Furcsa. Szeretem a bogarakat. Utálom a madarakat. Szeretem a csokis kekszet, de csak ha ki van belőle kapirgálva a csoki. A sima kekszet nem szeretem. Simán a csokit viszont igen. Nem hiszek Istenben, de gyakran imádkozom hozzá. Ilyenkor igazából... nem is tudom, hogy kihez imádkozom igazából.
Forrófejű. Elborul az agyam. Az emberek, akik ismernek, mindig azt mondják, hogy egy pillanat alatt képes vagyok mérgessé, szinte már-már ijesztően dühössé változni. Igazából ez annak a hibája, hogy az embernek 1/15 másodpercig kell látnia egy képet, hogy tudatosan érzékelje. Én ennél sokkal gyorsabban robbanok fel.
Boldog. Szinte mindig mosolygok. Gondolom neked is feltűnt már, hogy amikor kicsi voltál, és nem mosolyogtál, mindig azt hitték, hogy valami bajod van. Akkoriban mosolyt erőltettem az arcomra, mert nem szerettem, ha folyton pesztrálnak. Azóta rájöttem, hogy nem másokkal kell elhitetned, hogy boldog vagy, hanem magaddal. És akkor boldog is leszel, bármilyen nagy szar az életed.
Őrült. Szeretek őrültséget csinálni, és a középpontban lenni. Ilyenkor nem feledkeznek meg rólam, szemmel tartanak, és olyanokat mondanak, hogy "vigyázz magadra jobban", "ha legközelebb ilyet csinálsz, akkor...". Úgy tesznek mintha törődnének velem.
Szabad. Makacs. Hajthatatlan. Van szabad akaratom, és mindig tudom mit csinálok, vagy mit akarok csinálni. Ha mégsem tudnám mit teszek, és miért, akkor is tudom, hogy nem tudom. Ez az én életem, és szeretném egyedül tönkrebaszni, ha éppen ehhez támad kedvem.
Ragaszkodó. Nem engedek magamhoz közel sok embert, de aki egyszer a közelembe kerül, azt többé nem vagyok hajlandó elengedni. Képes vagyok a világ összes féltékenységét magamba gyűjteni, és magamban tartani. Az embernek irigynek és féltékenynek kell lennie, hogy megtartsa azt, ami az övé. Mert a mi fajunk bünteti a gyilkolást.

Egyébként szőkés vagyok, közepes magasságú, közepes mellekkel (ami nagy kár, mert az én koromban a nagy csöcsökre áll a fiúknak), és fogalmam sincsen hogyan öltözködöm. Pólót szoktam hordani többnyire, meg nadrágot. A tanga pedig egy hatalmas baromság. Team franciabugyi. 

Az embereknek fogalmuk sincs, mennyi idő telik el a papírtányérok és a rendes evőkészlet között. Vagy hogy mennyi idő telik el a melegszendvics és a sült csirke között. Fogadjunk, ha megkérdezném tőled, hogy mennyi idő telik el a hálózsák és a tiszta ágynemű között, te sem tudnád rá a választ.
- De komolyan, te mióta tudsz főzni? - A villája hegyével úgy bökdösi a csirkecombot, mintha egy döglött, csatornától bűzlő patkány heverne előtte a tányéron.
- Edd meg, vagy halj éhen. Én leszarom - felelem ingerülten és lehuppanok az asztalhoz, a saját adagom felé. Rögtön enni kezdek, hogy ne kelljen megszólalnom, és hogy lássa, nem akarom megmérgezni.
- Naaa, ne pukkadj már be - vigyorog rám, azzal a dühítően tökéletes mosolyával, és előrenyúl, hogy megfogja a kezemet. - Csak tényleg para belegondolni, hogy itt laksz. - Körbenéz, mintha valami múzeumban lenne. Még a plafont is megbámulja, hátha talál valami mozaiktáblát, vagy freskót. Végül az ágyon akad meg a szeme. Az ágyon, ami igazából egy franciaágy méretű matrac. Az ágykeretre nem volt pénzem. - Remélem kényelmes. Ott fogunk dugni - vigyorog rám, mintha megerősítést várna tőlem, hogy igen, kényelmes, és igen, ott fogunk dugni. Megáll a kezemben a villa. Nagyot sóhajtok.
- Nem kellett volna idehoznom téged - dünnyögöm halkan, és tovább eszegetem a vacsorámat, szabad kezemet pedig a homlokom elé emelem, hogy takarhassam az arcomat.
- Miért? - Olyan ostoba, mint egy marék föld.
- Mert úgy nézel a kajára, mintha szarból készítettem volna, azt mondod az életmódomra hogy "para", és a szexről beszélsz, mintha valami utolsó ribanc lennék, és nem az egyik legjobb barátod. Fasz vagy - törik ki belőlem, és felpattanok az asztaltól. - Húzz innen! És ne beszélj erről... - körbemutatok a lakásban, meg magamon, aztán megmarkolom a csirkét és azzal kezdek el hadonászni, mintha valami fegyver lenne, amivel megfélemlíthetem -... erről itt, senkinek, vagy esküszöm nem éled meg a másnapot! - Visszadobom a csirkét a tányéromba. Csattannia kéne, vagy csörrennie, drámaian, ehelyett egy tompa puffanással elintézi a landolást.
- Nyugi már.
- Nem, nem nyugszom le. Idegesítő, hogy te nem érted, hogy ez itt az otthonom, hogy ez a csirke a kajám, és hogy a tányér, amin kapod, az nem papírtányér, amit utána kidobok a szemétbe, hanem egy étkészlet tagja, amire spóroltam, dolgoztam érte, és most minden este elmosogatom miután megettem, amit magamnak főztem, mert nekem anyuci nem hogy nem főz, nem hogy nem törli ki a szaros kis seggemet, de tudod, mosogatni sem mosogat.
