State of Hawaii


 
HomeHome  Gy.I.K.Gy.I.K.  KeresésKeresés  TaglistaTaglista  CsoportokCsoportok  RegisztrációRegisztráció  BelépésBelépés  
Belépés
Felhasználónév:
Jelszó:
Automatikus bejelentkezés: 
:: Elfelejtettem a jelszavam!
Chatbox
Statisztika
Lányok: 70
Fiúk: 47

Civilek: 33
Turisták: 13
Sportolók: 6
Bűnözők: 12
Diákok: 16
Egészségügyiek: 7
Rendőrök: 10
Hírességek: 18

Facebook csoport
Top posters
Orion Maddox-Gordon
 
Marcus Treadaway
 
Daniel Treadaway
 
Maya Lindsey
 
Austin Turner
 
Odette Mackoy
 
Axel Singleton
 
Hero Lewin
 
Dorian Calabrese
 
Kim Chae Rin
 
Ki van itt?
Jelenleg 1 felhasználó van itt :: 0 regisztrált, 0 rejtett és 1 vendég

Nincs

A legtöbb felhasználó (33 fő) 2015-06-30, 15:07-kor volt itt.
Credits
© A kinézetet Lucifernek köszönjük. Ki van itt részben és a fejlécen található scriptekért pedig hálásak vagyunk a Specto Design-nak. Az oldal tetején található táblázatot, kösöznjük egyik tagunknak, Sybille-nek. A leírások mind a Staff tulajdona, a képeket mi is kutattuk, a Google, Weheartit, Tumblr segítségével. Az oldalból semmilyen anyagi hasznunk nem származik, pusztán a saját és mások szórakoztatására hoztuk létre. Ha bármit szeretnél felhasználni, vagy esetleg bármilyen észrevételed akadna keresd a Staff-ot. Jó szórakozást mindenkinek!

Share | 
 

 Katherine & Quentin

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Go down 
SzerzőÜzenet
Dr. Quentin Crine
avatar
Playby :
Benedict Cumberbitches'
Tartózkodási hely :
Honolulu.
Job/hobbies :
Psychology.
Csoport :
egészségügy.
Hozzászólások száma :
19
Join date :
2015. Jun. 21.
Age :
41


TémanyitásTárgy: Katherine & Quentin   2015-07-02, 10:28

k a t h e r i n e !
the sound of my heart
the beat goes on and on and on and...




Egy lélek. Nem tudom, hányszor álltam már életem során egy lélek felett, -és hányszor fogok még- meredt figyelemmel szívva magamba a legapróbb részleteket, hogy aztán a tudatomon átszűrve kiszelektáljam a jelentéktelen információk híg masszáját. Míg végül a tökéletes szitámon fennmarad a  lényeg: néhány, az átlagos elmének talán éppoly semmitmondó, ám kifejező momentum. Egy nem túl sűrűn takarított tíz éves jegygyűrű. A ráncok megjelenése a szem sarkában, ha őszinte a mosoly. Szabályos félkör alakú vörös folt a tarkón. Száradt szemek az éjjeli sírástól. A hőségben gondosan hosszú ruházatba öltözött asszonyok, akik ütéseket fednek el.

Azonban ezúttal nem szelektálhatok; mindenre szükségem van, óriási információkötegeket nyelek el válogatás és tömörítés nélkül, mert épp ilyen élénken, részletesen akarom megőrizni a képet. Őt. A hölgy, aki elutasított. A nő. Az érzelmek kétség kívül nem támogatják az agy optimális működését, mert jelen esetben semmi. Nevetséges pazarlás. Ostoba vagyok, hogy nem értem meg Őt?  Nevetséges. Szánalmas. Siralmas. Aggasztó.

Kezemben a papír. Folyamatosan rugózik a lábam. Mit művel velem ez a nő? Ujjaim lomhán túrnak tincseimbe, hogy végül megrázva azokat megpróbáljanak kizökkenteni a rideg palotám pincéjéből. Ott tartom őt. Az elme palota legmélyén. És csak én léphetek be, senki más. Éles csattanás hasítja fel a csendet apró darabkákra, mikor tenyerem találkozik az asztallal. Semmi. Mi az, hogy semmi? Olyan nincs. Nem létezik. Az ostobák használják, én nem. És most mégis. És kopog. Most. Ide? Nem lehet.

- Mr. Crine. Miss Brice van itt, azt mondja időpontja van Önhöz. - és belép, és megint úgy van öltözve, mint egy utcaszéli és ettől felforr az agyvizem.
- Megtenné, hogy legközelebb megvárja míg azt mondom, bejöhet? - villantom gunyoros mosolyom, majd felemelkedek a széktől és gondosan eldugom a Nő aktáját - Mindegy is, nem számít. Küldje be és ne zavarjon, akkor se, ha haldoklik a szégyentől, amiért már megint összefeküdt a szomszédfőorvossal. És könyörgöm, egyszer az életben mellőzze a rózsaszín-narancssárga kontrasztot, mert brutálisan hányingerkeltő. Köszönöm! - és végre a szemébe nézek. A gyomrom kavarog tőle. Vonakodva kitipeg én pedig mélyen magamba szívom a levegőt és számolok...

Gyorsabban jönnek a számok. A test is más ezúttal, nem csak a feldolgozás módja: a szív ritmikusan ver, pumpálva a vért a legtávolabbi hajszálerekig, van pulzus, a testhőmérséklet harminchét egész hattized fok körüli lehet. Költői, orvosi és hétköznapi nyelven is: élek. Lélegzek, a mellkas szabályos időközönként emelkedik és süllyed. És szemeim kipattannak, ahogy feltárul az ajtó. Képtelen vagyok uralkodni magamon. A tekintetem azonnal magára vonzza. Időm sincs gondolkodni. Hogy mi?

- Miss Brice! - álomittas hang, őszinte meglepetés - Kérem, fáradjon be! - megindulok felé, de megtorpanok. Gépiesen egy helyben állok, amíg helyet nem foglal. Ha megteszi, szembe ülök vele, helyezkedjen bárhol is el. Úgy révedek rá, mint egy bolond. Meg kell fékeznem magam.

Képtelenség. Egyes dolgok egyszerűen csak behatolnak, gyökeret vernek, elmozdíthatatlanok lesznek. Összegubancolnak mindent. De nem nekem. Talán idővel majd elfelejtek kettőt-hármat a hajtincsei színét adó tizenhatféle árnyalatból, de fájdalmas bizonyossággal tudom, hogy soha sem fogom tudni tökéletesen elfelejteni Miss Brice-t...


A hozzászólást Quentin Crine összesen 2 alkalommal szerkesztette, legutóbb 2015-07-09, 09:40-kor.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Katherine Brice
avatar
Playby :
⊿ Katie McGrath
Tartózkodási hely :
H.
Job/hobbies :
write
Csoport :
⊿ Civil
Hozzászólások száma :
11
Join date :
2015. Jun. 25.
Age :
31


TémanyitásTárgy: Re: Katherine & Quentin   2015-07-03, 12:23

Quentin!
I'm just waiting
'till the shine wears off




Nincs gyűlöltebb érzés a kórházból áradó, elmémet támadó ostromnál. A testem kivédhetetlenül rezzen össze, nem haladok olyan gyorsan, hogy megakadályozhassam. Minden egyes léptet viszolygással teszek meg, bár a kitartás látszata acélos. A szűk folyosón már alig kapok levegőt, cipőm sarka mégis ütemes, határozott koppanásokkal tölti meg a teret. Itt vagyok. Ismét.  
- Dr. Crinehoz jöttem. - Türelmetlenül mérem végig a fiatal nőt, s legalább olyan türelmetlenül várom, hogy felocsúdjon saját kis álmodozásából. Hogy megmozduljon és én is tova mozduljak. Hogy elzárhassam magam az orromba furakvó szagoktól, amelyektől legszívesebben torz vicsorba fordulnának erőltetett szavakat kiejtő ajkaim. Az asszisztens kissé kétségbeesetten fordul segítségért az asztalán nyitva heverő határidőnapló felé, rúzstól nedves szája már épp szólásra nyílik, én viszont megelőzöm. - Katherine Brice. Időpont. Igen. - Feszültségem visszatartva alig látható mosolyt csalok elő az arcomra, ami láthatóan elég, hogy a nő visszamosolyogjon és én közelebb kerüljek a feszély-zónámhoz.

Nem szokványos asszisztens. Valahogy nem illik a képbe, s nem csak viselkedése, vagy öltözete miatt gondolom így. Egyszerűen van az úgy, hogy szinte ordít valakiről, ha pályát tévesztett, a lány pedig akkor sem illene a székébe, ha apácajelmezt képzelnék rá és egyenesre feszíteném. Az édes gondtalansága egyáltalán nem illik a nyomott falak közé. És mázlistának tartom érte.
Titkon irigykedve szipolyozom el a lendületét, s azon tűnődöm, meg tudnám e fertőzni egyszerű kis létét. Vajon meg tudnám e törni, be tudnám e szennyezni saját, fájdalmas aurámmal? Hogy csak egy kicsit érezze, mi az a szenvedés... Csak egy kicsit fájjon úgy a lelke, mint az enyém fáj. Szegény lány... Akkor sem kívánhatnék számára ilyet, ha valamiféle csoda folytán átadhatnám ezt az ürességet.

A szórakozottság elvész az ajtó mögött, bár mivel az nyílásban marad, fültanúja leszek a pontos oknak; miss Pottsot ellenszenves, forrongva hűvös hang teszi helyre.
Sóhaj száll szoros mellkasomból – nincs sok ingerenciám veszekedésnek kitenni érzékeny füleim, se ácsorgásnak gyenge testem. De nem jön felcsattanás, odabenn a lány hátrálni kezd, talán szabadkozva elnézést is kér, reakciója pusztán csupasz meghunyászkodás. S hogy legalább én tompítsak valamelyest, úgy teszek, mintha nem hallottam volna a pirítást, bár arca így is vörösben úszik, s kevésbé lelkesen somfordál mellém, majd közli, hogy a doktor már vár.
Valahol eltűnik a folyosó végén.
Ó, te kis butus, miért vagy mellette?

- Dr. Crine. - Az ajtó becsukódik mögöttem s én a szó legszorosabb értelmében is fellélegezhetek a pillanatban, habár tökéletesen tisztában vagyok vele, hogy hamarosan talán újfent fuldoklom majd. Palástolni szeretném az érzést, mellkasom viszont sűrűbben emelkedik föl és alá, testtartásom túlzott merev, hát enyhítek, hátrahúzok egy elkószáló, arcomhoz simuló tincset. Elég ránéznem és az az érzésem támad, hogy talán rosszkor érkeztem, bár... Sosem tudom eldönteni, így van e. - Mondja, az én öltözetem megfelelő? - Kérdés hangzik el amíg beljebb lépkedem. Kiváltja belőlem, mint egy nyitányt, ami nélkül egyetlen alkalom sem kezdődhetne el. Teher nekem a férfi. Nincs szükségem rá. - Megbántotta. Miért? - Újabb kérdés, nyilvánvalóan a lányhoz kapcsolódik, habár ez nem az a szoba, ahol a páciens kérdez, én viszont kicsivel másabb finanszírozás keretében vagyok jelen az átlaghoz képest.  
Nem fészkelődöm, nem helyezkedem túl sokat, a kanapé közepét választom, lábaim keresztbe fonom, kezeim az ölembe hullnak. Felszegett fejjel egészen áthatóan figyelem a doktort, s ő ezalatt minden bizonnyal máris ízeimre elemez bonyolult gondolataiban. Hát jó. Állom pillantásainak szeletelését, végezze csak a dolgát, atyám megfizeti érte. Viszont nem tagadom, szeretném megnehezíteni a dolgát, emlegetett hírnevén legalább egy apró kudarcfoltot ejteni, bebizonyítani, hogy ő sem érdemes az apám rajongására. Nem lehet érdemesebb. Képtelenség.

Doctor!
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Dr. Quentin Crine
avatar
Playby :
Benedict Cumberbitches'
Tartózkodási hely :
Honolulu.
Job/hobbies :
Psychology.
Csoport :
egészségügy.
Hozzászólások száma :
19
Join date :
2015. Jun. 21.
Age :
41


TémanyitásTárgy: Re: Katherine & Quentin   2015-07-07, 10:09

k a t h e r i n e !
the sound of my heart
the beat goes on and on and on and...




Az életben az az ocsmány, hogy bizonyos dolgokat egyszerűen végig kell szenvedni, ezt mindig is utáltam, és bár kijelenthetem, hogy olyan messzire sikerült távolodnom a mások által „normális, hétköznapi életként” emlegetett nonszensztől, amennyire emberileg csak lehetséges, úgy tűnik, ez a lázgőzös rémálom undorító karmaival még így is belém kapaszkodik. Érzelmek. Szánalmas. Sértve érzem magam, hogy mer érzelmeket kiváltani belőlem? Nem tudom letagadni őket, addig a napig ment, és most valami eltört, nem tart meg többé a közöny és a fölényesség. Ettől elveszve érzem magam.

Lehet, hogy akaratom ellenére elfoglalt egy hatalmas területet az agyamban, ám mégis csak hatalmamban tartom. Törékeny bábu vagy a kezemben, Katherine. Védtelen, ahogyan itt állsz előttem, lenézek rád és látom a fájdalmad, a kínod. A puszta gondolattól libabőr szalad végig a karomon, és egy érzés – meg kell őt védeni, bármi áron – veszi át a hatalmat egész szervezetem felett. Milyen könnyen megtörhető az agyunk racionális része. Mielőtt meggondolhatnám, mit csinálok, előre lépek és az ülő alkalmatosság felé intem őt, miközben kattan a zár. Egy egészen más típusú feszültség lesz úrrá rajtam, nem a kellemetlen fajta.

