Elkényeztetett, makacs, irigy, gyanakvó, kíváncsi.
volt...

A szülei halála után a világ megfordult körülötte. Mindent elveszített. Amit jelentéktelennek gondolt, ami nem kellett neki, az lett a mindene. Amit többet nem kaphat meg. A bűntudat ezért képtelen megválni tőle, beleivódott a génjeibe. Nincstelenné vált. Többé a vagyon már nem boldogította. Ennek három éve. Az apja barátja, Cooper a gyámja. Neveli. Sosem hívja a keresztnevén. Híres nyomozó angliában. Elég menő. A kapcsolatuk semmilyen. Vigyáznak egymásra, semmi több. Úgy tizenöt év van közöttük. Coopernek nagyon fontos Lana. Lananak a mindene Cooper. Cooper miatt sokat utaznak, ez jót tesz Lananak. A vagyon, a gazdagság már Cooper tulajdona, de ő nem nyúl hozzá. Lana mellette életvidám. Úgy érzi tudja, hogy mi az a szeretet. Nem ismeri többé a kényes kifejezést. Segítőkész és szorgalmas. Nem várja többé az inast, vagy a dadát. Nincs szüksége segítségre, önálló. Okos és tanult. Művelt. Ha kedve van, lovagol. Szereti a napsütést, Hawaii tetszik neki. Szófukar. Egyedül Coop bírja szóra. Senki más.

Magas, szőke, vékony.

Még a taxiban is reménykedek, miközben átbeszélik az ügy részleteit – feltételezett sikkasztás, gyilkosság,- a gyanúsított Honolulu-ban tölti a hétvégét, itt könnyű megfigyelni és a szállodai szobájába besurranva esetleges bizonyítékot szerezni.

Az sem szegi kedvem, hogy a csúcsidő és az utolsó pillanatban történő foglalás miatt megint csak másodosztályos szobát vagyunk kénytelenek bérelni. Már csak rezignáltan sóhajtok: magam sem vagyok tisztában vele, hogy hányadán állunk Cooperel, nem várhatom el tőle, hogy megpróbálja megfejteni kapcsolatunk mibenlétét. Az apám legjobb barátja. Természetes, hogy ő az új gyám. A jó fej keresztapa. A jó fej milliárdos keresztapa. A jó fej milliárdos nyomozó keresztapa. Aki fontos. Aki felbecsülhetetlen. Akinek az ügye miatt egészen Honoluluig utazunk.

Mindezekre fel vagyok készülve.

Amire nem vagyok felkészülve, az az aprócska tény, hogy Coopernek egy tengerparti fürdőhely épp olyan idegenszerű és egzotikus környezet, mintha csak egy Mars-expedíción venne részt. Sőt, erősen él bennem a gyanú, hogy még a Marson is kevésbé hatna természetellenesnek makulátlan öltönyével, vakítóan fehér, napot sosem látott bőrével és jégbe hűtött modorával, mint az átlagos nyaralók tarka, zajos forgatagában.  

- Nem hiszem el, hogy csak hosszú ujjú inget és szövetnadrágot hoztál magaddal. - pillantok rá, miközben munkatársának szava elakad és inkább elfordítja rólunk tekintetét.
- Nem számítottam rá, hogy a megfigyelt személy elhagyja a hotelt. - vállat von, majd mély sóhajjal keresztbe fűzve folytatja mondatát, amibe belekezdett mielőtt szóra nyitottam volna ajkaim, oh ugyan.
- Miért is hagyná, harminc fok van és napsütés, egy felkapott üdülőhelyen vagyunk, végül is teljesen normális, hogy valaki egész nap egy hotelszobában akar savanyodni, ahogyan Mr. Cooper. – emelem égnek a kezeim alig öt perccel azután, hogy a bennfentesek az erkélyről látják az emberöléssel gyanúsított férfit kilépni a hotelből, és a strand felé venni az irányt.
- Talán nem vettem számításba minden tényezőt... – hangzott a kimért, vonakodó válasz.
- Minden esetre így nem mehetsz le, azonnal feltűnnél. - kérdőn pillantok rá. Egy aggodalmas pillantás a válasz.
- Attól tartok, kénytelenek leszünk befektetni néhány ruhadarabba a nyomozás sikere érdekében. Esetleg tudnál szakértő véleménnyel hozzájárulni a megfelelő álöltözet kiválasztásához? - megköszörüli torkát, de eszében sincs rám pillantani. Annyira jellemzően rideg.
Egyébként egész érdekes megfogalmazása annak, hogy „ugye eljössz velem fürdőnadrágot venni?”, magamban mosolygok.

