Az újonnan megjelent érdekes fertőzést, a TWAO-t Dr. Trefoloni már többé-kevésbé megismerte, rájött a vírus szerkezetére. Hosszú és kemény munka során jutott el az eredményig és még nem volt késznek minősíthető a kutatás. Kemény munka és veszélyes! Csoda, hogy még nem betegedett meg az orvos ennyi munkaóra után. Eddig sem volt jellemző rá, hogy betegeskedett volna, ha eddig ki akarták volna nyírni a mikroszkópikus elélények és vírusok, akkor már rég elkapott volna valami nyavalyát és a sírjában feküdne.

Reggel, olyan fél nyolc felé Antonio behajtott a belvárosba. Háziorvosként délutános volt, de a délelőttjét a laborban tervezte tölteni. Útközben megállt egy kávézó előtt, mert az este nem sikerült kiadósat aludnia, szüksége volt a koffeinre. Benyitott a kávézóba, majd beállt a sorba. Reggelente mindig sokáig kellet várni, hogy a pulthoz érjen az ember, de ez érthető is. Mikor kávézzon az ember, ha nem reggel?
Miközben várt, észrevette, hogy utána az a hölgy is belépett a helyiségbe, akit körülbelül egy hete mart meg egy kockás vipera. Mivel már bent állt a sorban, meg természete miatt is nem ment oda hozzá, csak billentett fejével, ezzel is némán köszönt a nőnek. Arca ezúttal is egyszerű, robotias volt, mintha semmi érzelem nem lenne benne. Azonban kígyó marta betege köztük volt a számára szimpatikusabbak listáján. És ez nagy szó! Talán kettő-három-négy személy van azon a képzeletbeli listán rajta kívül.

Lassan, de legalább haladt a sor. Még szerencse, hogy nem a déli dögmeleg időben jött az orvos kávézni, mert akkor biztos utána kellene kapjon pár ájuldozónak és utána pátyolgathatná is őket. Trefolonit sokan megismerték, nem meglepő elvégre a fél város hozzá jár. Nem győzött visszaköszönnö az őt megszólító embereknek. Elég kényelmetlen helyzet volt neki, nem szeret feltűnősködi, inkább maradna Anonimusz.
Mindennek vége egyszer, a várakozásnak is. A kiszolgálótol kért egy erős kávét, és ahogy megkapta leült az egyik kétszermélyes üres asztalhoz.

Mint általában, most is sokan felismerték a háziorvost. Trefolonit már-már zavarta ez a hírnévnek nem mondható ismeret, de mit is tehetett volna ő?  Nos, semmit és nem is érdekelte annyira a dolog, hogy elhatározza magát és lépjen. Egész életét így élte le, hozzászokott a sok ráköszönő emberekhez. Ezúttal is búskomoran halkan és hihetetlenül mély hangon köszönt vissza az illetőknek. Kicsit lelkesebb, de még mindig a szokásos határán belüli arccal bólintott egyet fejével a kávézó ajtaján belépő hölgynek, méghozzá annak, akit az elmúlt napokban, hetekben vizsgált és látott el a kígyómarás miatt. A hölgy egyike volt azon embereknek, akikre pozitívan tekintett. A többségre vagy semlegesen, vagy negatívan, így ez nagy szó Antonio esetében.

Végre eltűntek előle az emberkék és sorra került. Nem volt az olyan sok perc, de neki mégis annak tűnt, ezért mérgelődött is magában egy sort, aztán megnyugodott. A pultnál egy erős kávét kért, amit rögtön el is kezdtek csinálni. Beletelt némi időbe, mire megőrölték a kávészemeket, de Trefoloni pontosan így szerette, jó volt hallani a gép zaját, miközben az dolgozik. A kistányért, rajta a csésze kávéval elvette, amint nyújtották felé. Volt mellette tejszín és cukor is, sőt, még egy kisebb keksz is helyet foglalt a tányéron. Egy olyan helyet keresett, ami viszonylag nyugodt volt és nem az emberforgalom közelében helyezkedett el. Egy kétszemélyes asztalt nézett ki magának, ahol nem ült senki. A falhoz közelebbik székre leült és megkavarta gőzölgő kávéját. Túl forró, várnia kellett.  