Elpattan a hajszálvékony fonál, ami eddig a levegőben tartott. Becsapódás. A csontok recsegnek és szilánkosra törnek, a koponya középen elreped, vér áztatja bordáim, ahogy tekintetünk találkozik. Egy vékony szál éktelenkedik ajkai körül és azt kívánom bár én lehetnék az a szál, amit olyan hevesen igyekszik kihalászni arcából. És a mellkasa, sűrűn emelkedik. Sietett? Vagy ideges? Kezet kellett volna vele fognom, hogy érezhessem a pulzusát. Ismét rám réved. A lábamból mély méterekre burjánzik a gyökérsor, ami a padlóra rögzít és próbálok ellazulni, de megdermedek. A kérdése azonban feléleszt. Szemöldökeim egekbe szöknek és bár kissé döntöm fejem, annak reményében, hogy hamarabb megértsem a kérdését, a másodperc töredéke alatt bevillan a semmirekellő asszisztensem külleme. Szám sarka ráng, de elfojtom a mosolyt. Gépiesen közeledek felé, ahogy mögötte haladok. - Tökéletesen. - emelem állam, miközben próbálom megbilincselni tekintetem. Nem falhatom így. Nem.

Akár lenyelhetném a saját nyelvem is. Megbolondít. De mi ez? Elhelyezkedik a tágas kanapé közepén, összehúzódva. Siet. Nincs szüksége kényelemre. És rám se. Nincs. Keserű ízt érzek a számba ennek a gondolatnak a jelentésére. Az ujjaim ritmikusan szenvednek egymás alatt, miközben elhelyezkedem vele szemben. Hátra eresztem tartásom, érezze, hogy minden időm az övé. Minden percem birtokolja. És nem sietek. Én nem.

A következő kérdése mögött lappangó ellenszenv ismét levetkőzik előttem. Nem fél felém mutatni rosszabbik orcáját. Így van ez jól. Sokan élik meg az e fajta kezelést ilyen hangulatban. Megköszörülöm torkom, majd tartásom előre húz, miként combjaira helyezem alkarjaim, s felé húzódok. Közel. Az illata. Érzem. Egzotikus.  - A hölgy rászolgált. Nem áll közel hozzám a magyarázkodás. - éleződik közöttünk, eltudnám vágni a kis nyavalyást  - A páciensek nem azért jönnek, hogy az ölükben lovagoljanak, gyanítom arra is vannak szakosodott hölgyek. Így természetes, ha arra kérem öltözködjön úgy, ahogy ilyen helyen szokás. - vonok vállat közönyösen  - A rokonokat, az asszisztenseket nem mi választjuk. - bólintok, majd kieresztem az eddig benn tartott levegőt.

Sosem éreztem még ilyen kiszolgáltatottnak magam, ennyire megfosztva a hatalomtól, amit a logikus, következetes gondolkodás biztosít számomra. Váz nélkül, csak rá számíthatok, hogy vezet és megvéd. A győzelem íze a nyelvemen, nem, nem győzelem, mindenható hatalom, milliószor részegítőbb mind a szikeéles logikám nyújtotta fölényem. A feszültség még ott remeg felettünk, de lassan elpárolog, felisszák a falak. - Most hogy érzi magát? - tudnom kell. Veszélyes, ismeretlen vizek. Túl sok a sötét terület, bármelyik lépés végzetes lehet. Várom, hogy több fogódzót adjon.




A hozzászólást Quentin Crine összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb 2015-07-09, 09:40-kor.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Katherine Brice
avatar
Playby :
⊿ Katie McGrath
Tartózkodási hely :
H.
Job/hobbies :
write
Csoport :
⊿ Civil
Hozzászólások száma :
11
Join date :
2015. Jun. 25.
Age :
31


TémanyitásTárgy: Re: Katherine & Quentin   2015-07-07, 15:48

Quentin!
I'm just waiting
'till the shine wears off




Fáradtnak érzem magam. Kimerít a hadakozás, az állandó megfelelési kényszer, a hamis kép látszata, a testem mégsem nyugszik. Sosem pihen. Otthon, saját csendes magányomban százszor erősebb vagyok, bár az is lehet, hogy tévedek, pusztán a közeg más, amelytől ingoványosnak találom lábaim alatt a süppedő talajt. Nem érzem itt jól magam.
Már tudom, mit érez egy kalitkába zárt madár.
Persze kevésbé tragikusan is felfoghatnám, de makacs énemmel én magam sem bírok. S ha hatástalan vagyok önmagammal szemben, hogyan vehetné fel vele a versenyt bárki is? Jól vagyok. Miért nem hisz nekem senki?

Az illatok és szagok önkényesen váltják ki az emlékeket, jókat és rosszakat egyaránt, nem kérnek engedélyt, egyszerűen betörnek az elmémbe. Esetemben sebeket szakítanak fel, újakat vágnak. Gyógyíthatatlanul. Megváltásnak tekinthető, hogy orrom immáron a szoba csaknem semleges levegőjével telik meg. Haloványan talán egy csipetnyi dohányt vélek felfedezni a doktoron, semmi élénket, semmi dühítőt. A férfit - más férfiakkal ellenben - nem lengi körbe irritáló pacsuli, s ez már kész felüdülés. Szinte menekülés számomra azok után, hogy kénytelen voltam a célba jutásomig a létező összes borzalmas kevert szagból vételezni. Gyári fertőtlenítő, enyhe vizelet, hányás és csatorna szag, áporodás. Izzadtság, krémek, parfümök. A szellőztetéssel összekevert egyetlen és igen gusztustalan légnemű massza lett az egész, igaz, másnak talán fel sem tűnik... Bárhogy is, Dr. Crine rendelőjében legalább annyit megtehetek, hogy elzárkózom ezek elől, s ha akarok, előle is.

Nyitány. Egyetlen kérdés tőlem, egy kis csipkelődés, csakhogy az asszisztensével ellenben őt igenis biztosítsam, fültanúja voltam a rövid közjátéknak. S egyetlen rövid válasz tőle, amire nem kap majd további hangot, hiszen nem kifogásolta a hibátlan összképet. Anyám érdeme a kialakult ízlés, s bár a kép tökéletes, a viselet hordozója tökéletlen. Másképp nem volna szüksége semmiféle terápiára, nem így van?  
Túl sok ma a cinizmus, Katherine... Igen, tudom. Inkább a férfinak szentelem teljes figyelmem, hiszen ő is hasonlóképp cselekszik. Míg én mozdulatlanságba burkolózom, ő előre mozdul, két tekintet összecsap.  - Ellenszenv ide vagy oda, akkor is tapintatosabb lett volna, ha egyszerűen lehányja szerencsétlent. - Somolygok az orrom alatt, mert igenis választ kaptam. Magyarázatot. Egyébként attól függetlenül, miért kedveli kevésbé miss Pottsot, nem fogadom el a hangnemet vele szemben. Egyetlen nővel szemben sem. - Bár lehet, hogy azt is elnézné magának.   - Az ajtó felé pillantok, mialatt könnyedén megrázom a fejem. Nyilván nincs beleszólásom, sem közöm hozzá, pusztán idegesít, hogy a lány szó nélkül hagyta, hogy lényegében ribancnak titulálták.
- Az asszisztensek lecserélhetőek. A rokonok sajnos nem. - Fordítom vissza felé a fejem. Az a kérdés foglalkoztat, az ő nevével miért nem egyszerűsíti le a dolgot, ha annyira irritálja a lány. Áthelyeztethetné, azt sem gondolom, hogy az igazgatót pont ő nem tudná meggyőzni. Egy másik véleményem az, hogy senki nem érné el a doktornál a megfelelő szintet. Ha végignézek rajta, ordít róla a precizitás. Mind az öltözködésében, mind az egész lényében. Ha becsukom a szemem, nem látom az auráját. Nem tudom használni rajta a képzeletem. Az enyém sötét, borús, a legtöbb emberé pedig szürke, néhol kékes rózsaszín átfedéssel kiszínezve azokat a foltokat, amelyek a napi érzelemhullámokat jelentik. Nincs egyszínű, viszont, még ha csupán az én agyam szüleménye is mindez, Dr. Crine kifog rajtam. Nem örülök neki.  

Várom, hogy mozduljon. Hogy mozduljak. Nem testben. Lélekben. Okkal vagyok itt, hiszi ezt ő. Talán így van. Talán valami nem stimmel velem, bár a döntés az enyémnek kellene lennie. Hazudnom kell, becsapni a becsaphatatlant. Csakhogy, ha én magam sem hiszem el a szavaim, mástól sem várhatom el.
- Pompásan, azt leszámítva, hogy képtelen vagyok elnyomni ezt az átkozott irtózást. - Nem vonok vállat, bár szeretném megtenni. Apró lélegzetvétel. Még egy. Az arcvonásaim mit sem változnak. Apám bizonyára mindenről tájékoztatta, ha okot keres. - Gyűlölök keresztülsétálni az épületen. Persze túlélem, viszont egyáltalán nem bánnám, ha a magánpraxisa valahol máshol lenne fellelhető.   - Távol ettől a helytől. Persze kétséges, hogy vidámabban érkeznék, egyszerűen könnyebb lenne. Kevésbé kényelmetlen. Összefűzöm az ujjaim, bár a mozdulat azért kell, hogy közvetlenül a gyűrűshöz érhessek. Meggyőződöm róla, hogy megvan az ékszer. Hogy nem hagytam el. Igen. Csak ezért ellenőrzöm.

Doctor!
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Dr. Quentin Crine
avatar
Playby :
Benedict Cumberbitches'
Tartózkodási hely :
Honolulu.
Job/hobbies :
Psychology.
Csoport :
egészségügy.
Hozzászólások száma :
19
Join date :
2015. Jun. 21.
Age :
41


TémanyitásTárgy: Re: Katherine & Quentin   2015-07-09, 09:39

k a t h e r i n e !
the sound of my heart
the beat goes on and on and on and...





Hol kezdjem? Ahogyan rám néz egy különösen tekervényes gondolatmenet után, mikor szemrebbenés nélkül fürkészem  paramétereit. Nem, ezt a tekintetet nem tudom kitörölni. Érzelmek. Bosszantó. Nevek, arcok lélegzetvételnyi könnyedséggel enyésznek a semmibe. Az övé azonban lehetetlenül kapaszkodik. El fog a láncait vesztett, tomboló elégtétel. Időnyerés. Erre van szükségem. Csodálnom kell még. Szavakat kell formálnom. Ráncolom a homlokom, nem tudom, hogyan fogalmazzam meg. A szavak menekülnek. Szétszaladnak, mint megriasztott kis bogarak. Lélegezni próbálok, de tudom, hogy ez puszta megszokás, az agyam később észleli, és nincs többé szüksége oxigénre. A hangja csodálatos módon mégis áthatol a lét-nemlét membránján. Az egyetlen kapaszkodóm. Ő.

Gondolataim megint elszakítanak a jelentől a következő lépést latolgatva. Érintés. Mintha ez olyan egyszerű lenne. Megérzi rajtam. Nem tudom, hogyan: másféle képességek kellhetnek hozzá, mint a logikus következtetésekhez. Tekintetünk összeforr. És visszazökkent a jelenbe, a terembe, a lassan besüllyedő kanapéra. Nézem őt. Az ajkát, ahogy remeg. A tizenhat árnyalatban pompázó zuhatagát, ami olyan kecsesen omlik lapockáira. A tartását, mintha egy saját ínyemnek megalkotott festményt bámulnék. De a története oly búval bélelt, olyan mesterien káprázatos, hogy a függőévé tesz és hosszú percekig elnézem szemhunyás nélkül. Félek eltűnne, ha felnyitnám a szemem. És abba egy részem - egy jelentős részem - beleomlana. Az elmepalotába zárom. Közelebb lépek hozzá. Jobbom megemelem, hogy szála közé nyúlhassak. De a jelen közbe avatkozik.

Szemlátomást zavarja, ahogy Miss Potts-al viselkedem. Lelkiismeret-furdalás? Határozottan nem, nem az én műfajom. Az összes érzelem közül a legfeleslegesebb. Talán ezután úgy vélekedik majd rólam, mint aki veszettül kampányol a nők ellen. Bárcsak tudnád, Kedves Katherine, hogy ez a nőszemély nem tartozik bele, a fenn említett társadalom gyengébbik szépségébe. Ó, de még mennyire nem. Elmondanám neked, hogy mit gondolok, de félek megriasztanálak és olyan messzire szaladnál tőlem, hogy soha többé utol nem érnélek.
Összeforr a szemkontaktus. Elválaszthatatlanul állja a tekintetem. Minden porcikám beleborzong a pillanatba. Szám sarka rándul, elpillantok. Képtelenség.  - Úgy véli? Mentálisan feljegyeztem. - vontatottan teszem magamévá ismét a látványt. Szemmel vetkőztetem. A lelkét akarom. Minden sejtjével vonz magához. Bárcsak tudnám, hogy mi ez. Bárcsak megérteném. Bár ne érezném ezt. Olyan lehetetlen. Mintha utóbbi mondatában gúny, komikum, érc hallatszana ki. Képtelenség megfejteni. Nem látom, nem tudom. Semmit nem látok. Elnyílnak ajkaim, de ellenben vele én nem az ajtó felé sandítok. Őt nézem. Megint.  - Igazán gyenge jellemnek gondolja. Bár ezt jól sejti. - elismerően bólintok, majd megköszörülöm a torkom. Kiszáradt a szám. Tarkómba kúszik a bizsergés. Az a valami a mellkasomban, olyan hévvel kalapál. Repednek a bordáim. Halkan törnek.
- Ez esetben téved. Miss Potts, befészkelte magát, mint a legádázabb féreg és nincs olyan erő, ami képes volna kimozdítani. Bár gyanítom ennek köze van a fejeshez, akivel gyakran... - elharapom a mondat végét, s arcomra csalfa mosolyt varázsolok. A gondolattól is rosszul vagyok, ám elcsodálva veregetem magam vállba, amiért képes vagyok ennyire nyugodtnak tűnni. Zakatolnak a sejtek. Sebesen. Mindenfelé.

