What am I waiting for

My heart's still breakin' every now and then when I'm all alone I'd be wishing you'd call me on the telephone but you never do I miss you even more And I can't fake it The way I could before I hate you but I love you I can't stop thinkin' of you It's true, I'm stuck on you Now love's a broken record That's been skippin' in my head I keep singing Yesterday -----------------------------------

A vendégek hiába keresnek enyhülést a fák alatt, csak alig jár a levegő, így aztán az asztal mellől el-eltünedeznek a kék vízével csalogató tó irányába, vagy a kúria épületének hűsebbnek vélt termeiben. A szél óvatosan cirógatja most is precízen befésült hajam a vékony üveg folyosón, ami a két tornyosuló épületet összeköti. Gyors átjáró a park felett. Általánosan feszült a hangulatom, minek okát a saját részemről abban vélem felfedezni, hogy a házigazdáink helyett Michelle-ék fogadják az érkezőket, és bár később Mr. Wilson sötétkék ruhás alakja is feltünedezik itt-ott, mint a vendégek közé időnként leszálló ideges kis madár, James továbbra sem kerül elő, pedig szükség van rá a madárházban. És mind ez a sok röpke gondolat is képtelen kiverni a fejemből Őt. A beszélgetést. Jeges pillantással nyugtázom magamba, hogy nem, Ő nem jön ide. Sose jönne. És a cigarettája se. A cigaretta, ahogy azt a szájába vette. Mióta hallottam a hangját, mindig ő jár a fejemben. Ahogy lehunyom a szemem, ahogy felébredek, ahogy a vízcsobogása fészkeli magát a fejembe. Vagy, amikor az epret reklámozó plakáttal találom magam szembe. Meglehetősen sok akad itt errefelé, a szponzorunk ragaszkodott hozzá. Hirtelen nagyon különbözőek lettünk, mintha a világunk éppen csak súrolta volna egymást. Én a karót nyelt, vele. A folyton szabad kóborral. Vagy nem változtam? Némán sétálok végig a folyosón, felmérve gondosan a terepet.
Korábban úgy voltam vele, mindenféle vallási megfontolástól mentesen, hogy azok az emberek, akik saját kezűleg, idő előtt és igazán nyomos ok nélkül vetnek véget az életüknek, ostobák. Egy emberöltőnyi élet nem hosszú, butaság még tovább rövidíteni azt a keveset, ami adatott. Azonban azokban a napokban… valahogy mégis csábítóvá vált. Úgy kötődtem hozzá, ahogy senkihez. Őszintén törődtem vele, minden pillanatot élveztem, amit együtt töltöttünk, a sok intelem ellenében. Mégis ki nem nevezte volna nyomos oknak azt a szörnyeteget, ami odabent lakozott benne, az elméjében? A féktelen düh és vadállatiasság megtestesülését, amit nem lehetett megzabolázni. Annyira szerettem őt, hogy vak voltam. Naivan tapogatóztam a sötétben, amíg lehetett. Addig az utolsó percig. Addig a pontig. Addig az érintésig, amit képtelen voltam tovább elviselni. Valahogy idiótán éreztem magam. A filmekben ez mindig drámai fények közepette, drámai zene aláfestésével történik, és mindig annyira művészinek tűnik. Én egy erdő kellős közepén üldögéltem a hideg avarban, körülöttem bogarak ciripeltek, és ebben semmi drámait nem éreztem. Szánalmas és szomorú volt, de semmi több. Mindent ott hagytam neki. Mindent. Képtelen voltam többet vissza menni, és azóta csupán az a hívás történt köztünk. És ez így is van jól.
