Szia tükör. Ma is jól nézek ki? Elég kócos a hajam? Eléggé fehér a bőröm? Rendben. Mit is látsz.. hogy mit. Előtted áll egy 187 centi magas srác. Nyüzüge, vézna, csontos tagú, már-már betegesnek, anorexiásnak hívod, de amúgy csalóka, mert van benne erő, és kipes orrba vágni azt, akit csak akar. Hosszú lábai vannak, hosszúkás ujjai, és telefirkált felsőteste. Nem jár szoliba, így fehérbőrű, sápadtabb az átlagnál talán, de nem is figyel erre. Nem gyantáztat, mint valami homár, és nem sminkeli magát, maximum viccből, és még szemöldököt sem szedet. Kissé tróger küllemű, ez lerí róla, ahogy kócos tincsei alatt nem épp keményvonású, ovális arca fordul felé. Szemei kék színben pompáznak, madárfészek haja barna színű. Nemigen lehet mást elmondani róla, hízásra nem hajlamos, izmain a sport segít kicsikét. Öltözéke változatos, színes, mégis visszaadja egy modernkori punk felé hajazó irányzatot. Hol farmerban, hogy egy egyszerű farmer sortban csoszog előre, hol papucsban, hol bakancsban. Állandó kiegészítője egy lánc, tölténymedállal. No meg a jobb fülében pihenő fülbevaló. És ez a nyüzüge jampi vagyok én.

Aztán nézhetjük, hogy odabent ki is lakozik. Egy tróger, ami látszik. Sosem voltam az a tipikus, otthonülő, olvasgató, mintahuszár. Elég hamar megtanultam, hogy mi a jó nekem, és ragaszkodtam hozzá. Olyan makacs voltam, és vagyok is, mint egy öszvér, és ha még ütnek is, nem tántorodom attól, ami mellett állok. Kisebb koromban gondom volt a hiperaktivitással, de ez mostanra, a sport miatt kikupálódott, bár még mindig néha túlságosan felpörgök, és keveset alszom. Nem szeretek unatkozni, nem szeretek olvasni, és filmek terén is ritka válogatós vagyok. Egy horroron is képes vagyok röhögni, ha olyan. A múzeumokkal, meg ilyen művészeti cuccokkal ne is próbálkozz, nem tudom érteni, értékelni. Amúgy ritka szellemes egyed vagyok, el tudok marhulni, meg ilyenek, mindig, amikor csak ébren vagyok. Lazán fogom fel az életet, meg úgy mindent, és mivel nem volt egy könnyed gyermekkorom, nem dédelgetek nagy álmokat, lesz ami lesz alapon működöm. Káros szerek közül a sör, és a cigaretta a kedvencem, a drogokkal, meg ilyenekkel pedig nem élek. Szóval, alapvetően nem vagyok vészes forma, nem ártanék én senkinek sem, meg minden ilyen, tipikusan olyan vagyok, mint a mai kor szülötte, csak kevésbé gyökér. Na de hát, nekem is vannak elég rossz dolgaim. Nemigen vagyok türelmetlen, ki tudom várni a sorom, csak néha nem. Nem szoktam erőszakos lenni, de tény, hogy könnyen felhúzom magam a dolgokon. Káromkodom, elég sokat, és túl nyersen fejezem ki magam, no meg őszintén. Nemigen félek a törvényszegő dolgoktól sem, amit látod, és a hazugság is olyan, ami könnyen megy. Szóval.. nem, nem vagyok jófiú, inkább olyan, aki sodródik az árral, és vállat von mindenre, és mindenkire. Nem érdekel semmi, nincs célom, nincs álmom. Csak vagyok, és létezem.

Hazudni bűn, tudom, tudom, tudom. Itt kattog a fejemben, mint valami kalapács. Hazudni, hazudni, hazudni, bűn… Sosem marad abba, sosem hallgat el, és néha becsatlakozik hozzá a ne lopj, ne csalj sorozat. Nem, nem vagyok őrült, bemutatom a lelkiismeretem, aki kiabál. Csak én nem hallgatok rá, nem azért, mert süket vagyok, hanem mert egy rohadásnak indult gyümölcs. Embert ölni, csonkítani sosem fogok, ezt szögezzük le, ahogy világokat elfoglalni sem, csak.. csak vannak dolgaim, amit nem épp becsületesek. De mivel te rendesnek tűnsz, megsúgom neked.
A nevem nem Joaquin. Még a becenevem sem volt sosem ez. Quin egy alacsony, pocakos srác, talán még fogszabályozója is volt, erre már nem emlékszem. Gimiben ismertem meg, egy suliba jártunk, és mindig is egy stréber nyomoroncnak nézte mindenki. Olyan is volt. Nemigen bandázott, csak a hozzá hasonlókkal, mindig kész volt a leckéje, és ha felelni, vagy dogát írni kellett, ment neki. Mondanom sem kell, nem érdekelt a srác akkoriban. Más srácok se, megnyugtatlak, de ők végképp nem. Nem is nagyon beszéltünk, annyit tudtam, hogy van egy rakat testvére, orvosnak készül, és szerelmes volt Betsybe, a szőke, felsőbb éves csajba. Egyszer megígértem neki, hogy bemutatom a csajnak, ha megír nekem egy beadandót, amin a kettesem múlt. Meglett a jegy, bemutattam, csak hát szegény pofára is esett. De én rendes voltam. És mégis erre jutottam.
