas vagy, igencsak a földfelszín felé kell keresned, mindösszesen 153 centit kóstál a kisasszony. Mosolya a legnagyobb fegyvere, ezért szinte minden élethelyzetben felvillantja, a kellemes helyzetekben azért, hogy tovább fokozza a jókedvet, a rosszakban pedig azért, hogy javítson rajtuk valamicskét.
Öltözködés terén a lezserebb ruhadarabokat részesíti előnyben, farmer-póló kombóban megy szinte mindenhova, ahova lehet. Szereti a színeket, a mintákat, a pillangós cuccokat, abszolút irtózik az egyhangú ruháktól. Ami a kiöltözést és a túlzott kicsinosítást illeti... Egyáltalán nem az ő asztala, természetesen, ha szükség van rá, akkor belebújik abba a nagyestélyibe meg a magassarkúba, de ha teheti, távol marad tőle. Nagyon.

Könnyen elhitetheti veled, hogy ismered. Általában mindenkivel bájos és kedves, minden kapcsolatát az első benyomásra alapozza, abban hisz, hogy ha elsőre elszúrtad, onnan már nem tudsz javítani. Habár kedvesen viselkedik veled, érezheted benne azt a bizonytalan távolságtartást, hogy gondolkodik azon, mennyit mutasson meg magából. Ez részben az orosz származása miatt van így, részben pedig az orvostanhallgató mivolta miatt. Ha egyszer viszont úgy dönt, hogy leengedi a védelmét, és betekintést enged a falain túlra, egy olyan lányt ismerhetsz meg, aki igencsak betegesen vonzódik a hullákhoz, a vérhez, a pillangókhoz és a vodkához. Valószínűleg nincs minden tökéletesen rendben a buksijában, de nem kell félni, nem fog meggyilkolni senkit. Ahhoz túlságosan félénk.

1992 nyarának derekán járunk. Perzselő forróság, tikkasztó meleg... Jaj, nem, várjatok, sztornó, ismétlem, sztornó, ez Oroszország, mondom OROSZORSZÁG, hát tudod te, hogy milyen hideg van ott? Na jó, nyáron azért néha tud egész meleg is lenni, de azért mégsem egy Hawaii a hely... Oh, nem mutatkoztam be, elnézést, lehetne, hogy ezt a kis közjátékot semmisnek tekintsük? Igen? Pompás. *megereszt egy visszafogott mosolyt* Tehát, a nevem Katja Onigan, és 1992 nyarán születtem az oroszországi Szentpétervárott. Édesanyám Tatjana Ivanova, egy multinacionális cég ügyvezetője, édesapám Rex Onigan pedig sebészorvos. Feltehetően tőle örököltem az orvostudomány iránti szeretetemet. Testvérem nincsen, de ez így a legjobb mindenkinek, nem hinném, hogy valaha is megtűrnék kötelezően magam mellett egy ilyen nemű rokont.
A gyermekkoromat átlagosnak mondanám, nem történt velem semmi érdekes, ami olyan nagyban befolyásolta volna az életemet. Már ekkor is megmutatkozott, hogy később milyen irányban fogok majd továbbtanulni, ugyanis nagyon szerettem kicsi, már nem élő állatokat - bogarakat, békákat, egyszer egy denevért is - felboncolgatni és megnézni őket belülről. Édesanyám nem kifejezetten szerette ezt a tevékenységet, apám viszont érdekesnek találta, hogy ilyesfajta dolgok iránt érdeklődök. De őszintén, melyik gyereket nem foglalkoztatja, hogy hogy működnek az állatok?
Gimnáziumban speciális biológia tagozatra jártam, ekkor már igen célirányosan az orvosi egyetem lebegett a szemem előtt és hogy egy napon majd patológus leszek. Sokat tanultam, hajtott a saját maximalizmusom és az, hogy kiharcolhassam apám büszkeségét. Kitűnőre érettségiztem, nem volt kérdés, hogy felvesznek majd az orvosi egyetemre. Első évben illik megszakadnia az orvostanhallgatónak, velem sem volt ez másképp, kitaposták belőlünk az anyagot év közben és vizsgákon is. Itt jegyzem meg, hogy igen, a legendák igazak, legtöbben csak úgy vészelik túl az orvosit, hogy isznak és/vagy drogoznak rendszeresen, én az első kategória versenyzője vagyok, jó orosz módjára a vodka a legjobb barátnőm.
Azt kérdeznéd, hogy mit keresek én itt Hawaii-on? Erre nagyon egyszerű a válasz: a következő félévben az itteni egyetemen leszek cserediák. Szerencsére sikerült kiharcolnom apámnál, hogy már a nyárra ideküldjön, hogy megismerkedjek a hellyel és az itteni emberekkel és szokásokkal. Jó buli lesz... biztos.