Halkan kopognak lépteim. Minden koccanás átjut a szöveteken. A benn tartott levegővel játszok. Tényleg próbálok odafigyelni mindenre. Megtorpanok. A levegő beszorul. Kifújom és kieresztem a gondolatát. Mintha ilyen egyszerűen megfeledkezhetnék a kacsintásról, vagy a rókáról. Szám sarka megrándul, de sebesen rendezem arcizmaim. Szó sem lehet róla. Munka van.
Megindulok, gyorsan szedem a lábaim. Beérek a vezérlőbe egy jól irányzott tekintettel utasítok munkára minden lebzselőt. Ez egy park. Folyton megújuló, csodát, élményt nyújt. Nem érünk rá lustálkodni. A bővítések miatt a tervezők állandóan munkában vannak. Hawaii-n rengeteg lehetőség van, ezt ki is használjuk. Gondosan körbe járom a termet tekintélyt parancsolóan. Valahogy még Neal is szorgosabbnak tűnik, leszámítva a monitorja mögé rejtett üveget. Épp elnyílnak ajkaim, mikor a telefonom berezonál. Tekintetemmel nem eresztem el, de ujjaim önállóan nyúlnak blézerem zsebébe.
- Haoa. Tessék? - kérdezem és a perc röpke töredékére összeszorul a gyomrom. Minden hívásnál ezt érzem. A keserű ízt. Attól félek Ő az, de nyugalmam azonnal szét árad, mikor Jenny szól bele. Hiba. Az elmémnek szüksége van egy minimális időre a megnyugváshoz. Belopja magát és felborít mindent az a két szó, ami elhagyta Jenny száját. Maddox-Gordon. Nincs menekvés, nincs kiskapu, nincs kibúvó. Körülbelül az itt jelen lévők 76% tisztában van vele, hogy itt vagyok.
- Rendben. Igen,.. már vártam. - habozok, a hangom remeg, minden szempár rám réved a teremben, a térdeim remegni kezdenek - Vezesd fel a toronyba és kérlek az átjáróba engedd be. - köszörülöm meg a torkom - Máris ott vagyok. - végig sem mondhattam, az ujjam menteni próbált és kinyomta. Gépiesen emelem el fülemtől a készüléket. Nem hiszem el, hogy itt van.
Sarkon fordulok és igyekszem vissza a folyosóra. Onnan a legszebb a kilátás, gyanítom tetszeni fog neki. Senki nem jöhet be, csak a vezető és a tervező csapat tagjai. Ő lesz az első vendég itt. Még Kevin-t sem sikerült elhoznom. Miért akarom lenyűgözni?
Megtorpanok az átjáró előtti ajtóban. Rémülten, reszketve nyúlok a kilincs után, de végül nem nyitom ki. A hajam, a szoknyám szegélye, az arcom rendezem. Mintha számítana... Magabiztosan nyomom le a kilincset és lépek be a zárt szerkezetbe, behúzva magam mögött a félszárnyat. Az átjáró egy henger, aminek az oldalai üvegből vannak, így csodás kilátást biztosítva. A teteje és az alja fémszerkezet. Még nem értek ide. Legalább öt percem van a felkészülésre. Magasztosan indulok el a közepébe, majd közvetlenül állok meg a közepén és elfordítom tekintetem a park felé.
Újra szemtől szemben. Hogy gondolhatta? Miért jött? Mintha az az apró törésvonal, amit bennem hagyott, most még nagyobb éket vájna magának és egészen addig erőlködne, míg teljesen magával rombol minden mást körülötte. Mintha izzadna a tenyerem,...  Ujjaim tördelem, miközben próbálok mély belélegzéssel erőt venni magamon, mikor kattan a zár.