Megrezzenek. Irtózás... Gyökeret ver. Tudom, kikövetkeztettem a tenyere hajlatából, abból, ahogy az álla emelkedik, hogy nem fogja meggondolni magát. Undorodik a helytől. Fintorog tőle, tőlem is. Belemosolygok íriszeibe. Figyelmesen hallgatom. Halk hegedűszóra emlékeztet dallamos csilingelése hangjának. Lenyomata meleg vonalakat rajzol a bőrömön. Nincs erőm mozdulni. Nem, nem a testem gátol. Időnként bólintok, érezze, hogy csak rá figyelek, bár a révedő tekintetemből ezt valószínűleg egyébként is magáénak tudja. A gyűrűjét babrálja. Bár a tenyerembe tennéd vékony ujjaiddal, hogy olyan messzire hajíthassam tőled, mint ... Döbbentem vonom össze arcizmaim. Egy másik hely. Boldogabban töltené velem az idejét egy másik helyen? Távol a fehér pokoltól...
- Jobb szeretne egy csendesebb, nyugodtabb helyen találkozni? - óvatosan kérdezem, mintha még hangom is beleremegne a kérdésbe - Nem jelent problémát, bár ezt csak mondania kellett volna korábban. - ajkaim összepréselem, habozok az újabb szavakkal - Szabályszegés volna, de Önnel kivételt tennék. - mély tisztelettel biccentek. Az apja nem árult el sokat róla, -de annak felettébb örült, hogy nem fogadtam el tőle pénzt, bár ezt a lány gyanítom nem tudja- csak annyit mondott; különleges. Egy ember sem különleges. Mind egyformán ostoba, átlagos. Gyakran elméláztam rajta, hogy mi járhat az unalmas fejükben, hogy nem unatkoznak? És találkoztam veled Kedves Katherine. És minden elméletem jól körbe épített falát lebontottad egyetlen pillantásoddal...

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Katherine Brice
avatar
Playby :
⊿ Katie McGrath
Tartózkodási hely :
H.
Job/hobbies :
write
Csoport :
⊿ Civil
Hozzászólások száma :
11
Join date :
2015. Jun. 25.
Age :
31


TémanyitásTárgy: Re: Katherine & Quentin   2015-07-14, 20:22

Quentin!
I'm just waiting
'till the shine wears off




Aggaszt a fogadott, nekem szánt figyelem. Egy olyan hivatás, melyben mások titkainak őrzője lehet valaki, számomra kissé riasztó.
És érdekes.
Érdekesen ijesztő.
Mennyi mocskot tudhat már magáénak? Mit nyelhetett már el a négy fal, és a szivacsként mindent elraktározó agya?  És mennyi titok vár még rá? Azon kapom magam, hogy elemezni kívánom. Kíváncsiságból. Mert e szoba falai között semmi nem szól másról. Szinte látom, hogyan feszülnek meg arcának inai, melyeket gondolatai mozgatnak talán, és érzem az utolsó idegszálammal is, hogyan telepszik rám a különös figura érdeklődése. Felkészítettek, noha kevésnek bizonyulnak a mende-mondák. Apám például azt mondta, a doktor Franciaországból tette át a praxisát, egy másik személy azt susogta, kivételes megszállottsággal bír. És azt is mondják, a szeretője... nincs is olyan messze tőle... Nos, feltételezem a rajongói száma kétség kívül kevésre tehető, ugyanakkor a tisztelet a szakértelme miatt szinte megkérdőjelezhetetlen, mégsem hallottam egyetlen közös vonalon alapuló véleményt sem, így nekem kellene megítélnem őt, hiszen egy ismeretlennel megosztani a titkaim... elengedhetetlennek tartom, hogy ismerjem az illetőt, és ne pusztán a felszínét. Megítélni viszont egyáltalán nem könnyű, épp ezért egyelőre véglegesen nem teszem. Ahhoz az ellenszenv élénken dolgozik, s pusztán a negatív részeket ragadom ki lényéből. Akkor is, ha az nem fair, habár az sem tisztességes, hogy rákényszerítenek erre az orvosra.

Még csak nem is pislog. Koncentrál, viszont el kell keserítsem; közel sem vagyok érdekesnek mondható. Amikor megmozdul, látom az elmém szülte aurát, de az színtelenül helyezkedik, és ez bosszant. Ha meglátnám a színét, tovább léphetnék. Elkönyvelhetném a kékek, sárgák, szürkét bitorlók közé, de nem bízom benne, tehát nem illeszkedhet a helyére az én kis képzeletbeli világom felosztásába.
Vajon mit szólna, ha elmondanám, amire épp most gondolok? Hány alkalommal hosszabbítaná meg a terápia számát?

Még szerencse, hogy van egy Miss Pottsunk, aki zokszó nélkül elviseli őt és aki egyben témát ad. A téma pedig kíváncsisággal tölt el. Ki hitte volna, hogy érdekelhet hasonló? De a gondolatokat terelni kell. Oldani kell a pánikhoz hasonló érzést, ami azért jön elő, mert attól félek, fel kell fednem a kínzó érzéseket. A mély gyökeres, szörnyű érzéseket, amelyek csak fájdalmat okoznak. És én épp eleget szenvedtem már, hogy mellőzzem őket, ahogyan tudom.
Tapintatlannak titulálom Dr. Crinet, s ezt kimondom nyíltan is, ám ahelyett, hogy visszavágna selyem modorával, egy pillanatra elveszi rólam idáig nyíltnak tekinthető figyelmét. Az enyém viszont nem kerül le róla. Még egy ideig nem. Mi több. Kénytelen vagyok röviden felnevetni miatta. A kinti világhoz képest borzasztó gépiesen hat, ami egészen szórakoztató, annak ellenére, hogy először leheletnyi csalódás üti fel a fejét bensőmben, hiszen talán vitát reméltem, vagy legalább némi hadakozást.  - Tudja, még soha senki nem rázott le ennyivel. Egyébként, ami a memóriáját illeti, foglalkoztat, valóban olyan tökéletes-e, mint amilyennek mondják, bár hajlamos vagyok elfelejteni, hogy ebben a szobában az esetek nagy részében csupán ön kérdez. – Nagyon is tisztában vagyok vele, hogy nem hátráltatnom kell az ittlétem, a csipkelődéseim pedig mind puszta szükség, hogy kompenzáljak önmagamnak, amiért az apám oly' nagyra van vele. Egy idegennel. Mégis közben váltódik a gúny. Elvész. Nyíltság villan a szemeimben.  Némi restséget érzek, amiért már látatlanban megvetettem a férfit, bár a bánásmódot kifejezetten ellenzem, azt, amit az asszisztens kapott, de a lány reakcióját sem értem. Gyengének találom. Ez így van. - Valami oka mégis van, hogy ön mellett szorgoskodik.   - Apró barázdák jelennek meg a homlokomon, ahogy összeráncolom azt. Ajkaim enyhén szétnyílnak a Dr. Crine által közölt kis morzsa miatt, mely máris adja magát. - Ah... vagy úgy! Szóval gyengének gyenge jellem, de tudja, hogyan helyezkedjen. Tehát ezért viszolyog tőle. Bocsásson meg érte, de én megvetés helyett mindig is érdekesnek találtam ezt a fajta erkölcsi vétket. – Szórakozottan billentem oldalra a fejem. Sajnos a társadalmunkban egyáltalán nem szokatlan egy ilyen törtető kishölgy létezése, mi több, olyannyira átlagosnak mondható, hogy nem csoda, ha eszembe jutott Lucy, akit bár egészen más tulajdonságokkal ruháztam fel, kihívásnak találtam végigvezetni a gondolatmenetét, ami végigkísérte az elhatározástól egyenesen a főnöke ágyáig. Szerettem azt a karaktert, akkor is, ha a könyvben egy lotyóvá varázsoltam. - Még annó, a második könyvem születése idején kreáltam egy hasonló indíttatású leányzót. Lucyra persze ráuntak, ahogy a hasonló kapcsolatokban ez szinte törvényszerű. Miss Potts is csak addig kimozdíthatatlan, amíg a részéről képbe nem kerül egy jobb parti, vagy a fejes részéről egy szebb, okosabb, kacérabb kishölgy. Egy színre lépő feleség. A nők jók abban, hogy megérezzék a vetélytársat. A férfiak pedig abban, hogy feláldozzák a szeretőt, aki pont ezen célra jó, semmi másra. - Senki nem lecserélhető. Pláne nem egy eszetlen, butuska szerető, akire költeni kell, gondoskodni róla, fenntartani az igényei kielégítését.

Mivel minden mást tudatosan elhatárolok magamtól a szobán kívül, nem figyelek másra, csak az idebenn zajló másodpercekre. Nem értem. Vagy csupán nem akarom megérteni a szemeim elé táruló apró változásokat? Finom, félszeg bólintással válaszolok a kérdésére. - Nekem szinte előírás önhöz járni. Nem gondoltam, hogy konkrét beleszólásom lehet hasonlóba.   - Egy pillanatra összeszorul állkapcsom. Míg az ölembe ejtett kezeim ismét szétválnak, a térdeimre kerülnek, tekintetem pedig visszatér a férfi alakjához. Szégyent érzek. Igyekszem nem elárulni, mennyire megvisel, hogy lassan a harmincadik életévemhez irányítás alatt állok. Mindig is függetlenül éltem ahhoz, hogy nehezemre essen elfogadni egy ilyen arculcsapást, így a sérelem tehetetlenségemre szomorú fátyollal von be, ugyanakkor pupilláim tágabbak lesznek, ahogy befogadják alakját. Kivételt? Miért? - Köszönöm, hogy így áll hozzám, de nem szeretném, ha baja származna belőle. Apám bizonyára nem lenne hálátlan a kórház támogatását illetően, ha ezzel elkerülhető volna, hogy később felelősségre vonják miattam, esetleg én magam is beszélhetnék az igazgatóval. Ha mégis hajthatatlannak bizonyul, nem fogom azt kérni, hogy bármit is kockáztasson. - Jelen helyzetben kevés olyan dolog van, amit nagyra értékelnék, de a reményt, hogy nem kell ide jönnöm… Hatalmas feszültség száll ki a testemből, pedig le kell mondanom róla, ha az orvosnak bárminemű kellemetlensége származna belőle. Bárhogy is érezzek, azt nem felejtem el, hogy ő pusztán a munkáját végzi és hajlandó volna szabályt szegni. Igazán kedves gesztusnak találom. Talán először érzek hálát iránta, csak azt nem tudom, mit mondjak. Jellemző.

Doctor!
….
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Dr. Quentin Crine
avatar
Playby :
Benedict Cumberbitches'
Tartózkodási hely :
Honolulu.
Job/hobbies :
Psychology.
Csoport :
egészségügy.
Hozzászólások száma :
19
Join date :
2015. Jun. 21.
Age :
41


TémanyitásTárgy: Re: Katherine & Quentin   2015-07-16, 12:18

k a t h e r i n e !
the sound of my heart
the beat goes on and on and on and...





Mintha, minthogyha a nő megpróbálna jobban szemügyre venni. Ezt a pillanatot érzem a legmegfelelőbbnek, hogy egy mély levegővétellel véget vessek ennek az őrült közjátéknak. Óvatosan megköszörülöm a torkom. Arcát megvilágítja a lámpa fénye, hosszú ujjait összefűzi, a szeme úgy csillog, mint a jégtükör. Két nap kellett, hogy napirendre tudjak térni az utolsó Miss Brice-al való találkozáson. Két hét, hogy leszokjak arról, hogy a tizenhat árnyalatú zuhatagot hallucináljam minden kereszteződésbe. Legjobb tudásom szerint megfigyeltem az érdekesnek tűnő jeleket. A harmadik találkozásunk után - habár csak futó pillanatra láttam, mikor az apjával kellett lebeszélnem a részleteket - még mentális jegyzetet is írtam, nehogy elfelejtsek valamit. A zavar egy eddig nem tapasztalt mélységét éltem meg, mikor elme palotámba költözött. A legalsóbb emeletre. Ott tündököl abban a fehér díszöltözetben, leomló hajával, élénk vörös rúzsával. Minden nap felkeresem, minden nap a szemébe nézek. De ez itt most a jelen. Rávágom a fémkaput és elfordulok tőle. Kirántom magam palotámból és a jelenbe tapasztom figyelmem. Tanácstalanul beletúrok hajamba, ahogy körbenézek és megállapodom a nő íriszeiben.

Egyszerre tudatosul bennem, hogy milyen jelentéktelen vagyok a közelében. Elég lehangoló védtelennek érezni magad, ha egy istenverte pszichológus/pszichiáter vagy. Egy fellengzős mozdulattal megigazítom a csuklóm. Teljesen üresnek érzem a fejem. Megrészegít. Minden olyan torz. Még a palota is jól betakarózik egy gondosan ráterített fátyollal, mintha sose épült volna meg a fejemben. A tekintetünk elválaszthatatlanul kapaszkodik egymásba. A levegő forr. A testem lángra lobban és csak percek kérdése, hogy én magam is robbanok. A nő írisze vibrál, veszélyesen csillog. Ezt nem állhatom.