Elteltek az évek, és eljött a főiskola ideje. Egy helyre kerültünk, ami magamnak is meglepő, bár én azért, mert sport szakot választottam, mivel oda kevés pont kellett, és nem nyomatták annyira a matekot. Persze, ő meg valami zsírmenő szakra, amelyre életem végéig pályázhattam volna, neki meg kisujjból sikerült. Mindegy is. Itt sem sokat beszéltünk, maximum a közös filozófia előadáson, amit azért vettem fel, hogy meglegyen az évi követelmény, de elmondom, sosem értettem ebből semmit sem. Na de Joanquin. Nem tudom, hogy mentek a tanulmányai, meg minden, se az élete. Biztos megvolt, itt több barátja akadt, mint a gimiben, mert hallottam párakat beszélni róla. No de miért fontos számomra ő, amiért már percek óta csak róla szövegelek? Az jön most.
Volt egyszer egy pályázat. Olyan, mint a cserediák dolog, egy évre szól, vagy több, ha nagyon király vagy. De az utat fizetik, szállást is kapsz valahol, csak tanulnod kell, nem kibukni, és lébecolni. Ez tök jól hangzik, de nem nekem, viszont megpróbáltam. Nem tűztem ki nagyon célt, mert eleve esélytelen volt, hogy elfogadjanak, de üsse kavics, elkezdtem. És ő is. Csak közben, jöttek a gondok. Beteg lett, nagyon, valami kórt elkapott valahol, vagy örökletesen, nem tudom, de eltűnt. Nem járt órákra, semmire, és kíváncsi lettem. Nem tudom, hogy miért, de felhívtam, és elmesélte, hogy beteg, ágyban fekszik, de meg fog gyógyulni. Persze, persze, meg a többi. Emlékezett rám meglepően gimiből, meg minden, hogy néha beszéltünk, és megörült, hogy valaki még ilyenkor is keresi. Na igen, a barátok néha nem azok, amiknek mutatkoznak, ez tény.
Így kezdődött minden. Megkért, hogy a betegsége alatt megírt pályázatát adjam le. Ragaszkodott, hogy hitelesnek tűnjön, és kézzel írta, én pedig kapóra jöttem, hogy elvigyem a célig.
A nevem Timothy Brewer. Nincs testvérem, a szüleim elváltak, és egy külvárosi ikerház felében nőttem fel, nem épp fényűzésben. A szomszédom egyike egy bolond öregember volt, a másik pedig egy folyton veszekedő házaspár. Nekem is volt kölyökkoromban fogszabályzóm, és a mai napig nem tudok biciklizni, vagy hangosan, megszakadás nélkül olvasni. A válás után anyával maradtam a házban, és onnantól lett sivárabb az életünk. Ő dolgozott mindig, én tanultam, kisebb koromban megannyi öregasszony vigyázott rám, nagyobb koromban pedig próbáltam bulikat szervezni, de a nappaliban is alig fértünk volna el. Szóval, ja, én voltam a csóró kiskölyök, aki gimibe kerülve lett menőbb, mert beállt a focicsapatba, tetováltatott, és úgy öltözködött, mint egy szakadt pank. Azt viszont nem tudták, hogy a turkálók, és egy olló öltöztetett. Az érettségin majdnem megbuktam, csak a csoda vitt át, meg némi jóindulat, és a főiskolára azért kerültem be, mert a sportban elértem pár díjat, nevezést, és ez volt a kedvezményem. Még mindig én voltam a csóró, nagyszájú, lökött gyerek, csak nem érdekel. Lázadtam. Gazdag akartam lenni, híres, gondtalan, de diákmunkát kellett végeznem, hogy meglegyen a koleszos kaja, a turkálós, felturbózott öltözetem, a tetoválásaim, meg úgy minden. Amúgy még mindig anyámmal laktam, és mai napig is azzal laknék, ha nem jöttem volna ide. Na de hogyan is? Nem tagadom, loptam már többször, inkább piát, napszemüveget, ilyeneket. Tehát nem bankrabló vagyok, hanem az a tipikus, aki ilyet viccből tesz meg. A haveri köröm is ilyenekből áll, csak ők néha durvábbak, megvernek gyengébbeket, rongálnak. Ezekben nemigen vagyok bent, de mégis a haverjaim, nem köptem sosem. Az ok, amiért pedig most ezt mind elmesélem nem más, minthogy egy büdös nagy csaló vagyok. Egy romlott gyümölcs, aki megszegte a szavát. Amikor Joaquin odaadta a pályázatát, elolvastam. Komolyan, majdnem sírtam, mennyivel jobb volt, mint az enyém, és mivel a pályáztató nem épp egy egyszerűnek tűnő, külső szervezet volt, tudtam azt is, hogy ezek után én ki is dobhatom az enyémet. Meg is tettem. És beadtam az ő pályamunkáját az én nevemben. Bumm. Ez van, megtettem. A szemébe hazudtam, hogy igen, beadtam, majd, hogy nem sikerült, erős volt a mezőny. Leköpnél mi? Én fura mód nem tenném magammal. Mivel a barátaim segítőkészek, megoldották, hogy hihető irataim is legyenek, meg minden, és megígértették velem, hogy ha lesz pénzem, fizetek nekik egy ilyen kört. Nos, és itt vagyok. A nevem Joaquin Owens. Anyám, apám él, jól vannak, két testvérem van. Jó tanuló vagyok, és orvosnak készülök, ha nem sikerül, akkor ápolónak. Joaquin vagyok, egy csaló, hazug senki, aki élvezi, hogy idejött, és aki nem akar hazamenni. Mert nem fogok. A barátaimnak tett ígéret pedig? Ugyanúgy megszegem, mint a beteg barátomnak tett dolgot. Ő úgyis még mindig az ágyat nyomja. Ne ítélj el.