What am I waiting for

My heart's still breakin' every now and then when I'm all alone I'd be wishing you'd call me on the telephone but you never do I miss you even more And I can't fake it The way I could before I hate you but I love you I can't stop thinkin' of you It's true, I'm stuck on you Now love's a broken record That's been skippin' in my head I keep singing Yesterday -----------------------------------

Pánikolok, mintha egy zuhanó liftben állnék. Végig kell szenvedni. Neki is, nekem is. Le fog érni, a becsapódás pedig szétzúz, mert védtelen vagyok, puha. Nem lehet a végtelenségig vázat hazudni. Vajon majd körbekerítik a helyszínt sárga rendőrségi kordonnal, Lesien sajnálkozva csóválja majd a fejét palacsintává lapított testem felett, mely felismerhetetlenné zúzódva fekszik egy vértócsa közepén? Orion nem lesz ott, a macskáival, a barátnőjével lesz, nem járnak majd bűntett-helyszínekre, a partra mennek majd napos szombat reggeleken. Milyen unalmas. Hiányozni fog neki a mi hajszánk izgalma? Biztosan. Talán egy év, kettő is eltelik, mire rájön, hogy a kényelmes házastársi élet, amire azt hitte, mindig is vágyott, valami megmagyarázhatatlan feszültséget gerjeszt benne, amit nem tud kielégíteni a két szoba konyha és a mosolygós feleség. Csak én tudom kielégíteni. Meg a múltunk. Ahh, ugyan már.
Ajkaim összepréselve lépkedek az átjáró szerkezetében. Halk nyikorgás öleli fel a teret. Miket gondolok? Csak köszönünk egymásnak és vége. Ő elmegy. Én maradok. Nincs jövő. Kettőnknek nincs.
Lehetetlennek gondolom, hogy pár perc múlva szemtől szemben állunk egymással. Még képtelenebb vagyok rá, mint a mentálisra. A puszta gondolattól libabőr szalad végig a karomon, és egy érzés veszi át a hatalmat. Majdnem hangosan felnevetek. Milyen egyszerű lenne bevenni egy pirulát és megszabadulni minden nem kívánt érzéstől. Féltékenységre a sárgát. Boldogtalanságra a kéket. Kínzó, soha el nem múló, megnyomorító szerelemre a pirosat.
A levegővel játszok és a távolba révedek. Pár kisebb méretű madár játszik előttem és egy másodpercre sikerül elvonniuk a figyelmem megjelenésem okáról. És mégsem. Kattan a zár. A szívem kihagy pár ütemet. Ajkaim elnyílnak és valósággal cserepesre száradnak ebben a másodpercben. A tenyeremről folyik a víz. Tarkómba kúszik a mohó bizsergés, hogy a szöveteken át eljuttathassa az érzést a tudatomig. Jó mélyre. Némán merengek előre. Képtelen vagyok felé pillantani. Hallom, ahogy behúzza maga mögött az ajtót és az engedelmes, halk kattanással jelzi megadását. Elindul. Én pedig valósággal reszketek. Hatalmas gombócot küzdök le a torkomon. Lopva pillantok rá, mikor mellém ér. Tekintetem cikázik. Az illata azonnal megbabonáz és a bűvkörébe zár. Képtelenség...
És megszólal. Mekkora idióta vagyok, mit is gondoltam – nyilvánvalóan nem gondolkoztam.
- Igen, már egy ideje új számom van. - bólogatok alig észrevehetően, miközben karjaimmal átölelem magam, mintha fáznék. Pedig szó sincs erről. Nem tudok gondolkodni, az agyam leblokkol. Mit kellene mondanom? Minden porcikámmal reszketek, miközben minden sejtem boldog mellette.
Gépiesen ráemelem tekintetem, látni akarom. Még akkor is, ha itt van közöttünk ez a lebonthatatlan, láthatatlan fal. Halovány mosoly kúszik arcomra, mikor a cigarettájára vándorol tekintetem.
- Innen a legszebb a kilátás. - kezdek bele, majd ismét az üveglap felé fordulok - Belátni az egész Parkot, északtól egészen a nyugati határig. - emelek államon ezzel leplezve zavarom és kiemelve büszkeségem. Elvégre valamit mondanom kell, nem állhatunk itt órákon át szótlanul. - Kevin is itt van valahol. - szám sarka rándul a nevét kimondva, majd összehúzom magam, mintha apróvá alakulhatnék és eltűnhetnék. Elgyengülve nézek rá, és eresztek tartásomon. Nem tudom, mi történik velem. Összeszorul a torkom. Hihetetlen,
megismételhetetlen csoda, hogy valahogy mégis kipréselem a szavakat.
- Jól nézel ki. - ha elmegyek, nem jön ide. Átkozom magam, amiért nem hittem el, hogy képes felbukkanni itt. Vonakodva helyezem a súlyt bal oldalamról jobbomra. Talán életem legfeszültebb perceit élem át most. A halál felett néhány centivel lebegünk a semmiben...