A hölgy minduntalan tollas szárnyai alá kívánta venni velem szemben Miss Potts személyiségét és mindent, amit ő képviselt. Halványan felrémlettek ellenérvek és gátak bennem, elvégre a dolgom, hogy az ilyen szituációk lehetséges kimeneteleit, forrásait elmagyarázzam, ám ezúttal nem állt szándékomban párbajozni a partneremmel. Rövid úton elhessegettem hát őket.
Képtelenség. Nem bírom a kontaktust, így elvonom tekintetem róla. Ő továbbra is rám réved. Magamon érzem őt. Jég, jég, jég  - a hideg pillantása megborzongat, a rajtam pihenő tekintet feléget. Ahogy a képek szilánkossá válnak és csak az ízek és a hangok maradnak, felrémlik a válasz. Állnom kell a tekintetét. Lefagyok, ismét beledermedek. - Kérdezzen csak, mindig is olcsó butaságnak tartottam, hogy én faggatózzak. Bár a helyzet úgy kívánja Ön elfogadja gépiesen szilárd jellemem, miszerint nem tudhat rólam semmit, én úgy vélem, szüksége van rá, hogy ismerjen ahhoz, hogy bízzon bennem és a titoktartásomban. Arról...  - épp lenyelem a nyelvem - Arról, amit mondtak Önnek, úgy vélem az volna a helyes, ha azt mondanám hazudtak. Egy elme sem tökéletes, a memória pedig különösen behatárolhatatlan, főképpen nem lehet jellemezni. Kiszámíthatatlan. Olyasvalami, amivel foglalkozni kell, bár a java erre nem ad. - a lelkébe pillantok - Egy mantra. Kérdezzen, ha kíváncsi valamire. Az emberek szeretnek történeteket írni, érzéseket adni egymásnak, így nem lepődnék meg, ha hallott volna rólam ezt-azt. Ha valami érdekli, ne habozzon. - mozdulatlanul pillantok bele, azzal a sokatmondó tekintettel, amit olyan ritkán használok. Csupán különleges egyének előtt veszem elő, mint ő, mint a bolondom. Láthatóan végig halad rajta egy érzelmi skála, úgy vélem a sötétebbik. Mintha a felismerés villanna az arcán, de erre nem esküdnék meg. A hölgy, Miss Potts-al való törődése igazán páratlan. Megdöbbent. Magára vonja a figyelmem.
- Ez a munkáltatója kérése. Több oka nincs rá. Higgye el az Ön irántam érzett ellenszenve semmi ahhoz képest, amit Miss Potts táplál irántam. Ha esélye lenne rá, már rég elmenekült volna mellőlem... - szám sarka ráng, visszafojtok egy nevetést. Különösképpen nem jövök ki az asszisztensemmel, de a hölgy ellenszenvét így kimondva, kíváncsian fordítom rá tekintetem. Érdeklődve várom válaszát, elvégre nyíltan most először mondtam ki számára, hogy tudok az érzéseiről. - Tudja, Miss Brice, az én világomban többre tartják az okos nőket, vonzóbbnak... - ajkaim összepréselem egy pillanatra - Mint a Miss Potts képviselte semmirekellő törtetőket, akik pusztán kihasználva a férfiak gyenge pillanatait, testi vonzalmukkal tornázzák fel magukat azon a bizonyos létrán. Az én világomban ebben semmi érdekesség nincs. Számító, taszító. Egy hölgy képviselje magát a mentális képességeivel. Úgy én is fejet hajtok előtte és tisztelettel adózom... - kihallani az ellenszenvet, amit érzek. Talán indulatosan beszéltem ebben a pár percben, de feldühít a nézetével. Hogyan láthatja érdekesnek? Nincs ebben semmi különleges. Kiszámítható. Annyira kiszámítható erkölcsi ravaszság. Abba kellene hagynom a puzzle darabkák keresését és végre azzal foglalkoznom, amiért Ő itt van. És nem Miss Potts ostoba, felejthető életével foglalkozni. Némán figyelem, mikor váratlanul mesélni kezd a könyvéről, s abban egy hölgyről, aki kísértetiesen hasonlít Miss Pottsra. A hangja csilingel. Megnyugtat. Elgondolkozva figyelem, ahogy mesél és belátom, ostobaság volt azt feltételeznem magamban -még akkor is, ha csak egy kis részem tette- hogy bármiféle hasonlóság lehetne közte és Miss Potts között. Hisz a sors, amit szánt a karakternek, elárulja titkos véleményét a dologról. - Értem. - röviden, tömören fejezem ki magam. Kívánom lezárni ezt a témát. Bár a könyve kétségkívül izgat, hogyan írhat le egy fűtött kontaktust két szenvedélytől izzó karakter között? ...


Minden gondos ember rendelkezik mentális listával bizonyos dolgokról. Ezek a listák főképp rendszerezésre szolgálnak, fejben összeállítva, mint például „Az Unokáimnak Szánt Emlékeim” vagy „A Leggyönyörűbb Nők, Akikkel Találkoztam” és kevésbé költőiek is, mint a „Holnapi Teendőim”. Nekem, mint rendszerető férfi lévén, szintén megvoltak ezek az általános listáim, plusz egyel kiegészítve - a ritkán használt, ám annál nagyobb jelentőségű a „A Nő, Akit  Sürgősen Ki Kellene Vernem A Fejemből” című. Tekintve, hogy épp most vallotta be, hogy nem önszántából jár hozzám, bár ez inkább már tény, mint hír.  - Részben így van. De olyan apróságok, mint a helyszín, vagy az időpont, Önre vannak bízva. - bólintok lemondóan. Láthatóan taszítja a hely és taszítom én is. Ez ellen nem tehetek. De megpróbálhatom kellemesebbé tenni, és micsoda undok, nyápic alak volnék, ha pont ennek a Nőnek ne akarnék a kedvében járni. Zavara kiül arcára, pupillája kitágul, mikor közlöm vele, hogy kivételt tennék vele.  - Emiatt nem kell aggódnia. Korántsem érdekel az igazgató, vagy bármelyik felettesem véleménye a helyszín választásommal kapcsolatban. Elvégre az udvaron bolondok járnak, hogy kérhetném a páciensemtől, hogy így azt érezze, normális helyre jön, normális doktorhoz? - felegyenesedem a kanapéról és az asztalhoz sétálok  - Másrészről sem az apja támogatása, sem az Ön szava nem szükséges egy ilyen lépéshez. Még én magam sem tájékoztatom őket. - vonok vállat derűsen, miközben magamra húzom a vékony kabátom és a nőre pillantok  - Kérem. - invitálom, hogy csatlakozzon  - Járjunk egyet. - lépek az ajtóhoz és felnyitom azt, miközben a Nőre várok. Bár biztosra veszem, hogy még kényelmetlenebbül fogja érezni magát ott, ahova viszem, de szüksége van rá, hogy ne a fehér falak között üljön. Nekem pedig rá van szükségem, hogy beengedjen. Hogy láthassam. Hogy bízzon bennem. Hogy végre megismerjen engem és ne azt a fantomot, akiről olyan sokat hallott...
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Katherine Brice
avatar
Playby :
⊿ Katie McGrath
Tartózkodási hely :
H.
Job/hobbies :
write
Csoport :
⊿ Civil
Hozzászólások száma :
11
Join date :
2015. Jun. 25.
Age :
31


TémanyitásTárgy: Re: Katherine & Quentin   2015-07-18, 19:04

Quentin!
I'm just waiting
'till the shine wears off




Borzasztó stratégia valakit azért megvetni, mert az évek alatt felhalmozódó féltékenységgel vegyült sérelemnek képtelenség ellenállni. Pedig... én nem vagyok ilyen...
Nem voltam ilyen.
Hosszú ideig nem törődtem azzal, ki lehettem volna a szüleim mellett maradva. Bizonyára egy sznob, pénzéhes és felszínes pincsikutya, aki úgy és akkor ugrik, amennyiben megfelelő füttyszót hall. És azzal sem törődtem, miféle elvárásokkal nyúzták Michaelt, vagy éppenséggel miféle hibát találtak benne, bár sosem átallottam kinyilvánítani a véleményem, akkor sem, ha tudtam, az olybá felesleges, mint halottnak a csók. Sosem tudták elfogadni a számomra boldogságot jelentő egyszerűséget, sosem örültek velem. Nem szerették őt, ellenben velem, akinek az a férfi több volt, mint maga az élet.

Hosszasan fürkészem az orvos nyurga alakját. Orcám rezzenéstelen, szemeim is azok, miközben befogadják és elmossák az őt körbezáró szobát. Zavarja. Engem nem.
Nem tudom, mit akarok. Belül bizonytalanul ücsörgök gondolataimmal összezárva, legyűrve a kényszert, hogy felpattanjak és elrohanjak. Komoly csatát vívok énem kettészakadt részeivel, melyben az egyik szavakkal igenis bántani akarja őt, belemarni, megsebezni, megsérteni, míg a másik tökéletesen tisztában van a reménnyel, amit a terápia magában rejthetne. Ha belátnám, amire nem állok készen. Beteg tudat, beteg...  nem óhajt gyógyulni, mert fél a feledéstől, noha ez kifejezetten ostoba ódzkodás, aminek értelme szinte semmi. Egyszerűen arról van szó, hogy képtelen vagyok elengedni Michaelt, mert, ha megteszem, valóban semmi nem marad számomra. Katherine Isabel, lehet, hogy mégsem vagy ép idebenn?

Megdermeszt a válaszával. Belém lát. De hiszen ez a dolga, nem? Mindentől függetlenül enyhén elnyílnak ajkaim. Csak hallgatom, s ha nem figyelnék magamra, hirtelen akár elismerést is kiválthatna belőlem. Sőt, ez akkor is megtörténik, ha fegyelmezés alatt tartom valóm. Az arcom elárul.
Mellőzhetné, mégis felajánlja. Vállat ránthatna, bár ahhoz, hogy kitárulkozzam és eredményt érjen el, valóban meg kell ismernem. Mindez a sikerességéhez kell. Az előrejutásához. Így működnek a pszichológusok.
Némán bólintok selyem hangját követve, mely ezúttal megtelik hévvel. Változik a tekintete is. Ám azzal, hogy felajánlja, hogy kérdezzek, talán épp a kezemre adja önmagát. Jobban mondva döntésre, miként ítéljem meg, ha elegendőek lesznek hozzá a válaszai.  - Ami azt illeti, bőségesen elláttak információval önt illetően, ez így igaz. És bár mindig is helytelennek tartottam látatlanban ítélkezni… bevallom, beleestem abba a csapdába, hogy mégis megtegyem. Rendben, élek az alkalommal, hogy helyre tegyem a fejemben tolongó részleteket és… talán idővel kiépítsek némi bizalmat ön felé. De figyelmeztetnem kell, hajlamos vagyok túlzásokba esni. Természetesen tiszteletben tartom majd, amire nem óhajt válaszolni. – Úgy hiszem, felesleges tagadnom, amit ő már egyébként is kimondott. Azt pedig még nem tudom, hogyan oldjam meg, hogy ne legyek esetenként tolakodó, ám azt hiszem, majd a lépés diktál helyettem.   – Miért pont ezt a szigetet választotta? Franciaországhoz képest… mit lát benne? – Szegezem neki újfent tekintetem, noha ezúttal igyekszem semlegesnek hatni. Életlennek. Így próbálok majd raktározni belőle, ezzel adva egy esélyt, ami ugyan törékeny, ám kétségtelenül elegendően stabil, hogy a gondolataim közé húzott semleges vonalon tárolhassam.

Ajkaim íve felfelé görbül. .   - Szeretem a nyílt beszédet. -  Konkrétan rámutat az iránta lecsapódó ellenszenvemre, bár semmit nem tettem, hogy leplezzem azt. Feljebb szegett állal biccentek. .   – Kérem, az un szimpátiámat ne vegye a szívére. Egyáltalán nem érdemli meg, mert nem tehet arról, miféle viszály dúl köztem és apám között. Ha én magam kértem volna a segítségét, nyilván máshogyan zajlana le bennem az egész folyamat, érzelmileg viszont túlságosan is kiszolgáltatott helyzetben állok a szüleimmel, melybe akaratlanul is belefolyt, s bocsásson meg érte, az okokért, hogy a hibát keresem önben. Minden erőfeszítésem ellenére nem tudom elnyomni a késztetést. –Finoman egy enyhe mozzanattal oldalra billentem a fejem. Nem szabadkozás volt. Egyszerű kijelentések összegzése. És nincs benne ígéret a próbálkozásra, hogy fékezem magam. Ám nem vagyok lelketlen, kikívánkozott. Ha másért nem, hogy könnyítsek a vívódásom nehéz terhén. .  – Mindenképp becsülendő világba tartozik, Dr. Crine. - őszinte pillantás – Miss Pottsot illetően, mielőtt megfordulna a fejében, tudnia kell, nem szimpatizálok a karrierépítés ezen módjával, abban pedig egyet értünk, hogy a hasonló indíttatású nők társadalmunk egy kevésbé becsülendő, értéktelen részét képezik – bár ne feledjük el az őket felkaroló bárgyú, egy bizonyos testrészüknél fogva vezethető férfiakat sem. Ön az elítélésével eleve eltolja magától a témát, én viszont a két fél között lezajló folyamat megfoganásától a nő szeretővé válását kísérő megalázkodásáig minden apró momentumra kíváncsi volnék. Hogy mi az oka, ami miatt megelégszenek a kitartott poszttal és hogyan tudják elfogadni a száraz tényt, ami ezzel jár. Tudja, nem csak önnel szemben vagyok tele kérdésekkel. Nagy hibám az emberekkel szembeni kíváncsiság, ami a Miss Potts és hasonló hölgyek irányában is épp úgy fennáll. S még akkor is a részletek mögé néznék, ha azt mások nem értik meg. – Megvonom vállaim, majd a következő mozdulattal egy oldalra szedem sötét tincseim legjavát. Heves véleménye sokat elárul róla, de nincs miért szabadkoznia.

Meglep, mennyire gáláns húzást vételez szinte az ingujjából előrántva azt. .   – Ah... értem. – Csak éppen senki nem közölte velem az orvos előtt, hogy nem feltétlenül ketrecként működik majd ez a kötelező foglalkozás. .  – Lekötelez, Dr. Crine. – Nem vitatkozhatom vele. Elegendően eltökélt, bár engem akkor is aggaszt, hogy szabályt szeg miattam, amely gesztus élénken benne marad majd elmémben. Kétség kívül remény csillan, egy apró fogódzó, melyben biztonságban, jobban mondva biztonságosabb pillanatokat élhetek meg az orvos társaságában. Távol ettől a… pokoltól. Az illatok, zajok bántó ingerétől. Zavar, hogy gyenge vagyok és kellemetlenséget okozok neki, habár azzal nyugtat, nem kell aggódnom. Ám legyen.  Élesebb lélegzetvétellel reagálok. Egy újabb váratlan dolgot produkál, habár pillanatnyi a hezitálás. .  – Örömmel. – Lábaim megemelik törzsem, ruhámon apró simítást végzek, majd az orvos mellett elhaladva mosollyal jutalmazom. Izgatott szorongással ugyan, de újult erőre kapok. Nem is tudom, hogyan fér el bennem egyszerre megannyi érzelem. De érzem, hogy hullámokként egymás mellett csapnak fel. Mielőtt végleg elhagynám a szobát, mély levegőt veszek. Ezután visszafogottan működik a tüdőm, bárhová is készülünk. Nem kérdezem, csak hagyom vezetni. Ritka pillanatok egyike, ám szükségszerűnek érzem az áldozatáért cserébe. És… talán még valamit helyesnek tartok. .   – Apám tájékoztatta, miért irtózom a kórházaktól? – Csendes, félszeg, merev testtartás jellemző rám. Fejem a kérdés és lépteim között oldalt fordítom, felé.    

