A hideg ablaküvegnek nyomom az orrom, úgy nézem az új fiúkat. Csengetés után érkeznek; a rozoga Opel hangja ébreszti fel lebénult elmém, ahogy eldöcög a párkány előtt. Felkapom a kezembe kosárlabdát, amit még Henry-től koboztam el a kupac tetejéről, többet nem is teszem. Akkor sem, ha betörik vele az igazgató asszony arcát. Bevonulok a tornaterembe. Soha nem léptem még át a küszöbét, pedig lassan két éve itt tanítok. A monumentális nyíltsága mindig megrémisztett, ahogy a szertár is. A tornacipők különleges illatát érzem, majd a tároló felé veszem az irányt. Összeráncolom az orrom, ahogy behúzódok a kitárt ajtón. Gépiesen lépek be, mintha minden sarokból támadhatna valaki. Behúzva azt, kattan a zár. Félmosollyal arcomon lépek a labdatartó elé. Határozottan nem szimpatikus nekem a hely, de annyi gép van itt, hogy kedvem volna mindet kipróbálni, és ugyan miért ne tenném? Több alkalmam sem igazán lesz, ráadásul, végre üres a hely. Egy alakreformnak kitudna ellenállni? A polchoz lépek és leeresztem ujjaimból a pattogót. Önkéntelenül is hátrébb lépnék volna, ám ekkor beleütközöm egy mögöttem álló alakba. Néma kiáltás hagyja el ajkaim, mikor megfordulok. Ott áll egyszerre előttem, mintha a semmiből került volna elő. Nyugtatónak szánt gesztussal biztosan fogom meg az állványt mögöttem. Én egy nagyot nyelek. - Ez egyáltalán nem mulatságos. - hiábavalóan igyekszem úrrá lenni a hangom remegésén, napok óta került engem és most épp belebotlok. Rémlik, hogy miatta kerülöd ezt a helyet Winter Knowles? A saját nyelvem épp nem nyelem le, miközben próbálom kitépni magam Mr. Gordon szűk köréből. A fölényes közönye is idegesít most, sőt, természetellenesnek és nyugtalanítónak tűnik. - Elnézést.- elvégre a felségterületeden vagyunk. Igyekszem a ajtószárnyhoz, hogy végre kijuthassak. Úgy érzem megfulladok. Csak akkor pillantok fel, mikor a kilincs nem engedelmeskedik. - Bocsánat, volna olyan kedves?- vállam felett hátrapillantok rá, segítséget kérő kétségbeeséssel arcomon. Ő különösen rosszat tesz az ember vérkeringésének. Bizonyára tudatában van ennek. Miért nincs órán? És én miért vagyok itt? És miért nem segít?
Melyik virág ne igényelné a gondoskodást? Meghálálja, ha igazán odafigyelünk rá. A jégcsap is megolvad télen, ha forró kezek közé kerül. A legkeményebb nő szíve is képes meglágyulni, ha igazán akarják őt. Ez a nő pedig.. egyszerűen megőrjít. Kikészülök tőle. Annyira kell nekem, hogy a hajam tépem kínomban. Csak magamnak akarom. Senki más ne szagolja az illatát, senki más ne tartsa kezei között, és ha meglátom, hogy valaki körülötte legyeskedik, én letörölöm a kaján vigyort a satnya képéről! Ahogy légiesen elsasszézik mellettem azokban a szolid, mégis vadító ruhákban.. teljesen kivagyok. Direkt csinálja! Ebben teljesen biztos vagyok. Mióta összekoccantunk a boltban, mintha mágnesként vonzana maga köré. Elutasít, sőt, elhajt a francba az esetek többségében, ám, amikor sikerül váltanunk pár szót, akkor mindig kihoznom a sodrából. Persze! Had érezze a törődést! Akkor a legtüzesebb, amikor jókorát rácsapok a kerek fenekére. Ó istenem, hogy én mit tudnék művelni vele, ha hagyná.. Nem tudok uralkodni magamon, ha a közelébe vagyok. A testem azt súgja, hogy teperjem le, hogy uralkodjak rajta. De az eszem állandóan ellent mond neki. Édes kín, mintha mazohista lennék. A napokban kerültem Őt, mert egyszerűen megőrjít ez az egész helyzet. Ideges vagyok, feszült, mióta a legutóbbi akciómnál kijelentette, hogy egy "arrogáns semmirekellőnek" tart, és ki nem állhatja, ha a közelében vagyok. Majd lezárásként egy hatalmas pofont is kaptam. Ki gondolta, hogy így reagál, ha minden előjel nélkül megcsókolom az iskola folyosóján. A hidegzuhany az kutyaf.sza ahhoz képest, amit ott akkor éreztem. Meg kell nyugodnom! Nem adom fel. Még akkor sem, ha szöges dróttal akar távol tartani magától! A srácokat sikerült lefárasztanom, ma rendesen túl voltak pörögve. Az istenért sem akartam, hogy a szexi Ms. Winter óráján ne bírjanak magukkal. A gigantikus szertár az én fenségterületem, akár kínzókamrának is használhatnám, ugyanis egyetlen kolléga sem merészkedik ide. Egy, mert eléggé messze van a gimi főépületétől, kettő, tudják, hogy meghajigálnám őket medicin labdákkal. Háttal nekidőlök az egyik állványnak, és a beszűrődő félhomályban egy kosárlabdát dobálok a falnak. Hipnotikusan, lassan, miközben elmélkedek Róla. A nőről, aki felettébb módon felkeltette az érdeklődésem. Nagy szerencséje, hogy