What am I waiting for

My heart's still breakin' every now and then when I'm all alone I'd be wishing you'd call me on the telephone but you never do I miss you even more And I can't fake it The way I could before I hate you but I love you I can't stop thinkin' of you It's true, I'm stuck on you Now love's a broken record That's been skippin' in my head I keep singing Yesterday -----------------------------------

A légzésem egyenletessé válik, a nap olyan pontra ér az égbolton, hogy a fémszerkezet átmenetileg menedéket nyújt a perzselő sugarak elől. Tekintete azonban minduntalan Orion arcperemére réved. Lopva pillantok rá. Félek eltűnik, ha sokáig nézem őt. Hiányzik. Valójában mennyire kirekesztett és magányos vagyok nélküle. Összeszorul a szívem a gondolatra. Néma sóhaj. Miért van itt? Mit akar? Egészen mostanáig soha nem gondoltam volna, hogy ezt a két egyszerű kérdést valaha egymás után fogom feltenni, pont Vele kapcsolatban. A zavarodottságom hullámai összecsapnak a fejem felett. Képtelenség átlátni fölöttük. A távolba révedek pontosan úgy, mint ő. A fal. A gondosan felépített fal, ami sosem fog lebomlani közöttünk...
- Csak Kevin miatt lett lecserélve, közös flotta, hogy ingyen tudjunk beszélni egymással. - a nevetése újabb feszültséget von magával, magyarázkodásom közben - Nem mintha sűrűn beszélnénk. - kényszermosoly, aminek a valós oka a nyugalom kivetülése. Amíg ennyire körbe leng minket, amíg ennyire feszélyezzük egymást, képtelen leszek őszintén a szemébe mondani bármit is. Tekintetem eltéved a magasba nyúló fák lombjaiban.
- Örülök, ha tetszik. - reakcióm még mindig nem érte el a végső megdöbbenés szintjét, pusztán azért, mert képtelen vagyok feldolgozni, hogy itt áll mellettem. Kristálytisztán látom maga előtt az enyhén illuminált állapotú múltbéli énjét, amikor ... búcsút int nekem. A gondolattól szám sarka rándul, próbálok a jelenbe kapaszkodni. - A fejesek szeretnék még bővíteni a területet. A sok turista miatt közkedvelt. És az őslakó Hawaiiak közül is sokan bóklásznak errefelé. - vonok vállat, leplezve, hogy mennyire kellemetlenül érzem magam. Szeretnék egy külső nézelődővé válni, a madárházban etetni, vagy a lányommal sétálni a fagyis kocsihoz, bárhol lenni, csak ne itt. Így ne. Az emlék képek megbombázzák az elmém, mintha a saját szervezetem fordulna ellenem. Összepréselem ajkaim, mély levegőt veszek, majd végül rápillantok. Szükségem van rá, hogy lássam. A szemeit, amikért bolondultam. A kósza tincseket, amikkel fürdés közben játszottam. Az ajkát, ... Elkapom róla tekintetem, majd egyenesítek tartásomon. Kevin. Igen, ő a kapaszkodó.
- Azt hiszem egyre jobban van. - őszinte mosolyra ível ajkaim vékony vonala - Kimozdul, barátkozik. Gyanítom ezt csak miattam csinálja, hogy ne bolonduljak bele a féltésbe,... - elnevetem magam - Remek kis srác. - rápillantok, belemosolygok íriszeibe - Most már az én kölyköm. - felhúzom az orrom, hogy grimaszolhassak.
Tudom, hogy mindenki azt várja, hogy mondjam el, hogy mennyit sír, mennyire nem eszik, mennyiszer nézi a közös fotókat a családjával, de nem. Az embereknek, -és nekem is- arra van szükségük, hogy azt hallják, hogy jól van. Ez egy átkozott mantra. Ha sokáig ismételgetem, hogy jól van, talán én is elhiszem. Bár az igazság tényleg az, hogy sokkal jobban van. Pár másodperc kell, hogy feldolgozzam, hogy sikerült rágrimaszolnom Orion-ra. De talán ez volt az első lépés.
- Jó. - hihetetlen, megismételhetetlen csoda, hogy valahogy mégis sikerül kipréselnem ezt a vékonyka szót, miközben tekintetünk találkozik. Leválaszthatatlanul magával ragad. A mosolya, a mosolyom, mint tükörképek. És elúszik arcomról, mikor rólam kezd beszélni. Mozdulatlanná dermedek, épp ajkaim nyílnak el, hogy közbe szóljak, de képtelen vagyok rá.
- Semmi-semmi baj. Igazából nekem kellene bocsánatot kérnem, mert úgy beszéltük meg, hogy én megyek el, de nem... - elakadok, nem tudok a szemébe hazudni. Azért nem mentem el, mert nem bírtam volna el a súlyát a találkozásnak, rettegtem tőle. - Nem ment. - könnyedén mosolygok a szemébe, majd elvonom róla tekintetem és inkább a park felé révedek - Ha nem mondtad volna a neved, bizonyára nem engedlek fel. - emelem állam büszkén, kimosolyogva a helyzet komikumát. Kedvem lenne kinevetni magamból a feszültséget. Alig észrevehetően megrázom a fejem. - Van valami, amit szívesen megnéznél? - nem is értem, hogy miért kérdezem. De az igazság az, hogy nem bírok tovább ennyire közel, résnyire állni tőle. Fizikailag megrészegít a jelenléte. Leblokkolok.