Doctor!
….
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Dr. Quentin Crine
avatar
Playby :
Benedict Cumberbitches'
Tartózkodási hely :
Honolulu.
Job/hobbies :
Psychology.
Csoport :
egészségügy.
Hozzászólások száma :
19
Join date :
2015. Jun. 21.
Age :
41


TémanyitásTárgy: Re: Katherine & Quentin   2015-07-24, 10:55

k a t h e r i n e !
the sound of my heart
the beat goes on and on and on and...




Asszociációs képességeim nem arról híresek (vagy éppen hírhedtek), hogy egy átlagos érzelmi reakciótól lefagynak és kikapcsolnak. Az agyam szokás szerint felpörög megannyi intuíció hatására; az elmepalotám olyannyira megremeg, hogy félő, már nem rezeg együtt az általunk ismert univerzummal, hanem egyenesen egy új dimenziót hasított magának térben és időben. A nő szemei. Olyan vadul zihálva pillantanak rám, mintha azzal darabokra téphetnék fellegváram.
Tüntető és egyben nevelő célzattal bújom arcát továbbra is, miközben próbálom eldönteni, most rögtön felálljak-e és további duzzogást mellőzve úgy tegyek, mintha mi sem történt volna, vagy majd kicsit később meneküljek ki, esetleg várjam meg, hogy a nő hagyjon magamra...
Persze rohadtul nehéz lesz; valahol nem is olyan mélyen annyira fáj, mintha a kés, mellyel Lulu címzett véres bélyeget a kóbor gyilkoló hasára tegnap előtt olyan módszeresen, markolatig a mellkasába fúrva azt. A penge, ami most belém fúródik s új lakhelyének megörülvén örömtáncot lejt, a bordák rácsai között éles pörgésekkel, kéjes, sztoikus nyugalommal foglalja el helyét. Lőtt seb ide vagy oda - inkább választanék egy golyót újra és újra, mint ezt a megfoghatatlan, megmagyarázhatatlan, leírhatatlan fájdalmat, melyen nem enyhít semmiféle gyógyszer vagy kezelés.
BAMM - Kezelés, a nő.

Egy gepárd reakcióidejét felülmúlva révedek a gesztusaira, miközben beszélek. Minden apró rándulás, tágítás elárulja, hogy épp mire gondol. Az sem úszik el figyelmem fókusza mellett, hogy folyton balra pillant, ergo próbálja elképzelni. Próbálja megszemélyesíteni a beszélgetést, ami jó. Kiváltképp jó.
A néma bólintása arra ad magyarázatot, hogy élni fog a lehetőséggel és információkhoz jut velem, a személyiségemmel és az életemmel kapcsolatosan. Legalábbis megpróbálkozik majd. Nem is lehetnék kevésbé átlagos a szemébe. Az ember számára mindig addig érdekes minden, amíg nem ismeri, amíg nem szerez róla tudomást. De, nem bánom. A bizalmát akarom. Őt akarom.
Szavaival óvatosan végig karcolja mellkasom, majd óvatosan forgatni kezdi azt, apró köröket írva velük. A vérem épp kibuggyan, mikor végül belém mártja azokat, s elereszt. A padlóra hajít, eltapos, s mielőtt végleg belém rúgna, gyengéden végig cirógatja arcperemem. Az elmepalotában így épült fel a mondandója. S csak azért az egy simításért megéri a gyötrelem. Nem bánom hát.
- Nem bánom, ha túlzásba esik.  - megrázom a fejem, miközben szám sarka megrándul. Kedvem volna nevetni, de nem lehet. Szeretnék közelebb lépni hozzá, de nem tudok. Olyan bilincseket raksz rám, amiket képtelen vagyok leoldani. A kulcs a zsebedben, hova dugod hát? Végül kérdez, s ezzel rákapom tekintetem. Kényelmesen hátradőlök, s mintha gondolkoznom kéne, apró bólintással nyitom szóra ajkaim. - Ez megmagyarázhatatlan. Miért van az embernek kedvenc étele? Miért van kedvenc színe? Kedvenc dal, vagy stílus? Egyszerű, mert a többi nem simul olyan precízen a személyiségéhez, mint az, amit úgy szeret. Nincs olyan, hogy kedvenc. Csak jobb. De én nem ezért választottam. Tulajdonképpen nem is a szigetet választottam. - pillantok vállam felett a bolond kertre - Az emberek miatt jöttem. Kifogytak a jó orvosokból és tudomásom van olyan betegekről.. - a bolondom jut eszembe - Olyan betegekről, akik nem betegek.  - vonok vállat lezseren - Franciaországban minden ember menthetetlenül beteg. Ott már nem tehetek semmit. - eszembe jut a tizenkét éves lány - Ott túl sok a halál. -  szám sarka rándul, mikor eszembe jut a sok csigaevő tuskó. Orvosként ilyen véleményem nem lehet, de emberként igen. Érdeklődve felvonom szemöldököm, hogy kérdezzen még, ha úgy kívánja.

Tetszik a mosolya. - Mert annál nincs egészségesebb. - bólintok elismerően. Végre egy hang, ami közös. Egy kósza gondolat, egy apró vélemény, ami egyezik. Ez hát a vékony fonál, ami összeköt bennünket? A nyílt beszéd volna, aminek hálával tartozom?
Bűnbánóan színt vall. A pulzusom szaporodik, a levegő megszorul a tüdőmben, csak kapkodok utána de alig jön, kétségbe esésemben a szívem még rohamosabb ütemet diktálva pumpálja a vért az erekbe, ezekbe a vörös csermely labirintusokba, melyek kitágulnak, beszövik a lehetetlent, úgy lüktetnek, mint egy vad ritmus, amit csak akkor hallok, ha arra gondolok - de nem kellene arra gondolnom, mert soha nem lesz az enyém, minden csak őrültség, minden álom és minden illúzió, komplex agy kell hozzá és képzelet, semmi több, bár egyikkel szolgálhatnék... Elárulom saját magam, szegény, szerencsétlen én, azt sem tudom, mit beszélek.
- Sokáig kell majd kutatnia, ha hibát akar. Nem könnyítem meg a dolgát, a tőlem telhető mindent megteszem azért, hogy maradjon. És nem az apja miatt. Ön miatt. Az ön egészsége a cél, nem az apja, vagy az anyja kívánságai. Azt akarom, hogy megszabaduljon azoktól a bilincsektől. Ha Ön jött volna magától hozzám, úgy hiszem az ellenszenve miatt már az első alkalom, az utolsó volna. - lesütöm tekintetem, hosszú, doboló ujjamra. Bogarak mászkálnak a bőröm alatt, apró kis férgek. Hallom a hangjukat, érzem az ízlelt kis lábaikat, ahogy halkan toporognak, egymáson másznak, taptaptaptap, mintha esne az eső, vagy az eső is esik? Hol az ablak? Balra. Jobbra. Fent és lent, mindenhol ablakok, mindenhol tükrök, torzítanak és vágyakat mutatnak, kitörnek, amikor az öklöm lendítem feléjük és felnyögök. Hirtelen minden porcikámban erő hullámzik végig, dühödt kétségbe esés lesz úrrá az izmaimon, egyre csak görcsölnek és kiengednek, összeszorulnak és félrelöknek, már rég nem én irányítok. Hibák. Ez kell hát neked?
Miss Potts. Mennyi értékes percet rabol még el tőlünk ez a torz démon? Táplál valami belül, valami, ami orkánként tombol, ami üvöltésre késztet, ami miatt legszívesebben eszét vesztve adnám át magam annak, amit még én sem tudok megnevezni, valaminek, amit nem ismerek, a kémia ide nem elég, az elmélet kevés. Kell nekem, jobban kell, mint a drog, jobban felpörgetne, nem kéne felejtenie, de ezt miért nem tudom elfeledni akkor sem, amikor akarom?
- Ön pályát tévesztett Miss Brice. Akit így izgatnak az emberi motivációk, a rugalmasság, az elme játék, az ösztönösség, annak itt a helye a székemben. - villantok felé egy barátságos, nem túl kirívó mosolyt - Sosem késő elkezdeni. És valóban vitathatóak ezek a szituációk, ezek az érzések, de a férfiak védelmébe szolgáljon, hogy a vér olyankor elhagyja a fejüket. A legszelídebb férfi is képes volna ütni, ha abban a pillanatban olyan partnere akad. A szexuális felhevültség már nem asszociálható semmilyen formában a kihasználással. Úgy vélem, bár rengeteg kollégámmal vívtam már párharcot ebben az ügyben. - bólintok, de elvonom tekintetem róla, képtelenség fürkésznem meztelen nyakát. Vonzza ajkaim, a testem lángol. Most, hogy a szexualitás szóba jött közöttünk, végzetes csapdába estem. Fájdalom hullámzik végig a testemen, perzseli minden egyes sejtem, minden, amit el akartam temetni, csak még intenzívebben ragad meg. Belém mar, fogaival minél nagyobb darabokat tép ki belőlem, valami szakad és valami csörömpölve széttörik, vérpatak ömlik végig a karomon, a lábamon, az ajkaim közül, el fogok vérezni és ez a legkevésbé sem zavar. Már csak egyetlen kívánságom van, hogy érjen véget ez az egész. Gyötrelem. Lángoló gyötrelem, a nő kegyetlenségei...

A boldogság apró árnyalata szalad végig hófehér orcáján, miközben le nem véve róla pillantásom ráragasztom azt, s az ajtóba lépve várom, hogy hozzám csapódjon és magammal vihessem. 'Örömmel.' Boldogít a szó, s ahogy mellém érve megjutalmaz egy hálás mosollyal, elfeledteti velem minden kínom, amit az ő számlájára róhatnék fel. Önkényesen húzom be mögötte az ajtót, átlépve vele a küszöböt. Intek az asszisztensemnek, oda hajítva elé a kulcsot. Ezzel jelezvén, hogy zárjon be, ha itt az idő. Némán lépek mellette, bár az én lépteim suhanóak, az ő suta léptei mellett, jól hangzik a kettő ritmusa együtt.
- Nem, nem említette. - pillantok le rá, az apró, törékeny nőre, mellettem. Milyen alacsony, épp a mellkasomba temetné az arcát, ha átölelne... Felvont szemöldökkel haladok, nem révedek ismét rá. Így szelem a folyosókat, a káprázattal az oldalamon, míg végül ki érünk. A sötét autóhoz lépünk, aminek feltárom az anyós oldali ajtaját előtte. - Tudom, hogy nem bízik bennem, de Ön is jól tudja, a kórháznál csak jobb helyre vihetem. - apró mosolyra görbül ajkam, majd megvárom mit felel. A pulzusom rohamosan csökken, mintha meg akarna állni, egyre kevésbé dolgozik a szívem. Minden erejét elvette ez a nő, őrült nő, őrült kín, amibe magam kényszerítettem, titkon azt remélve, tényleg változhat. Változókat hozhat nekem...
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Katherine Brice
avatar
Playby :
⊿ Katie McGrath
Tartózkodási hely :
H.
Job/hobbies :
write
Csoport :
⊿ Civil
Hozzászólások száma :
11
Join date :
2015. Jun. 25.
Age :
31


TémanyitásTárgy: Re: Katherine & Quentin   2015-07-30, 13:15

Quentin!
I'm just waiting
'till the shine wears off




Kérdezni, kérdezni, kérdezni, mindenben a választ keresni... Hogy miért nem tudok egyszerűen elsétálni az emberek mellett... Sokkal könnyebb volna, ha nem mutatnék érdeklődést életük iránt, vagy, válasz híján nem képzelnék hozzájuk történeteket, nem pörögne az agyam feleslegesen... Pár éve elmondhattam, hogy a fantáziám túlnőtt rajtam, amit az írásban jócskán kamatoztathattam, mi több, hatalmas hasznát vettem a képzelőerőnek. Működik még? Igen, noha aligha használom, inkább csak unalmas pillanatokban, bár most itt van Dr. Crine, akiből rengeteg ötletet meríthetnék unottság nélkül is. Ő egy jó könyvszereplő alapját képezhetné, s minél többet figyelem, annál több ötletem van születendőben, akarom, vagy sem, habár negatív vagy pozitív kicsengéssel, még nem tudom. Az a bizonyos rejtőző aura számomra olyan, mint egy orrom előtt elhúzott mézesmadzag, ellendít a valóságtól, holott egyelőre ott kellene maradnom.