...

- Borzasztóan előnytelennek mutatja ez a nadrág a vádlimat. - fintorog.
- Semmi baj a vádliddal. – halkan nevetek.
- Tényleg? - a tükörben sürög forog, attól tartok el sem tudná onnan vonni, egyetlen gyilkos sem.
- Oh, a francbahhh... – csattan fel, mikor ráeszmél, hogy nem hajlandó belemenni ebbe a beszélgetésbe, amely egy majd harminc éves felnőtt férfi enyhe testképzavaráról van kibontakozóban. – Indulhatunk végre? - rám réved.
- Úgy érted ... - gépiesen felegyenesedek.
- Úgy. -  duzzogva kivonul az ajtón, szokása szerint ügyet sem vetve az ágy előtt összehalmozott holmikra. De, mint tudjuk, erre már fel voltam készülve. Arra azonban nem, hogy mutatkozik velem. De mégis mi lehetne jobb álca?

...

Néhány perc nyugalomban, esetleg egy kis szundikálásban reménykedek a napernyő alatt, ám illúzióim hamar szertefoszlanak, amikor Cooper, nem lévén mit csinálnia, azzal kezd szórakoztatni, hogy az orra alatt motyogva apró darabjaikra elemzi a körülöttük lévő fürdőzőket. Jobbára csak az én fülem sérti vele.
- A feleség  évek óta titkos viszonyt folytat a férj testvérével, viszont nem sejti, hogy közben a férj – sebész, állandó késő, jobbkezes - a titkárnőjével csalja, sőt, magában már elhatározásra jutott a válást illetően. Ami elég nagy hiba, valószínűleg tekintélyes tartásdíjat fog fizetni.
- Cooper! Nem tudnál, csak egy kicsit, tudod, relaxálni? – vágok közbe hirtelen felülve.
- Nem értem, mit találnak ezek az emberek vonzónak abban, hogy tétlenül aszalódjanak a napon. Unalmas... – von vállat – Téged sem értelek. Olyan sekélyesek vagytok....

Akár meg is sértődhettem volna, ám egyszerre túl szórakoztatónak találom, hogy a nap máris megkapja az orrát, ami szemtelen élénk rózsaszín színben mered előre, ahogy Cooper dölyfösen felszegi a fejét, miután kifejezte lenézését a strandot elfoglaló pórnép iránt. Majd morcosan cammogni kezd munkatársai felé, tudatva velük, hogy nem hajlandó tovább ezt csinálni.

...

Egy hűvös kéz fonódik ajkaimra, hirtelen ránt el magával. Nincs erőm védekezni. A hotelnek ezt a részét nem ismerem. Na ezért nem járok soha nyaralni...
Egy pillanat telik el, míg világokon rohanok keresztül, fényen és sötétségen, de már ott is vagyok, megragadom a karját, alig kell erőt kifejteni, hogy elemeljem - vagy talán csak a félelem tesz emberfelettien erőssé. Vagy csupán csak támadóm feladni készül.
- Bell? - zihál, közvetlen a fülembe.
Heves bólogatással adom tudtára, hogy igen, én vagyok.
- Mondja meg Coopernek, hogy tudom, hogy követ. - érzem leheletét tarkómon mélyre beleivódva tudatomba. Nem látom az arcát. Zavar.
- Értette? - a penge élesebbik fele pár milliméterre a nyelőcsövemtől. Próbálok apránként bólintani.
- Nem hallom. - súgja a fülembe.
- Igen, igen... értettem. - mondom halkan, közben érzem, hogy szorosabban fog közre - Mondom, hogy hallom! - nem kiabálok, nem merek.
- Oké, oké. Elengedem, ha megígéri, hogy nem kiabál. - halkabb, lágyabb a hangja.
- Oké. - ismétlem, a térdem remeg.
Óvatosan ereszt el. És tekintetünk találkozik.