Tekintetét a fekete koffeinről csak akkor vette le, mikor egy ismerős hangot hallott. A kérdésre felnézett az előtte álló hölgyre, arra akinek biccentett fejével az imént.
- Tessék csak. - Bökött az előtte lévő székre és intette a nőt, hogy üljön nyugodtan le. Szebben is kifejezhette volna magát, de ő nem az a típus. Tömören és egyszerűen. Amint volt betege helyet foglalt, ő a tejszín után nyúlt és beleöntött egy kevéskét a még mindig meleg italba.
- Azóta sem jelentkeztek tünetek? Esetleg mellékhatások? - Érdeklődött az állapota iránt. Közben nem nézett fel, figyelte, hogy pontosan annyi tejszín kerüljön a kávéba, amennyit megszokott. Majd a cukrot is kezébe vette és megérdesítette vele egy kicsit. Csak mértékkel. Mindeközben némán hallgatta a választ és mihelyt készen lett az ízesítéssel, a nő szemébe nézett.

Az orvos sokat járt már ebben a kávézóban. Otthon is volt kávéfőzője és általában reggelente főzött is magának, ezért nem szorult rá, hogy nap mint nap ide járjon. Ettől függetlenül jó ismerte a helyet, ha nem volt ideje a nap elején, késésben volt, vagy csak lustaságból hanyagolta az otthoni kávékészítést, akkor ide látogatott el. Nem számít törzsvendégnek, de heti egyszer legalább el szokott ugrani ide. Meg volt elégedve a kínálattal és a kávézó ízeivel is, sok kávézóval ellentétben itt tényleg jól csinálják a dolgukat.

Trefoloni most is a kedvenc helyére ült le, nagy szerencse, hogy szabad volt, mert akkor emiatt is mérgelődött volna, nem elég a hőség és a sorban állás. Kívülről mindez nem látszott, teljesen higgadtak, magabiztosnak és tudatosnak tűnt. Arcán látszott még egy kicsit a reggeli kóma, de könnyedén azt lehetett hinni, hogy csak a ráncok kezdtek megjelenni rajta.
Mivel a kávéja még túlságosan is forró volt, ezért csak kavargatta, amikor megszólították. A már ismert nőre felpillantott és közölte vele, hogy nyugodtan foglaljon helyett. Elkezdte ízesíteni a kávéját, közben érdeklődött az állapotáról.
- Értem. – Bólintott elégedetten az orvosa. Ezek szerint jól emlékezett a kígyómarás ellenszerére. Nem volt számottevő a hasonló betegek száma, szerencsére még itt is, Hawaii szigetén sem marnak meg sok embert a kígyók. A visszakérdezésére felpillantott a hölgyre, kissé meglepődött, mert nem sokszor kérdezik ezt tőle. Talán azért, mert egy orvosról feltételezhető, hogy jól van, elvégre ez a munkája és ha másokat sikerül, magát is meg tudja gyógyítani. Ez tulajdonképpen így is van, de nem szabad elfelejteni, hogy az orvosok azok, akik a legkönnyebben meg tudnak betegedni, hiszen folyamatosan betegek veszik körül.
- Igen, jól. – Válaszolt nyugodt, mély hangon. Megállapította a nőn, hogy talán boldog, csak mert mosolyog.

Közel egyszerre kortyoltak bele a kávéjukba. Néhány percnyi csönd következett, míg mindketten kiélvezhették a fekete mámort, ami reggel isteni áldásként jött. Egy dolog kezdte aggasztani. Mivel betege nem diák és ne kellett neki igazolást írnia, meg amúgy is az asszisztense végzi a papírmunkát, amihez kell a név is, ezért az orvos fülébe nem ért el a hölgy neve. Nem szokta érdekelni a páciensei neve, de a nővel már más kapcsolata is volt, ezért kezdte érdekelni.
- Megkérdezhetem, hogyan hívják? – Továbbra is magázta, lehet máshogy sem tudna már beszélni, csak így. Még a gyerekekkel is ilyen módon kommunikált.