Nem bánja, ha túlzásokba esem. Merész kijelentés, habár akár hazudhat is, ha felvágásból állja a sarat, ugyanakkor az esetleg számára kényes részletbe éppenséggel nem óhajt beavatni (...amit egyébként tökéletesen megértek, mert ugye, ki vagyok én?). És ki más járhatna túl a legjobban az emberek eszén, mint egy őket vizsgáló személy? Már azzal is előrébb lépett, hogy felvetette a bizalmat, amely evidens, hogy esetemben más módon aligha megszerezhető. A másik lehetőség az, hogy a doktor egy végsőkig őszinte alak a saját életútjával kapcsolatban is, nekem pedig elhatározásomhoz hűnek kell maradnom, miszerint az ítélkezést későbbre hagyom, tehát nem találgatok tovább.
Tulajdonképpen nem a szigetet választotta - beszél hozzám készségesen, s egyáltalán nem esik nehezére a rögtönzött "vallatás". Figyelmem egy apró mozzanat nem kerüli el, mely egyébként a kórház azon részébe szól, ahová titkon rettegek, hogy egyszer én is bekerülök. Kicsi rá az esély, de láttunk már példát elég sok lehetetlenre, amely végül igenis reálisnak mutatkozott.
- Úgy hírlik... – óvatosan pillantok rá   – az egyikőjük iránt kiváltképp megszállottsággal rajong. – És igen, már a hangsúly finomságából is sejthető lesz, hogy pillanatokon belül rá fogok térni...   - És a vonzalma jócskán túlnyúlik a szakmai részen, átcsap egy egészen személyes, intim jellegbe. -  A tapintatlanság nem egyenlő túlzásba eséssel, igyekszem hát a szolid burkoltságra. Szemöldököm bal íve enyhén megemelkedik, ügyelek rá, hogy érdeklődésem megmaradjon semlegesnek, habár akarva-akaratlanul is elmorfondírozom lényén, mennyi igazság lehet abban, hogy Dr. Crine esetleg a homoszexuális, esetleg biszexuális vonalat erősíti. Külső jegyei és viselkedése ezidáig nem sugallt hasonlót, bár tudom, tudom, az egyik nem zárja ki a másikat. S ha most szabadjára engedném nem is olyan rég említett képzelőerőm, láthatnék egy részt Dr. Quentin Crine rejtett pillanatainak olyan halmazából, melyet nem lát a külvilág.
Lassan lépdel a fehér folyosón. Ő és a gondolatai.  
Hátra fonja karjait, egymásba kapaszkodva izzadnak tenyerei, bőre bizsereg, az izmai feszültek. Mozgása nyomán sötét hajzatából meg-meglibben, helyezkedik egy-két fürt, alsó ajka megrándul a bosszúságtól. Hosszú ez a folyosó.
Nem törődik a világgal, az sem érdekelné, ha összedőlne körülötte. A tekintete élénk, türelmetlen, bár mintha elvágták volna kételyeit, megnyugszik az ismerős szoba ajtajától. A szoba, ama bizonyos szoba ajtajától, aminek a másik oldalán foglyul ejtették az érzelmei. Az ajtó kinyílik, ő pedig elfúlva vételez magának egy elemésztő, első pillantást az ő kis kedvencéből... és végre belép, közelebb lép, erre várt, ó, mióta! Mohón, türelmetlenül pulzál a lénye, pulzál ő maga is, érzi, hogy megfullad, elevenen elég, ha nem kap oltalmat. Mellkasa a másiknak feszül, ajkai sarkában sötét mosoly, micsoda bűnös, izgató dologra készül...  
Nem. Az orvos megáll. Képzeletem mezején már előttem magaslik, kérdőn pillant felém: Mi lesz, Katherine? Csalódottan sürget, hogyan tovább. Nem moccan, amíg a valóság nem ad számomra instrukciót.
Ott túl sok a halál -  ránt vissza a valóság a hanggal, így a következő pillantásból felocsúdva újfent szóra nyílnak ajkaim. Egyébként szülőhazája iránt nem táplál túl sok lelkes gondolatot, sőt mi több, minden embert betegnek titulál. Nekem pedig közben eszembe jut saját otthonom; Anglia, melyet azért hagytam ott, mert már nem volt benne maradásom. Ott pusztán egy halál volt sok. - Túl sok a halál... A gyász személyesen is megérintette talán? - Alsó ajkam észre sem veszem, mekkorát rándul mellé, bár a pillanat tört része alatt felocsúdok. Nehezen állom, hogy ne pillantsak ölembe ejtett gyűrűs ujjamra. Nem, nem teszem. Figyelmem összessége inkább újfent az övé lesz az utána következő kérdéssel, melyben arról érdeklődöm, számára van e elveszített személy.
-  Ha a hazáját nem is sajnálja, de csöppet sem bánta, hogy elvált a gyökereitől? Tudja, család, barátok... Őket is betegnek gondolja? - Ám a kérdést csak akkor teszem fel, ha az előző kérdésemre kapott válasz nem üti azt.

Egyetlen közös nevező, amely az őszinteséget takarja magában. Nem rossz. Végre. Valami. Elismerő pillantással veszem tudomásul a tényt, s a szavait, és valóban, kevés egészségesebb dolog van az életünkben, sokszor nem is létezik más mód - legalábbis, az én nézeteimben, és nem lepődöm meg, hogy a Dr. nézeteiben sem. És eme eszmét követve nem rejtem véka alá a vele kapcsolatos tartózkodás, ellenszenv okát. Mindig egyenes voltam, ebből nem is szeretnék elkoptatni.
Sok mindent kihallok a hangjából. Nem csupán figyelem őt. Hallgatom, értem, talán túlságosan is beleélve magam a szavaiba, amelyek kétségtelenül eltökéltségbe burkolják magas alakját. Az auráján feltűnik egy sáv. Bordó.
Kell pár másodperc, hogy pislogni tudjak.
Legalább ennyi kell, hogy felfedezzem lesütött pillantását. Zavarban van? Ugyan. - Dr. Crine, minden racionális gondolatom azt ordítja, hogy Önbe kellene kapaszkodnom. Hogy élnem kellene a segítséggel, nem eltolnom magamtól. Nagyon szeretném, ha mozdulnék, valamerre... bármerre, mert érzem, hogy megrekedtem, ugyanakkor a szívem egyszerűen nem érti, miért nem fájhat addig, amíg azt nem mondja, elég. Pedig tudom, pontosan tudom, hogy ez már egy beteges kötődés az emlékekhez, csak erőm nincs hozzá, hogy leküzdjem. Vagy okot nem látok, miért tenném. Borzasztóan rettegek ismét kilépni az életbe, ez a nagy igazság, tehát csak azt mondhatom, legyen nagyon kitartó, mert én is az leszek.   - Felkavar, persze, minden porcikámig érzem, ahogy keresztülvonaglik rajtam a keserv. Szomorú mosolyt húzok ajkam szegletébe. Ha valamiről, hát saját hibánkról a legnehezebb beszélni - megtapasztalom, bár most is őszintén elmondok mindent az orvosnak. - Egyébként, ami az ellenszenvet illeti... Ha magamtól jöttem volna, egyetlen csepp sem lenne belőle. - Teszem hozzá, egyrészt azért, mert valahol, mindent félretolva, lecsupaszítva és elvonatkoztatva rájövök, hogy szórakoztat, hogy más, mint az átlagember. Bizonyos, ha nem is egyszerű jellem, nem zavarna, hogy ő lenne a pszichiáterem. Csakhogy a helyzet minden, de nem egyszerű.

- Ó, az ön hivatása nagyon csábító, de pontosan tudom, hogy nem volnék képes az objektivitásra és valószínűleg az én kicsit túlfejlett empátiám fölülkerekedne rajtam. Talán asszisztensként megfelelően kiélhetném magam e téren, de feljebb nem merészkednék. - Igen, ábrándozni szabad. Ha nem gyűlölném úgy ezt a helyet a világ összes hasonló intézményével, talán nem is hezitálnék olyannyira sokat. Finom mozdulattal vonom meg vállaim.
- Ha szexről van szó, a nők és férfiak egyedül az ágyban képesek az egyforma véleményre, és ez nem hinném, hogy a véletlen műve. Igazán kár, hogy nem hallhattam azokat a szakmai összecsapásokat, bár ezeken a véleményeken túl, mint minden másban, úgy a személyes tapasztalatok, élmények is sokat nyomnak a latba ahhoz, hogy akár órákig érvelhessünk a nézeteinkről, akkor is, ha mindig lesz rá legalább egy ellenpélda ugyanezen indíttatástól vezérelve. - Szórakozottan mosolyodom el. A testem kevésbé feszülté válik, bár mint minden jól nevelt kislánynak, némiképp zavarban kellene lennem, de igazság szerint a szex is csupán egy olyan téma, ami érdekfeszítő gondolatokkal tölt el. Persze, ha önmagam veszem górcső alá eme pályafutás során, Miss Potts valószínűleg fiatalabb kora ellenére több partnert fel tudna sorakoztatni, ami egyébként mellékesen megjegyezendő, mert számomra nem mérvadó. Eközben Dr. Crine tekintete lekerül rólam. Ismét - s nem az első alkalommal ittlétem folyamán. - Az én véleményem egy része az, hogy életében legalább egyszer mindenki, vagy legalábbis az emberek nagy része felhasználja valamire a szexet – és itt nem kell nagyban gondolkodni. Talán önnel is előfordult már, hogy a nagyobb ráhatás kedvéért kihasználta a partnere pillanatnyi, vágyaiból fakadó esendőségét, ugyanúgy nálam is előfordult, hogy megbolondítottam a partnerem, és ott, abban a percben bármit kérhettem volna tőle. Ha akarunk hatékonyan élünk vele, mert néha mindkét félnek túl könnyű dolga van az ellenkező nemmel szemben. Amint megérezzük, márpedig megérezzük a másik vágyait, hatalom kerül a kezünkbe, amelyet vagy használunk… vagy nem. – Felvonom mellé a szemöldököm jobb ívét. Más esetben gonoszul elvigyorodtam volna, de itt nem teszem, pedig ez is a véleményem részét képezné. Igazán szívesen, több órán át hallgatnám a férfi saját véleményét és hangoztatnám sajátom – amire persze úgysem fog sor kerülni, mert ez nem az a hely, ahol megtehetem mindezt, másrészt nekem nincs szakmai háttér a hátam mögött, ergo az összes csatát bukom. A téma bár némileg kényes a személyes mivolta miatt, de tökéletesen alkalmas rá; hogy újfent megfigyelhessem az orvosom reakcióit.

Tagadnám, ha azt állítanám, nincs bennem félsz. Egy aligha kiismerhetőre bízni magam, nem tudván, mi lesz a folytatásban, csak átadni a helyzet feletti uralmat… Nos, Katherine Isabelle, talán végképp elment az eszed. Ha igazán sötét gondolatokra bíznám a történetem folytatását, bizonyos, hogy Dr. Crine egy sorozatgyilkos képét öltené magára hirtelenjében. Azzal nyugtatom magam, hogy úgy sincs vesztenivalóm. Nevetséges vagy, te ostoba… Így haladok mellette a folyosón, halkan elköszönve az asszisztens csodálkozó alakjától.
Azt sem állíthatom, hogy nem érzem magam… furcsán. Ez a legkifejezőbb, ámde legolcsóbb szó arra az összességre, amelyet a felajánlás lehetősége kínál nekem.
A bordó mellett még egy szín feltűnik. Kék.  – Meglep. Apám hajlamos rá, hogy úton-útfélen a lánya hogyjártát ecsetelje. – Apró fintor az apám miatt. Bárcsak ne szeretném annyira, hogy könnyen megbocsássam neki ezeket a hibákat. Nagy levegő. A szívem zakatolni kezd.  – Két napig ültem a férjem kórházi ágya mellett. Két napon keresztül minden percben hallottam az épület zajait, éreztem a borzalmas fertőtlenítő szagát, figyeltem a kötszereket, a fehér falakat. Láttam közöttük a halált. És azóta, finoman fogalmazva komoly gondjaim vannak a hasonló épületekkel. Persze sokkal jobb a helyzet, mint az elején. Legalább a fehér színt már hajlandó vagyok elfogadni és képes vagyok itt is megjelenni, ha nagyon muszáj, de nem érzem jól magam. Egyáltalán nem. – Megrázom magam gondolataim között, hatalmas pofont ejtek saját magamon, hogy ne zuhanjak a mélybe. Nem engedem el magam, nem hagyom, hogy látsszon rajtam érzelem. Ami azt illeti, legalább ebben jó vagyok. Elfojtani. Mindent. A temetés óta nem sírtam úgy… úgy igazán. Nem őrjöngtem a fájdalomtól, hiába marja a bensőm. Nem akarom. Nincs szükségem hasonlóra. Nem akarok gyenge lenni. Neki, az orvosnak viszont úgy érzem, tartozom ezzel a magyarázattal, ha hajlandó arra, hogy máshol tartsa meg miattam a kezelést. Ez az első alkalom, hogy beszélek neki Michaelről, az elvesztéséről, és bár nem kellemes, legalább törlesztek. Így érzem helyesnek.

És kiérünk végre, a tüdőm szinte ordít a friss levegőért, amikor újra megtelik a napsütéstől meleg oxigénnel. Élet. Élet bárhová is nézzek - viszont szándékosan nem figyelek a lézengő emberekre. Dr. Crine egy fekete autóhoz vezet, az ajtaja kinyílik előttem, habár nem szállok be, addig nem, míg nem szedem össze magam a válasszal. Ujjbegyeim tétován babrálnak az ajtó lakkján. Kénytelen vagyok felnézni rá, noha most ez a tény zavar a legkevésbé. Aprót rázok a fejemen, úgy teszek mintha nem volna ez számomra akkora lépés, mint amekkora valójában. – Lefogadom, hogy minden páciensének ezt mondja…  - A nevetés jó. A nevetés kell. Kell, hogy oldja a feszültségem. Elegendően ahhoz, hogy beüljek a fekete csodába és félénken bólintsak a férfi felé. Ha nem bíznék egy parányit ebben a férfiben, egyenesen haza rohannék és többé nem keresném őt. De van valami, valami egyelőre számomra rejtélyes érzés, ami azt súgja, nincs mitől félnem. - Minden bizalmam összeszedtem Ön felé, Dr. Crine. – Ne éljen vissza vele… Kérem…
És beül mellém. Az ajtók csukódnak, az övek a helyükre kerülnek. A motorháztető alatt halkan felduruzsol egy gépies élet. Kellemes idebenn. Most ezt gondolom. – Nos, most, hogy teljesen Önre bíztam magam és ennek a parkolóban elkerekedett szemű kollégája is szemtanúja volt, igazán elárulhatja, hová megyünk.  – Igyekszem leküzdeni a feszengést és kikapcsolni az agyam. Belesüppedek az ülésbe, és megmosolygom a vezetéssel elfoglalt férfit. Most, más környezetben ő is másnak tűnik. Azt hiszem, bár lehet, hogy korai elhamarkodottságot villantani, de nem döntöttem rosszul. Józan gondolkodással pedig valóban nagyon sajnálom, hogy a hibái után kutakodom.    
   