- Nyug...
- Ne mondd hogy nyugi! Felbasztál idegileg! Menj inkább, menj, mert komolyan mondom agyonütlek - sikoltom és az ajtóra mutatok. Ő feláll, és kimegy.
Ezért nem akarok hazahozni senkit. Úgy kérdezősködnek, úgy nézelődnek, mintha másik bolygón lennének. Megkérdezik, hogy tényleg mosodában mosom-e az ágyneműt, és hogy miért nem hálózsákban alszom. Megkérdezik, hogy miért csinálok mindig rendes kaját, miért tanulok főzni, miért nem melegszendvicset eszem. Nem értik miért veszek itthonra zöldséget és gyümölcsöt, miért nem csipszen és sült krumplin élek. Megkérdezik miért nem tartok házibulikat, ha anyuék nincsenek itthon, mert "sokat utaznak" akkor simán megtehetném. Nem értik, hogy ITT LAKOM. Nem hálózsákban, melegszendviccsel a gyomromban akarok itt lakni.
Egyébként sosem mondom el, hogy a szüleim nem is utaznak sokat. Nyolc éves koromban haltak meg. Azt mondják öngyilkosságot követtek el, de szerintem hülyeség bármit is mondani. A halott ember az halott ember, akkor is ha saját magát ölte meg, és akkor is ha nem. Egyébként biztos apa volt a gyengébb, és ő halt meg előbb. Úgy emlékszem anya két napra rá halt meg. Biztosan szomorú volt apám miatt, és ő is inkább a saját kardjába dőlt a lánya nevelgetése helyett (persze csak képletesen, igazából felakasztotta magát). Apa nem volt ilyen találékony, ő egyszerűen kiugrott egy ablakon, úgy harminc méter magasról. Utána olvastam: a nők általában úgy követnek el öngyilkosságot, hogy kevesebbet kelljen takarítani utánuk. Ironikus, nem? Én biztosan nagyon véresen csinálnám, hogy sose mossák ki a szőnyegből a foltokat. Jól megszívnák. Bár... lehet hogy csak kidobnák a szemétbe, és vennének egy új szőnyeget.
Tizenkét éves koromig nevelőintézetben cseperedtem, ahonnan a nagybátyám vett ki, mert megsajnált, de nem jött rá, hogy nem elég csak papíron a gyámomnak lenni. Egy darabig látogatott. Néha vett nekem dolgokat. De két évvel ezelőtt, egy vasárnap este jött haza utoljára. Azóta néha küld pénzt, néha rám ír facebook-on, hogy miújság velem. Mindig elhiszi hogy "semmi" újság nincs velem. Csak akkor kénytelen visszajönni, ha a bíróságon kötök ki, illetve egyszer, amikor tizenöt éves koromban megpróbáltam felvágni az ereimet. Egy hétig itt volt, azt dünnyögte, hogy olyan vagyok, mint a szüleim, de hagyjam abba, és akkor minden rendben lesz. Ez tök hülyeség. Mi az hogy "hagyd abba, és akkor minden rendben lesz"?? Ez nem így működik. De azért én abbahagytam. Sosem akartam meghalni, csak látni akartam a nagybátyám aggódó fejét. Bárki aggódó fejét.
Arden csak egy éve lett a barátnőm, mégis ő az egyetlen a suliból, aki tudja, hogy egyedül lakom, hogy nem akarok melegszendvicsen élni, és hogy szeretek mosodába járni. És szerinte én csinálom a legfinomabb sült csirkét, kerek e világon. Az iménti fickó... Liam, a volt barátom, akivel azután is jóban maradtam, hogy megcsalt, egyszerre két nővel, pár hónappal ezelőtt, a szülinapi bulimon. Azóta persze csak barátok vagyunk, és gondoltam nem akkora tapló, mint amekkorának látszik, ezért fel mertem hozni, hogy neki is elmeséljem azt a nagy rakás kakit, amit elvileg valaki életnek hív.
- Igazad volt, tényleg egy pöcs - szólok bele a telefonba, mikor barátnőm harmadik próbálkozásra ugyan, de felveszi a telefonját. - Mára elegem van az emberekből.
- Nagybátyáddal is találkoztál? Ő hozott ki a fogdából?
- Jaj, dehogy is. Azt akartam, hogy ő jöjjön, hogy több pénzt követeljek tőle, ha már egyedül lakom, de tudod az a hülye nő jött megint, aki valamiért úgy érzi, hogy kötelessége segíteni rajtam. Lorena... Tök szép nő amúgy, meg valami menő szállodában dolgozik, csak azt nem tudom miért rajtam éli ki az anyai ösztöneit. - Sóhajtok. - Holnap segítesz megint bajba keveredni? Tudom, hogy ez már zsinórban a negyedik alkalom, hogy segíts nekem börtönbe jutni, de ha Mr. Seggáll nem jön el értem, akkor sosem fogok tőle több pénzt kunyerálni. Már így is egész délután csak dolgozok, nem akarok esti melót is keresni. És neked mindig király ötleteid vannak.
- Persze.
- Köszönöm. Sose hagyj magamra, okés? - mosolygok, a telefont szorongatva, és a csirkecombot bámulom, ami csak puffant.
Két év. Két évig tartott, hogy rájöjjek, melegszendvicsen nem lehet élni. Két évig tartott, hogy rájöjjek, kényelmesebb takaróban aludni, tiszta ágyneművel. Két évig tartott, hogy rájöjjek, van értelme a normális étkészletnek, a papír helyett. Két év telt el.