Valójában nagyon is jólesett az orvosnak, hogy megkérdezték állapotáról. Meglepődött, mert nem sokszor hallja ezt a kérdést. Arckifejezése talán valamivel élénkebb volt a szokásosnál, de ezt még mindig alig lehetett látni rajta. Nem képes gyorsan megváltozni, még abban az esetben sem, ha egy szimpatikus nővel beszél, mint jelenleg. Felnézett a hölgyre és látta, hogy a vele szemben ülő továbbra is mosolyog. Egy laza kis szájhúzást ő is megejtett, ami egy mosollyal ért fel nála, majd elkezdte inni a kávéját. Teltek a másodpercek, elmúlt néhány szótlan pillanat. Mire a kávé egynegyede eltűnt, az orvos szünetet tartott az ivásban. Szerette kiélvezni az ízeket és nem sietni velük. Van idege, nem akart rohanni a munkába. Inkább szépen kortyonként haladt, talán azért is, mert még mindig túl meleg volt torkának.

Legnagyobb fordulatként megkérdezte a nő nevét. Ez nagy szó! Már eljutott ideáig, bár valószínűleg a hölgynek ez semmilyen szimpátiasugalló reakciót nem jelentett, hiszen csak a névre kíváncsi, legalábbis elvileg. Aki ismerte az orvost az viszont nézhetett nagyokat, hogy mi vezérelte erre a férfit. Kissé meglepődött, amikor elsőre köhögést kapott válaszként. Az első pár esetében hallotta, hogy nem asztma és nem is félrenyelés miatt jöttek elő. Azokhoz a hangokhoz már hozzászokott, ismerte jók őket. De aztán már érezte, hogy tényleg küszköd a levegővel. Csöndben ült tovább, hiszen nem fog rögtön mentőt hívni, ha valaki elköhögi magát. Mit is tehetett volna? Felpattan és hátba veri a nőt? Azért annyira nem volt súlyos, csak egy kis rosszul vett levegő. Volt betegének neve aztán elhangzott. Szóval a szigetről származik Olina, neve legalábbis erről árulkodott. Köszönömként csak bólintott elégedetten a doki, majd még egy korty erejéig a szájához emelte a poharat. Olina kérdéséig elég volt az az idő, hogy le is nyelje a szájába kerülő kávét.
- Hogy mi sűrű, az relatív. De heti három nap reggelét itt szoktam kezdeni. – Válaszolt. Nem tudta, hogy a nőnek mit jelent az, hogy sűrűn jár ide, hiszen lehet, hogy valakinek heti egy alkalom is sokat jelent, míg másnak a reggeli kávé itt olyan, mint a fogmosás. Legalábbis gondolom annak kéne lenni.
- És ön? – Kérdezett vissza mindenféle tanakodás nélkül. Ezúttal már önmaga volt, nem az orvos, hanem Antonio, mint ember.

Antonio bár olyan ember volt, aki a munkájának élt, mégsem hanyagolta el a kávézást. Szerette a kutatómunkát, még éjjel is dolgozott sokszor, talán éppen ezért adott nagy jelentőséget a koffeinnek. Reggelente nem szokott sietni, hagyott magának elég időt a felébredésre. Egész nap pörög és az agyának minden erejét beveti, így érthető, hogy kell neki a reggeli nyugalom. Igaz, annyira nem idős még, de haladnak felette is az évek és sajnos egyre több nyugalom kell neki.

Ezen a napon nem magába mélyedve, félálomban iszogatta kávéját, csatlakozott hozzá Olina is. Volt már olyan, hogy az emberek leültek mellé vagy elé, de most kevésbé volt faarcú. Meglepő, hogy az ő szemében nagyon is nyitott volt, foglalkozott a nővel. Megkérdezte nevét is, amire kis köhögés után választ is kapott. A köhögés azt sugallta, hogy talán zavarta a kérdés Olinát. Meglepte, hogy még nem tudta az orvos, vagy tán jobban szeretett volna inkognitóban maradni? Ezekre tudott gondolni Trefoloni.
Aztán túlléptek a név okozta kellemetlenségeken, az olasz orvos elmondta, hogy milyen gyakran szokott ebbe a kávézóba járni. Kiderült hogy szokásaik hasonlóak, ebből a szempontból. Újabb kortyolások következtek, már mindkettőjük az utolsókat eresztették le torkukon. Antonionak jól esett a kávé, lassan kezdte magát felfrissültebbnek érezni. Lehet, hogy ez csak a lelki hatása a kávénak, hiszen ha az ember megiszik egy pohárral, azt várja hogy felpörög tőle és ilyenkor bármilyen hatás nélkül is képes azt érezni. Amolyan agyi megtévesztés. Így van ez a gyógyszerekkel is, azok világában sokat alkalmazzák az orvosok, külön gyógymódot dolgoztak ki erre a tudományra.