Doctor!
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Dr. Quentin Crine
avatar
Playby :
Benedict Cumberbitches'
Tartózkodási hely :
Honolulu.
Job/hobbies :
Psychology.
Csoport :
egészségügy.
Hozzászólások száma :
19
Join date :
2015. Jun. 21.
Age :
41


TémanyitásTárgy: Re: Katherine & Quentin   2015-08-11, 18:58

k a t h e r i n e !
the sound of my heart
the beat goes on and on and on and...




Sokan, sokféleképpen próbálják feldolgozni magukban a gyászt. Van, aki eszik. Van, aki iszik. Van, aki beszél róla, és van, aki nem. Van, aki kisírja magát, és van, aki lelke legmélyére temeti a fájdalmat. És van olyan is, aki mély depresszióba esik. Hogy a nő melyik? Nos, az bizonyos, hogy eszik, hisz jó színben van. És nem iszik. Érezném az alkohol szagot, de helyette csak valami mámorító illatfelhő lengi körül. Nem sír, de nem is beszél nekem az érzéseiről. Azt hiszem, valahol a mély depresszió, és az egyfolytában marcangoló fájdalmas öntudat között lebeg. Nem tudom, melyik irányba fog billenni a mérleg... Számára én egyet jelentek azzal, hogy most beszélnie kell az életéről. Lerí róla, hogy nem érez magában annyi lelki erőt, hogy őszintén kijelentse, mennyire fáj neki. Akadozó nyelvvel ugyan, de próbálom forgatni a szavakat vele. Nem bírok ülni egy helyben, megborzongat. Azt a helyet minden idők legzseniálisabb detektívjének kéne betöltenie, nem pedig nekem. Az üres, semmirekellő alaknak, akit azonnal megbabonázott egy nő. Egy nem is akármilyen nő. A csók egy puha, meleg, piteízű dolog. És, hogy miért forog körülötte az eszem, az képlékeny. Sicc innen!

Kérdőn vonom fel szemöldököm, mikor a nő ajkai váratlanul szeretett bolondomról kezdenek szavalni. Tán hallott róla, csak nem? Magam is olvastam cikket, sőt még egy interjút is volt szerencsém elkapni a bolond-ház egyik takarítójával, aki zaklatottan állította rólam, hogy megrontani járok a férfit és semmi fejlődés nincs, semmi előre lépés vele. Mert, ugye természetes, hogy egy takarító rendelkezik annyi rálátással az ilyen mélységekbe merülő pszichológiai játékokban, hogy megállapítsa ezt, ó, persze!
Megigazítva csuklóm körül ruhám peremét, végig mérve a nőt pillantok csak fel íriszeibe. A nyugalom körém ereszkedik. Olyan téma kezd feltápászkodni közöttünk, aminek segítője és biztos védelmezője vagyok.
- Valóban többre tartom őt, mint bármelyik páciensem. - igazolom a nő tévhitét, de végül megcáfolom
- Ám nem úgy, ahogy azt Ön és a kedves média állítja rólam. - szám sarka rándul - A férfi teljesen épp elméjű. Semmi baja, csupán nehezére esik elfogadni a tényt, hogy a gyász legyőzhető. Mindössze ennyi a gond vele. - hangom magabiztos, de lelkem beleremeg, ahogy felvillan tekintete a férfinak - Ha bezárunk valakit a diliházba, még épp elmével is előbb-utóbb megbolondul. Én azért vagyok, hogy kihozzam őt onnan.- vonok vállat, majd megköszörülöm a torkom, mintha valami kaparná. És talán elérzékenyültem. Nem, nem. Ilyen felesleges dolgok nem hiányoznak nekem. Még mennyire, hogy nem!
Végül meglepő módon oldódott meg kínos helyzetem: a nő elgondolkozik. Talán arról fantáziál, hogy homoszexuális lényem egy része szárnyra kapott, csupán titkolom előtte. Ó, ha tudná, hogy gondolataim és kimondatlan érzéseim lebilincselője ő maga, nem lennének efféle tévképzetei. Hagyom, had ússzon fantáziája világában, képzeljen csak el. A tekintetem végig rajta tartom.
Úgy tűnik izgatja a halál. Különösképpen foglalkoztatja, hogy vajon engem megérintett-e. Mennyire közel merészkedett hozzám és milyen mély sebet ejtett. Drága Katherine, el sem tudod képzelni mennyi változót köszönhetek a halálnak. - Megérintett és magával is vitt egy darabot belőlem.- nem tudnám megmagyarázni mosolyom okát. Olyasvalakit rabolt el mellőlem, aki fontos volt nekem. Tizenkét éves volt, én tizenegy. Nem hiszem, hogy magyaráznom kellene Miss Bricenak, hogy mennyire fáj olyasvalaki elvesztése, akit szeretünk, de ha mégis úgy szóra nyitom ajkaim és nem félek lépést tenni ez ügyben. Már bátran, kifejezéstelen arccal tudok megnyílni. A halál számomra már csak egy régi ismerős, kivel időnként lepacsizunk. Több embert köszönhetek neki, mint bárki ezen a világon. Köztük téged is, Kedves Katherine!
- Mire elhatároztam, hogy ide jövök, már nem volt családom, ha érti...- bizonyára - A barátom volt az, aki miatt eljöttem. Őt veszítettem el.- a tizenkettedik évében, de ezt jobb, ha nem teszem közzé. Nem szerencsés történet. Olyan apró volt még...

Egy pillanatra belém szorul a szusz, miközben hallgatom, ahogy épp arról szaval dús ajkain keresztül, hogy mennyire belém tudna kapaszkodni és mennyire szüksége lenne rá, hogy igyekezzek kitartóan harcolni érte. Ó, Drága Katherine, nem vetted még észre, hogy sosem mondanék le rólad? Megemelve szemöldököm, apró, ezúttal férfiasan lágy mosollyal arcomon villantom rá íriszeim. Befogadóan, mintha csupán az arckifejezésemmel átölelhetném.
- Én nem mondok le magáról. A gyász természetes fázisában van. Nem akar segítséget. Nem akar senkit maga körül. Egyedül akar lenni. Sírnia kell. Ordítani. Kiszakadni a normális elvárásokból. Dühöngenie kell. A gyász öt szakaszát meg kell élnie. És ön még ezt nem tette meg. Én segíteni fogom, amennyire csak tudom. Igazából amennyire engedi nekem. Bíznia kell bennem. Őszintén hinnie kell, hogy az én jelenlétem az életében nem ártó, hogy azért, mert itt ül velem nem nézik bolondnak. Sokan így élik meg a terápiát. Pedig nincs így.- lehunyom pár másodpercre a szemem, mintha egy buta gyerek képzeteit nevetném ki - Én a lelkét akarom. A lelkét akarom meggyógyítani. Semmi más oka nincs, hogy jelen leszek ebben a szakaszban.- határozottan, mint eddig még egyszer sem, úgy állom íriszei szépséges, kristálytiszta tekintetét. Ezúttal nincs elkerülő görbe, egyenesen őrá révedek.
Azt akarom, hogy megértse, hogy legalább a külső falat lebontsa.
- Ez esetben mi lenne, ha olyat játszanánk, hogy Ön nem Katherine! Semmi köze ahhoz az elbűvölő nőhöz.- villantok egy fél mosolyt - Ön egy nő, akinek nincs családja, nincs senkije, aki rá kényszerítette volna erre a helyzetre. Ön magától határozott úgy, hogy ellátogat hozzám.- felvonom szemöldököm és állam is csatlakozik annak reményében, hogy elfogadja a felajánlásom és megpróbál velem együtt működni. Talán van rá mód, hogy megrepesszem a falad Édes Katherine!

Felajánlom, hogy folytassuk a terápiát mondjuk a kórház falain túl. Nincs szükség rá, hogy emiatt is negatívan érezze magát. És én is szívesebben fogadom őt egy nyugodtabb, komfortosabb helyen. Jóindulatúan mosolygok, mikor észlelem, hogy a folyosót szelve tovább folytatja a társalgást velem. Elmondhatatlan érzések kavarognak bennem hirtelen. Mintha a szürke napokba óvatosan, suta léptekkel beosonna valami naplemente-sárga. Elbűvölő áradat.
Lépteim susogása mellett iszom szavait, tartalmát elnyelem és igyekszek mentális feljegyzést készíteni mindenről, amit szaval. A férjéről, a halálról, a fehérről. És az apjáról.
- Őszintén. - elé lépek, váratlanul szembe vele, mintha megérezném, hogy elgyengült - Őszintén sajnálom, ami a férjével történt. Ezt még nem mondtam.- mélyen kutatok szemeibe. Szeretném magamhoz ölelni, féltőn karjaimba zárni és lakatot tenni fogásomra, hogy többet ne jusson ki onnét. Többet ne érje fájdalom. Szeretném szívét ismét bíborszínben virágozva, életre kelve látni, nem ily fakón. - Részvétem. - bólintok, majd ellépek és a kórház ajtajáig meg sem állok, nem pillantok le rá. Idő kell, hogy ezeket a szavakat fel tudja dolgozni magában. Nem akarom ebben zavarni, ezt a már amúgy is megtört nőt.

Kiérve az autóhoz igyekszem, majd feltárom azt előtte. Éreznie kell, hogy törődöm vele. Nem csak mint orvos, úgyis, mint férfi. Meglep, ahogy mellém lép. Megdöbbent, hogy nem foglal helyet azonnal, inkább szóval bír és meghökkentően nevet. Viszonozom gesztusát és az én ajkamra is vigyor ül. Olyan bolond, olyan, ami nem szokott. - Hova gondol?- vonom fel szemöldököm kérdőn - Ezt nem a pácienseknek mondom, hanem a túszoknak.- rázom a fejem rosszallóan, szemembe csillogással. Értse meg, hogy érte vagyok és nem bántom őt. Sem szavakkal, sem tettekkel. Mellette szaporábban lélegzem. Kalapál az a poros valami a mellkasomban. Nyikorognak a csontok, olyan sebesen áramlik körülöttük a vér. Figyelmem nem kerülik el szavai. - Mint a szemem fényére, Miss Brice.- suttogom közelebb hajolva, mielőtt becsuknám ajtaját.
Lassan megkerülöm az autót és betelepszem mellé. Komfortosan sóhajtok, majd mielőtt bármit tennék benyomom a cd-t. A nyugtató, az illúziókeltő. Se túl halkan, se túl hangosan. Kellemesen. Idd magadba Kedves Katherine! Hunyd le a szemed és érezd. Szükséged van a zenére, gyakorlatilag az egyetlen olyan társad, aki mindig szót fogad majd neked és mindig azt mondja, amit hallani akarsz majd. -
A motor búgni kezd, lágyan dorombolnak alattunk az ülések. Lassan indulok útnak. Felkacagok, mikor kibukik belőle a kíváncsiság.
- Haza viszem.- pillantok barátságosan felé - Meg akar ismerni, hát essünk túl rajta. De menekülni nem ér.- fordítom ismét a kormány felé tekintetem. Mintha a fal, amit maga köré vont, lassan leomlana. Olyan, mintha nem létezne annyira élesen. Mintha nem sebezne többet.

Kinyitom előtte a bejárati kaput. Vékony folyosó vezet a nappaliba. - Bátran, Miss Brice.- motyogom mögötte, majd ahogy belép a kellemes krémszínű lakásba, behúzom magunk mögött az ajtót. Közvetlenül jobb kéz felől egy szekrény. Ledobom a kabátom és lekaparom a cipőm. Megelőzve a suta nőszemélyt a benti lejátszóhoz igyekszem. Halk hegedű szó. Elég nagy a ház, hisz futja rá. Tele szobákkal, meg mindenféle lim-lomma. Egy koponya a kandallón és így tovább. A kertre nyíló üvegajtón jól látható, hogy hatalmas az udvar. Állat nincs. - Mit hozhatok?- közelebb merészkedek a nőhöz és egy barátságos pillantással már tovább is lépek a pult felé.

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Katherine Brice
avatar
Playby :
⊿ Katie McGrath
Tartózkodási hely :
H.
Job/hobbies :
write
Csoport :
⊿ Civil
Hozzászólások száma :
11
Join date :
2015. Jun. 25.
Age :
31


TémanyitásTárgy: Re: Katherine & Quentin   2015-08-12, 17:33

Quentin!
I'm just waiting
'till the shine wears off




Számos, vagyis inkább számtalan kis részletet a helyére kell tennem. Mindehhez idő kell, melyből egyébként nem szenvedek hiányt - mondhatni túl sokkal rendelkezem. Rendszerint akaratom ellenére éjszakáim felét (minimum) azzal töltöm, hogy megpróbálom lecsillapítani sebesen száguldó, nem pihenő, igen tekervényes, ámde ostoba, voltaképp buta gondolataim, melyek lényege sokszor nem is összefüggő, inkább élesen váltódó. Ismerve önmagam, előre tudom, hogy minden itt elhangzó tény, apró mozzanat vissza fog csengni, hogy rendszerezhessek azon a billegő mérlegen, melynek egyik oldalán kételyek halmozódnak egymáson sorra, súlyukkal egyelőre jócskán elhúzva azt. Úgy hiszem, ahhoz, hogy újfent rápakolhassak arra a bizonyos kényes mérlegre, két külön dobozt kell szentelnem Dr. Crine részére, szétszortírozva az elhangzottakat, hogy végül egy képzeletbeli papirosra felírhassam végső véleményem és azt a pozitív, illetve negatív félre helyezzem.
Bizonytalan vagyok e téren. Most először kételkedem önmagamban ítélőképességem kapcsán. Mert valami mást vártam. Rosszabbat. Gonoszabbat, fellengzősebbet, irritálóbbat, egy kevésbé... érző lényt. Igen. Úgy szánalmasan egyszerű volna a gyors ítélet. Viszont az orvosban felfedezem azokat a jellemvonásokat, melyek meg-megvillantanak árnyalatokat azokból a csupán számomra mérvadó és érthető színekből, amelyekhez őt magát kapcsolom. Ez az, ami összezavar. A lelkembe lát, újra és újra. Elegendő sokasággal, mire a sötét autócsodához érek Vele az oldalamon, szinte teljes legyen a káosz a fejemben.