nem merészkedik erre! Olyan dolgokat tennék vele, hogy a gyönyörtől zihálna, mint egy túlhajtott kanca. Miközben vizualizálom gondolataim, és mocskosabbnál mocskosabb filmet vetítek a dögös tanárnéniről, a zárat hallom kattanni a raktár másik végéből. Jó nagy barom vagyok, hogy még nem csináltattam meg! Amikor pár hete ide kerültem, sikeresen bent ragadtam, majd egy egész estét töltöttem itt a tornamatracokon heverészve, amikor másnap reggel a takarítónő kulccsal kintről kinyitotta nekem. A pániktől a fejemhez kapok, félő, hogy az egyik diákom akar megtréfálni, vagy valami alien nem tudja még, hogy ezt az ajtót soha ne csukjuk be. Kintről rá is tettem egy papírt "Ne csukd be!" felirattal. A zár rozsdás, és bentről nem nyitható. Még egy magamfajta zömök ember sem juthat ki rajta, hála az elődömnek. Öntött vas ajtót kell felrakatni, mert nyilván millárdos értékű labdakészlet van felhalmozva.. vagy lehet, hogy itt rejtegette a guminőjét az a szerencsétlen! A neonok nagy része is teljesen ki van égve, egyetlen lámpa pislákol csupán. Azért hagytam tárva-nyitva a bejárati ajtót, hogy legalább lássak bent valamit. Nekifordulok, hogy jól megdorgálom azt, aki becsukta, de mit ad isten, egy ismerős alakot látok a félhomályból kirajzolódni. Ma van a szerencsenapom! A polcok mellett lábujjhegyen mögé osonok, és mint egy szikla, kihúzom magam, lecövekelve formás derekánál. Mit sem sejtve nézelődik körbe, én pedig letörölhetetlenül széles mosollyal várom, hogy nekem ütközzön. Mint a boltban. Miután lepattan rólam, riadtan hátrál tőlem. - Pedig nekem nagyon tetszett! - vonom fel szemöldököm, miközben elismerően, kaján vigyorral bólogatok felé. - Mit csinálsz itt? Azt azért vágod, hogy becsuktad az ajtót! - nézek rá a falnak támaszkodva, miközben magam előtt kulcsolom össze két karomat. Szemmel láthatóan menekülne, ott toporzékol a bejárati ajtónál. - Segítenék, ha tudnék. Fogalmad sincs mit tettél, ugye? - szegény nő, nagyon sajnálom, hogy bele sétált a csapdámba. Innen már nincs kiút!
Tudom, már villan, hogy miért nem járok soha a tornaterem felé. Egy és ezer oka van, de ugyanazon a néven szerepel. Noa. Ő az a személy, aki miatt kerülöm ezt a helyet, messziről ám. Próbáltam védeni a fejemben százféleképpen és felkutatni magamban, hogy mitől is lenne gonosz, de a vádak engem igazolnak. Milyen idióta az, aki a folyosó közepén utad állja és lekap egyetlen szó nélkül? Vagy behajít mókából a tengerbe, vagy ellopja az ebéded... és még sorolhatnám. Az idegességet csak és kizárólag miatta ismerem. Arról nem is beszélve, hogy a diákjaim előtt is folyton kínos helyzetbe hoz. Lehetetlen mellette dolgozni. Képtelenség. És nem is tudok, de felmondani nem fogok. Előbb őt rúgatom ki. Vagyis rúgatnám, ha a sulinak nem lenne akkora szüksége rá és ha a mályvacukorszagú igazgatónőnek nem ő lenne a kedvence... Amiatt az ostoba labda miatt kerültem én most ilyen kényelmetlen helyzetbe. Nem hiszem el. Lepattanok róla és, mint aki fullad sietek az ajtóhoz, hogy kijuthassak. Ő okozza a légszomjam. A nyomasztó érzés a mellkasomban lassan felül kerekedik rajtam. Nehezen kapok levegőt és igazán izzad a tenyerem, miközben a kilincset babrálom. Segítséget kérek tőle és bizonyára jót mulat ezen, mert a vigyorával megtudna vakítani, ha akarna. - Önnek van olyan dolog, ami nem tetszik?- rettentően irritál, hogy csak én magázódom, de akkor sem fogom letegezni, ha fegyvert fog a fejemhez - Persze, hogy becsuktam, hisz a gépeken akartam...- elakad a hangom és belefagyok a mozdulatba. Nem kell neki mindenről tudnia, így egy jól leplező mosollyal ismét az ajtó felé fordulok. Nyugodtan neki támaszkodik a falnak és ettől borzasztóan kínosan érzem magam, miközben a szavaival lebombáz bennem mindent és szívem szerint sírógörccsel ücsörögnék a sarokba és egy védőburkot húznék magam köré, ellene. De nem tudok, mert nincs ilyen képességem. És megint mindenféle hülyeség az eszembe jut, csak hogy kizárjam a valóságot, hogy itt ragadtam vele. Lassan kifúvom a levegőt és ellépek az ajtótól. - Bezártam magunkat.- pillantok rá lemondóan, majd intek felé - Nem hoztam telefont, de ha nálad van, akkor kérlek üzenj fel, hogy... - és letegeztem, hátrébb lépek, miközben megdörzsölöm a tarkóm - Kérem. Ha van önnél, akkor... - gyanítom nem szükséges befejeznem a mondatot. Az egyik szivacs felé veszem az irányt és feladóan felkucorodom a szélére, miközben a pasasra bámulok gyanakvóan. Mintha minden lépése fenyegető lenne...
