Talán a külsőmről nem is kell sokat beszélnem. Viszonylag alacsony vagyok, és szerencsés alkatú, mert nem tartozom a hízékony lányok körébe. Igaz, az idomaimnak lenne még hova fejlődni, de én elfogadom így magam. Fehér bőrű, sötétbarna hajú, húszas éveiben járó, fiatal hölgy vagyok, szóval el is várom, hogy így viselkedjenek velem. Én nem akarok folyton hisztériázni, hogyha gyereknek neveznek, mert valahol még az vagyok, elismerem, de nem tűröm, hogy tiszteletlenül bánjanak velem. Azért van bennem annyi tartás, hogy tisztában legyek önmagammal. Viszonylag könnyedén barátkozom, bár sosem érdekeltek túlságosan az ilyen szociális dolgok. Nem igazán jártam bulizni sem. Az én igazi barátom az irodalom, és a könyvek. Szeretk jótékonykodni, így ha van rá lehetőségem megteszem, mert segíteni másokon a világ egyik legjobb dolga. Kisgyerek koromban döntöttem el, hogy ha felnövök irodalom tanár és író leszek, ezért vagyok most itt.

Emlékszem az első napra ebben az iskolában. Vagy inkább fogalmazzunk úgy, hogy az első irodalom órámra. Amikor beléptem a terembe és megláttam őt, tudtam, hogy soha többé nem fogok tudni ránézni más férfira, úgy.  Olyan gyönyörű volt, még sosem láttam ilyen csodát, a bőre, és a haja színe, mintha angyalok teremtették volna, csak azért, hogy gyönyörködhessek benne. Igen, róla beszélek, Mr. Worrington-ról, az irodalom tanáromról, akibe már egy teljes, kerek éve úgy bele vagyok esve, ahogyan vak ló zuhan a szakadékba. Menthetetlenül és visszafordíthatatlanul. Persze, észre sem vesz, legalábbis eddig csak úgy viszonyult hozzám, mint tanár a diákjához, szóval ebből nem tudok arra következtetni, hogy esetleg rólam fantáziál álmatlan éjszakáin.
Emlékszem, az első napra itt. Emlékszem, hogyan ismertem meg a legjobb barátnőmet, Dakotát. Nem egy szakra járunk, de összehozott minket a közös érdeklődés, és Mr. Worrington csodálása. Ez a lány képes volt elfeledtetni velem a múltamat, elérte, hogy ne hiányozzon olyan nagyon, hogy ne ragaszkodjak annyira görcsösen a múltamhoz, ahogyan eddig. Ne legyen folyton honvágyam. Megtanított túlélni.
Nehéz volt elsajátítanom ezt a dolgot, mert világ életemben gazdagok között nőttem fel. Három dadám volt egyszerre, magán iskolákba jártam tanulni, és csak azokkal a lányokkal és fiúkkal állhattam szóba, akiknek a zsebük megegyezet az én zsebem vastagságával. Anyám neveltetése volt ez, s nem mondhattam neki ellent, mert betegsége megkívánta, hogy folyton azt tegyük, amit kér. Csontrákja volt, egészen fiatal kora óta szenvedett tőle, aztán, tizenhat éves koromban végleg feladta a küzdelmet, és elment. Csatlakozott a szellemvilághoz. Onnantól kezdve úgy életem, ahogyan akartam. Apám a gyászba temetkezve adta kezembe a sorsomat, megtehettem volna bármit, olyan szinten elfogyott a felügyelet felettem.
Komoly döntés volt, hogy ide jöttem, és elengedtem mindent, ami a régi otthonomhoz kötött. Elhagytam a múltamat, és nem is akarom visszakapni. Elég volt belőle, itt az ideje annak, hogy új életet kezdjek, új emberekkel és új emlékekkel.