Igaza van. Mindenben kínosan, zavaróan igaza van s e ténytől pillanatokig, hosszú szekundumokon át megvetem az orvost. Mert szavaival kétségtelenül, tagadhatatlanul rámutat, amire valójában szükségem van, megérint velük, kósza hitet ültet egy kiszáradt földbe. Nyitnom kell felé, hagynom, legalább egy egészen kicsi rést, amin befurakodhat és megláthatja a lelkem. Hiszen a megfoghatatlant akarja - és egy részem pontosan arra vágyik, hogy végre valakinek felfedhesse megsebzett, összetört valóját, hogy aztán gyógyulni tudjon, még ha tökéletesen nem is forr össze soha.
Nem vagyok Katherine. Egyedül vagyok. Egyes egyedül. Család nélkül, egyszerűen csak... egy özvegy, aki megpróbál tovább élni. Folyton ezen jár az eszem. A harc pedig hatalmas önmagammal szemben, hogy megpróbáljam megtartani a parányi hitpalántát, amit kaptam. Nem remélek sokat. Ugyanakkor féltve őrzöm és szorongatom, elzárom, hogy megmaradjon nekem. Ha pokoli őszinte akarok lenni magammal, el kell ismernem, ez az idegen, még ha azt hivatásából kifolyóan is teszi, de elszántabban kíván kitartani, mint azt saját szeretteim tették. Ők nem értenek meg. Nekik csak egy zavarodott gyermek vagyok, akit újra a nagyközönség elé kell állítani, hibátlanul, tökéletesen.   

Tétován lépdelek előtte. Hogy őszinte legyek, vegyes érzéseim vannak azzal kapcsolatban, hogy most itt vagyok. Azt hiszem, ez a természetes érzésekhez sorolható, tehát próbálom a dolog azon részét előtérbe helyezni, hogy a kórház nyomasztó falait nem álltam volna sokáig. Dr. Crine tisztességében pedig meg kell bíznom.
Kellemes lakás. Enyhül a kétség. És unhatatlan hegedűszó, mely rengeteget segít. Már az autóban is tudtára adtam - kissé elérzékenyülten ugyan a dallamok zamata miatt, ámbár tartva magam, és inkább belesimulva -, miszerint a violin hangját gyermekkorom óta kiváltképp kedvelem. És valahogy nem lepett meg, hogy az ízlésünk nem különbözik olyannyira, legalábbis, ezen a téren nem. Személyesebb lesz a közeg. Nem igazán tudom, hogyan kezelhetném.

Beljebb merészkedem a tágas térben, és épp annyit bámészkodom, amennyire az illendő egy vendégnek, ettől függetlenül megfogja a tekintetem minden bútor, minden tárgy. Kellemesen csalódom, és ennek fényében az üvegajtóhoz lépdelek, ami magához édesget, ámde elválaszt a szikrázó kinti légtől. Egyáltalán nem bánom, hogy így szemlélhetem az ismeretlent.
Idebenn biztonságban vagyok.
Nyugodt vagyok. Csendes, szórakozott, mégis, túlságosan  összeszedett. Lehetséges mindez egyszerre? Magam sem tudom.
Kérdést szán felém. - Ha lehet hideget és alkoholmenteset kérnék. - Pillantok zöld íriszeimmel a ház urára válaszom közben, majd tekintetem az üvegen túli élővilágra vezetem. Feltűnik, hogy állat nincs a tulajdonában. Egyedül, egyes egyedül él. Nem érzi szükségét fölösnek vélt társaságnak. - Megnyerő az otthona, Dr. Crine. Még a kandallón elhelyezett  koponya sem riasztó. - Somolyogva emelek enyhén egyik szemöldököm ívén, célozva a kocsiban elhangzottjára; miszerint menekülni nem ér. És természetesen újfent előkerül kíváncsiságom, miközben ismét a szemkontaktust keresem a férfivel. Ha jól sejtem, annak a koponyának története van. Mint mindennek, kapcsolódnia kell a lelkéhez, köré kell simulnia.
Folyamatosan keresem az auráján a színeket. Kettő már megvan, továbbra is ott kavarog. Tartásomban tartózkodás vibrál, habár kevésbé bántó. Nem felejtem el; Nem vagyok Katherine. 
Doctor!
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Dr. Quentin Crine
avatar
Playby :
Benedict Cumberbitches'
Tartózkodási hely :
Honolulu.
Job/hobbies :
Psychology.
Csoport :
egészségügy.
Hozzászólások száma :
19
Join date :
2015. Jun. 21.
Age :
41


TémanyitásTárgy: Re: Katherine & Quentin   2015-08-17, 13:52

k a t h e r i n e !
the sound of my heart
the beat goes on and on and on and...




Beengedem őt. Csak őt. Beeresztem a legféltettebb kincsembe. Az otthonomba. Olyan hely ez, ami mindent leleplez. Egy szemfülesnek igazi napló. Nincs több takaró, nincs több álca. Minden kiderül. A színvilágom, a tárgyaim, az életem. Mindent feltárok elé. Ezek után eresztem a vélemény formálás megfoghatatlan tengerébe. Úgy hozhatok változókat kettőnk közé, ha magam is változok. Nem bújhatok végtelenségig az orvos álcája mögé, férfi akarok lenni Miss Brice szemében. És ehhez merítenem kellett valamit, ami nagyon mélyre ásta magát. Igazán mélyre. És ez a valami bátorság néven trónol valahol lenn.
Van rá mód, hogy előhúzzam. A vágy, hogy azok a szemek mosolyogva pillantsanak rám mindennél erősebbek.
Lassú léptekben adom át a terepet, mintha félnem kéne tőle, hogy összeroppanthatja azt, ami még nem is az enyém. Vékony üvegfal ez, de idővel lebomlik, s akkor olyan hevesen lépem át a beomlott falat, mint eddig még soha. Mosolya lesz a zár, s érintése a kulcs. De addig is érzékeltetnem kell, hogy bekívánok törni. S hogy máshogy tehetném, mint szenvedéllyel feltálalva szívem?

Bár jó vendéglátóhoz hűen körbe vonulok, hogy ledobjam kabátom és megkerülve az előszobát a bárpult felé haladok, tekintetem nem ilyen csélcsap. Folyamatosan fürkészem őt, ahogy körbe fordul, ahogy egy-egy bútoron megakad a szeme, úgy követi tekintete irányát enyém, s próbálom elképzelni, hogy mit gondolhat. Ám csődöt vallok, mert elképzelésem sincs. Gátat szab. És erre csak Ő képes. Az üveg vonja magához, úgy réved kifelé. Bár én is megnyerném magamnak e szomjazó íriszeket. Nincs is más, mit jobban szeretnék. Milyen hétköznapi szleng, hogy; A férfi mindig hamarabb szeret meg egy nőt, csupán leplezi azt. - S mégis milyen háttere van.
- Rostos? Szénszavas?- kérdőn pillantok rá a pult mögül, miközben a két pohár ívén játszadoznak sápadt bőrbe bújt ujjaim. Ahogy válaszát várom mindkét tenyeremmel rátámaszkodok az italpultra, úgy fürkészem tovább őt, s csak akkor fordítom róla el tekintetem, mikor újra szól.
- Rendkívül örülök, ha értékeli.- mosolyogva bólintok - Ő nem csupán egy koponya. A barátom Tom. - vonok vállat, majd kitöltöm az italt, amit kért. Lassan araszolok hozzá közel s átnyújtom azt, szépen, szalvétába ölelt pohárban. Ujjaim szándékosan időznek az üvegen, hogy így, hátha megérinthetem őt.
Gombócot nyelve ellépek mellőle és a kanapé mellett megállva szembe fordulok vele.
- Itt maradna? Vagy a dolgozóba jönne? Esetleg a kert az, amit még feltudok ajánlani.- oldalra döntöm fejem, úgy fürkészem a nőt és azt kívánom bár ne volna szükség ennyi formaságra, s csak hagyná, hogy vigyem, amerre gondolom. És úgy, ahogy én gondolom. Bár Drága Katherine, előfordulhat, hogy többet nem látnálak, ha így tennék.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Katherine Brice
avatar
Playby :
⊿ Katie McGrath
Tartózkodási hely :
H.
Job/hobbies :
write
Csoport :
⊿ Civil
Hozzászólások száma :
11
Join date :
2015. Jun. 25.
Age :
31


TémanyitásTárgy: Re: Katherine & Quentin   2015-08-24, 18:10

Quentin!
I'm just waiting
'till the shine wears off




Azt hiszem, az orvos több meglepetést tartogat számomra, mint hittem volna. Mint hihettem vagy éppenséggel reméltem volna. Bizonyos, hogy rendelőjébe készülődésem nehézkes momentumai közepette nem sejtettem, hogy ma még kellemesen csalódom. Bevallom, néha egy halálraítélt sorsánál többre nem méltatom sajátom; akinek nem jár semmi, korlátolt életében nincs is sok boldogság, amin önfeledten elmúlathatna. És mégis, eme rabság sötét falait meglepő módon egy őr teszi barátságosabbá.
Lám, milyen egyszerű feladat egy kis napsütést hozni sivár kis életembe... Egy lépés kell csupán, melyben otthonába enged engem, azt a nőszemélyt, aki elítéli, aki hibákat keres benne. Aki valami olyanért neheztel rá, amit nem követett el, egyetlen vétke, hogy elvállalta a kezelést. Rosszul érzem magam az iránta való viselkedésem miatt, hiszen azáltal, hogy otthonába vont, feltár magából egy részt. A személyes tárgyak, a személyes légtér felfedi valónkat, ami esetében újfent meglepetéssel hat rám. Az agyam egyik beteg szegletében sötét, láncokkal teli helységet képzelek hozzá valahol a pokol belsejében, ám ahogy kínzóeszközöket sem látok, úgy meg kell állapítsam, hogy a pokoltól bizony jó messze járunk, s a zord, kormos falak helyett sokkalta barátságosabb szín köszön vissza rám.
Napfény-tiszta illat árad felém, körbevesz és cirógat. A tágas terek berendezései nem túlzsúfoltak, mindemellett határozottan rendezettek, s valahogy így képzelem el Dr. Crine alaptermészetét is. Gondolataim közepette újra ki kell nevetnem ostobaságom, igyekszem hát megtalálni a helyem az új közegben. Egyébként, mellékesen megjegyzem, az én lakrészem sötét. Nem engedem be a napfényt, pusztán a félhomályt tűröm el körülöttem. Talán ezért üdítő a férfi lakása. S talán azért is, mert itt nem az a Katherine vagyok, akit lassan megfojtanak az elvárások.  

- Rostos. - Felelek sután, bámészkodásom meg sem szakítva a hatalmas üvegajtón át. Megnyugtató a kert szépsége, bár az elmémbe furakvó nyurga fekete-fehér macska alakja némiképp ront az összképen, akkor is, ha minden bizonnyal nagyon jól érezné itt magát. Lehetséges azonban, hogy az óvatlan madarakból megmaradt tollak és az örök kedvencnek számító apró rágcsálók tetemei egy picikét roppant rövid idő elteltével rontanának a látványon. Mert az én kis cicuskámnak megvannak a maga rossz szokásai, olyan húzások, amit rajtam kívül nem tolerál túl jól a környezete, ugyanis két éves kora ellenére még mindig előszeretettel néz zsákmánynak mindent, ami mozog, akárcsak kölyökkorában. Jóatyámmal például többek között ezért sem jönnek ki túl jól.

Féloldalas figyelmem ismét magához vonja, amikor a koponyáról beszél. Morbid dolog, és meg kellene botránkozzak, talán kicsit fel is kellene, hogy kavarjon, hogy az orvosom egy igazi koponyát őrizget a kandallóján, viszont az a nagy igazság, hogy nincs jogom hozzá. Azt hiszem, ha tehettem volna, Michaelt sem zártam volna koporsóba. Bizarrnak bizarr, ám a gyásznak sok formája van. - Nagyon közel állhatott Önhöz, ha itt őrzi az otthonában. Ő az, aki miatt eljött Franciaországból? - Mivel említett valakit, feltételezésbe csak ezen a szálon bonyolódhatok. Érdeklődő pillantásokkal fordulok a kandalló felé, majd ugyanezzel a tekintettel illetem a férfit,  aki eközben a sajátjával, és az én frissítőmmel érkezik mellém. Ujjaim egészen kicsivel az ujjai fölé kerülnek a poháron, akaratlanul is érzem azok melegségét, habár ügyelek rá, hogy ne érintsem pusztán az áttetsző üveget. Létezik, hogy némileg zavarban érezzem magam? Nem, Katherine. Ugyan. Nincs okod rá. Szolid mosollyal hárítok. Hálás szavak; - Köszönöm, Doktor.

Ellép, szemeimmel pedig követem a mozdulatait és a mellé megszólaló hangját. Napfény-sárga. Hmm. Tényleg? Meglepő.
- Tökéletesen megfelel, ha itt maradunk. - Felelem a kérdésére kétség kívül összeszedetten, mintsem előbbi röpke riadalmamnak további perceket adva, majd a poharat kezeimben szorongatva (és őt megkerülve) helyet foglalok a kanapén. Nem a közepén. Nem is a hozzá közel eső részén. A legvégén.
Halkan megköszörült torkom szárazságát egy korttyal öblítem. Okéé... - Kérdezzen Doktor. Azt hiszem, készen állok. - Megszokott nyílt, élénk, kavargó íriszeimmel a kontaktust felvéve jelzem, azt, amit talán még én magam is elhiszek. Való igaz, más közegben másképp érzem magam. Erősebbnek, egy kicsivel bátrabbnak, és ezúttal ígéretemhez hűen adva egy esélyt, amiben nem tolom el a kezelés lehetőségét. Nem veszíthetek vele. Ennél már úgysem lesz rosszabb a helyzetem. Legalábbis... próbálom hasonlóan felfogni, mialatt a férfi arcára révedek.

Doctor!
[/quote]
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Sponsored content


TémanyitásTárgy: Re: Katherine & Quentin   

Vissza az elejére Go down
 

Katherine & Quentin

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 1 oldal

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
State of Hawaii :: Lezárt Privát játékok-