Külsőleg teljesen ugyanolyan vagyok, mint egy átlagos 16 éves fiatal. Magas vagyok, talán már a 175 centit is túlléptem, de engem nem zavar. Zöldeskék szemeim vannak és rövid szőkés barna hajam. Testalkatom nem valami nagy szám, magas vagyok, vékony lábakkal, kidolgozott hassal és izmos karral. Olyan szokványos, pasi a szomszédból típus vagyok.
Ruházatommal sem tűnik ki igazán, szeretem a fekete holmikat, a szűk szárú nadrágokat és a feliratos felsőket. De vannak alkalmak mikor valami furcsa mintás felsőket aggatok magamra, kalapot vagy tudja isten még miféle ruházatot. A hangulat embere vagyok, tehát azt húzok fel magamra, ami akkor jól esik.
Na, ha már kitárgyaltuk a kinézetemet, akkor rátérhetünk a személyiségemre. Ott sem vagyok valami érdekes igazából. Mosolygós, vicces gyereknek tartom magam, aki bármikor meghallgat bárkit és bármikor benne van a hülyeségbe.
Szeretek meggondolatlanul viselkedni, hirtelen döntéseket hozni és nem megbánni egyetlen hibát sem. Azért vagyunk, hogy hibázzunk, nem pedig azért, hogy tökéletes életet éljünk. Néha önzően viselkedek, gúnyolódok és akaratlanul is megbántok valakit, valamint hamar elveszítem a türelmemet. Ugyanakkor kissé visszahúzódó is vagyok, főleg azért mert nyíltan gyakorlom azt, ami vagyok és ez sok mindenkinek nem tetszik. De kit érdekel? Úgy élem az életemet, ahogy akarom és kész.

Egyre több ember vallja be az internet segítségével azt, hogy Ő más, nem azon emberek közé tartozik, akik a férfi-nő kapcsolatba vetve hitüket élik a napjaikat. Igazából már elegem van ezekből a Coming out videókból, mert az emberiség úgy sem fogja elfogadni ki is vagy és mit is csinálsz akkor, ha nem ugyanolyan vagy, mint Ők. És ezt honnan tudom?
Mert naponta megtapasztalom milyen anyám lenéző pillantásával találkozni, pont úgy, ahogy a nővéremet is illeti, amiért Ő sem hetero kapcsolatot él. Szerinte mi ilyen elfuserált gyerekek vagyunk, apámat hibáztatja, és azt próbálja bizonygatni, hogy a férfi, akit imádok és szeretek valójában más férfiakkal kefél csak kellett neki egy alibi. Normális az ilyen?
Arról nem is beszélve milyen rendes diákok fogadnak az iskolában. Utálom azt, ahogyan rám néznek, de igazából nem érdekel. Tudom milyen vagyok, és azt is, hogy többet érek, mint ők egybevéve. De… azért én is álmodozok olyan dolgokról, mint a szőke herceg fehér lovon, aki el is jött Hero személyében. Szó szerint Ő lett számomra a hős. Miért kell nekem mindig a nehezen kaphatókba beleszeretni?
Puha kezek siklanak végig a hátamon miközben egyetlen személyen jár az agyam, óvatosan végigkarmol rajta majd lágy csókokkal hinti be az említett területet.
- Mi lenne, ha ezt abbahagynád? – gondterhelt sóhajt engedek felszakadni mélyről, majd felállva az ágyról kezdem magamra rángatni a nadrágomat. Mióta megmentette a hátsómat a drága zaklatóimtól azóta nem tudok napirendre térni rajta, eddig elnyomtam a felé táplált érzéseimet, de most újból feltörtek.
- Flynn, mi bajod van? – idegesen csattan fel az ágyon elterülő fiú, majd morogva felkel és kinyitja az ajtót. – Tudod mit? Talán jobb lenne véget vetni ennek az egésznek… Láthatóan nem én kellek neked. – ajkát rágcsálva néz végig rajtam, és most az egyszer értékelem őszinteségét.
- Nincs esélyem nála.
- Ez mikor érdekelt? Nálam se volt, mégis összejöttünk.
- Mondtam már mennyire kedvellek? – léptem hozzá közelebb egy utolsó, búcsúcsókot lehelve édeskés ajkaira majd kiléptem az ajtaján.
- Sok sikert barátom! Kelleni fog.