What am I waiting for

My heart's still breakin' every now and then when I'm all alone I'd be wishing you'd call me on the telephone but you never do I miss you even more And I can't fake it The way I could before I hate you but I love you I can't stop thinkin' of you It's true, I'm stuck on you Now love's a broken record That's been skippin' in my head I keep singing Yesterday -----------------------------------

Meglepettségem, zavartságom nem tudtam leplezni. Én nem kerestem fel, mert féltem a viszontlátástól, így felbukkant ő. Nem számítottam rá és felkavar. Ha akarom, ha nem, ő mindig is fontos részét képezi majd az életemnek. Egy olyan részt, amin sosem leszek képes tovább lendülni, s ez lebilincsel majd, talán életem végéig.
Szavaim végeztével puha csend ül kettőnk köré. Nincs mit mondanom, nem tud megszólalni. Reszketek minden porcikámmal, a sejtjeim beleremegnek, hiába igyekszem rendezni arcizmaim, miközben térdem minduntalan cserben hagy. Ajkaim elnyílnak, néma sóhajok szöknek fel tüdőmből, mintha fullasztó érzés uralkodna rajtam. Feszíti a mellkasom, félek.
Végül selymes, bariton hangja vonja magára figyelmem. Kérdőn emelem magasba szemöldököm, várom a folytatását mondandójának. Minden figyelmem felé fordítva fürkészem arcvonásait. Kemények, mint ezelőtt talán még soha. Szomorkás arckifejezésem mögül révedek rá. Épp szavalni kezdenék, hogy enyhítsem a pillanat nehezét, ám akkor folytatja.
- Természetesen, elmehetünk innen. Azért gondoltam erre a helyre, mert ez különleges... Te vagy itt az első. - belereszket hangom - Esetleg a tetőteret tudom ajánlani. Oda nem megy fel senki, ha gondolod.   - bólintok biztatóan, miközben elmém kábultan vágja hozzám a vadabbnál vadabb elképzeléseket arról, hogy Orion mit akarhat mondani.
Gépiesen elindulok az egyik ajtó felé, miközben lágyan megérintem közelebb eső vállát, egyrészt - hogy kövessen, másrészt - mert rettentően fáj, ilyen bizonytalanul látnom őt. Bármi is történt, bárhogy is váltunk el, ő az a fiú, aki akkor azon az estén a hullócsillagokat számolta velem. Az a fiú, aki megtanított élni. Az, aki miatt megtanultam szeretni. Nem hagyom őt cserben, hisz olyan régen volt már. Megértünk, hogy erősek legyünk együtt, nem igaz?
- Kövess.   - mondom olyan lágyan, amennyire csak telik tőlem, végül kilincsre tapasztott tenyeremmel megállok és bevárom őt. Vontatottan átlépem a küszöböt és megtorpanok, hogy udvariasan behúzhassam mögötte az ajtót.
A viszontlátás talán számára még nehezebb, mint nekem. Konkrétan elmenekültem tőle, mikor fizikai sérülést okozott. Lehet, hogy nem tudta túl tenni magát ezen? Én sem hinném, hogy sikerülne, ha ellenkezőeset történt volna, és én bántom őt. Olyan védelmező ösztön kezd uralkodni rajtam, mintha minden áron óvnom kéne őt ettől a beszélgetéstől. Egy dologban biztos vagyok; bármi is legyen a mondandója, támogatni fogom. Én mellette leszek, rossz néznem, hogy ennyire elfakult képe régi-önmagának.