Általánosabbnál általánosabb kérdések követték egymást, bár kettejük esetében ez volt az első alkalom, hogy ilyenekről beszéltek. Most ismerték csak meg egymást igazából. Trefoloninak is lehetősége volt bemutatkozni személyesen és valamiért szerette volna is megmutatni magát. Különlegesnek tartotta a hölgyet és ez kétségtelen, az orvos viselkedéséből meglátszott.
- Szombaton és vásárnap délelőtt a laborban voltam. Mondhatni szokásos volt. - Válaszolt Olina kérdésére. Egyedül élt, minek üljön egymagában a házában és gubbasszon? Akkor inkább valami hasznosat tesz, igaz hogy lazábban végzi a munkát mint a hét többi napjain. Segédei sincsenek, hiszen nem teheti kötelezővé munkatársainak, hogy hétvégén is bejárjanak.
Ezúttal nem kérdezett vissza. Finoman lehúzta a maradék cseppeket is, majd - mint aki jól végezte dolgát - határozottan letette a csészét a tányérjára. A csendet megtörő hölgy kérdése meglepte az orvost. Ő már rég túllépett azon a napon, számára az a kis ellátás semmiség volt, hiszen ezt csinálja nap mint nap. Antonionak voltak azóta jóval problémásabb betegei, akik elfelejtették vele a kígyómarást. Az pedig, hogy hazavitte a nőt, egyáltalán nem volt teher az olasznak, ugyanis ő is hazafelé tartott.
- Mondja, miért akar ennyire hálálkodni? Már számtalanszor megköszönte. - Gondolta, hogy Olinának a múltheti este kissé kellemetlen volt, elvégre hazavitette magát, de Trefoloni nem érezte annak. Ettől függetlenül megértette a nőt és nem utasította el egy határozott nemmel. Kis csönd, majd az orvos folytatta.
- Mit szeretne, mit tegyek? Mit kéne mondanom erre? - Nem tudott megoldást találni rá, illetve nem tudta, hogy a nő mire gondol pontosan, ezért inkább megkérdezte erről.

A kezdeti feszült hangulat kezdett szétoszlani. Egyik személyre sem volt jellemző, hogy már a találkozáskor baráti nyugalomban köszönti a másikat, ez a mostani kávéházban megejtett véletlenszerű összefutásnál is érezhető volt. Először a formalitás uralkodott mindkettőjükön. Az orvos eleve visszahúzódó, ahogy a rendelőben is érezhető volt rajta, úgy a mostani kávézásnál sem lehetett nem észrevenni. Viszont Trefoloni szíve mélyén sokkal barátságosabb volt, még ha ez kevésbé volt látható rajta. Cseppet sem bánta, hogy Olina - mivel közben megtudta nevét - leült hozzá, vele szemben, véleménye szerint jól elbeszélgettek.

Látszódott egy kis meglepettség a nő arcán, mikor Antonio elmondta, hogy a hétvégéjét a laborban töltötte. Ez általában így szokott lenni, különösen a szombati napokon. Akkor sokkal nyugodtabb a környezet a gondolkodáshoz, nincsenek olyan sokan az épületben és a laboratóriumban sem. Az orvos azt várta, hogy intéz hozzá további kérdéseket Olina ezzel a témával kapcsolatban, de mikor a nő tekintetét elfordította, megbizonyosodott, hogy rosszul sejtette. Kényelmesen hátradőlt, egyik kezét az asztalon, másikat pedig a combján pihentette.
Pár perc néma csönd után a hölgy meglepő kéréssel fordul Antoniohoz. A férfi azt hitte, hogy már rég túl vannak az ügyön, számára nem volt egetverő szívesség, ő nem tulajdonított nagy jelentőséget annak, hogy hazavitte a beteg, kígyó marta Olinát. A nő viszont harciasabb volt és ezúttal a doktor hagyta magát. Ha ettől jobban érzi majd magát a hölgy, neki megérte. Egy kérdéssel jelezte, hogy nem bánja a dolgot és nyitva hagyta a témát. Jött is a válasz. Meglepte a park ötlete, bár nem gondolt semmire. Az ötlet számára semleges volt, úgy gondolta hogy pár óra nem nagy dolog, legalább megmozgatja jobban a csontjait és a nő is nyugodt lehet. Mondjuk nem érzett különösebb vágyat a madarak iránt, de a vízi palota nem lehet rossz.
- Jó, rendben. - Mondta, majd kifújta a bent tartott levegőt és bólintott. Hangja már sokkal barátságosabb és nyugodtabb volt, mint a találkozás elején. Mély hangzása kellemes basszus zenei aláfestésnek is elment volna. Egy finom kis mosoly is megjelent arcán, ezzel azt akarta elérni, hogy a nő megnyugodjon és ne görcsöljön tovább ezen. Nem is annyira rossz ember ez az Antonio, néha, különleges esetekben ki tud bújni a robotpáncél alól és ez itt a kávézóban megtörtént. Talán Olina is megdöbbent ezen, ha észrevette, hogy másként viselkedik a vele szemben ülő.

Tekintetét a kis lapocskára emelte, mikor Olina elé csúsztatta azt. Gyorsan rájött hogy belépőt kapott, ráadásul nem is akármilyent. Antonio megfogta és pénztárcájába helyezte.
- Mikor menjek? Melyik nap? - Ez még letisztázatlan volt számára, ahogy a program is, de arra inkább nem kérdezett rá, majd lesz ami lesz, gondolván.
Közben Olina szedelőzködni kezdett, érthető is, elvégre a kávéját megitta, elérte amit szeretett volna, vagyis kiharcolta Antonio meghívását. Még mindig kényelmesen hátradőlve figyelte Trefoloni a hölgyet, annak arcát és testét. Így belegondolva Olina egész csinos nő volt szemében.
- Úgyszintén. - Válaszolt az elköszönéssel azonosítható kedves szavakra. Az orvos nem mozdult, csupán nézte Olinát és várta további mozdulatait.

Meglepő döntés, de az orvos végül elfogadta a meghívást. Még nem járt a parkban, ahol a nő dolgozott, eddig nem is nagyon érdekelte, ám most, hogy így az ölébe pottyant a lehetőség, élni akart vele. A megoldatlan kérdés csak az volt, hogy vajon lesz-e rá ideje. Elég sokat dolgozott Trefoloni, igaz hogy munkájának nagy része nem volt kötelezőnek minősíthető, hiszen a kutatómunkát önszántából csinálta, mert élvezte és legalább lekötötte magát vele. Nem az a barátkozós típus, így nem kisírté az, hogy a barátaival kiruccanjon és elmenjen ide-oda. Meglehetősen magányos volt, ezt azonban senkinek nem jelezte, nem beszélt róla.

Olina által elé csúsztatott belépőt felvette az asztalról és szemügyre vette. Elég sokat érhetett, mert teljes körű kínálatot biztosított a vásárlóik számára. Gondolta, volt annak szép ára, de Olina ezt mégis ingyen adta neki. Ez érthető is volt, hiszen a nő hívta meg, bár Antonio úgy érezte, hogy úgy is elfogadta volna az ajánlatát, ha ő maga vette volna meg a belépőt. Volt pénze, orvosként a fizetése nem kevés már eleve, de a kutatómunkák eredményei sokkal több nullával járultak hozzá bankkártyájához és mivel nem sokat költött se magára, másokra pedig főleg nem eddig, kevesebb vonódott le az összegből, mint amennyi havonta rákerült. Ennek a tény ellenére azonban Antonio ruháján és viselkedésén nem látszódott meg semmi, visszafogott volt és átlagos. Főleg itt, Hawaii szigetén, ahol nem a szegények ütöttek sátrat. A belépőt elrakta, és megtudta, hogy a park minden nap nyitva volt. Még nem tudta maga sem, hogy mikor fog ellátogatni oda, valószínűbbnek tartotta, hogy inkább hétvégén.
- Köszönöm. – Mondta mély hangon az információk hallatára.

Bizonyára Olina is észrevette, hogy sokkal finomabban és személyesebben viselkedik orvosa, mint ezelőtt bármikor. Ebben az is közrejátszott, hogy a rendelő munkahely volt, ahol folyamatosan váltották egymást az emberek, méghozzá beteg és nyavalygós emberek, világos, hogy Antonio sem a legidillibb állapotban fogadja őket. Ez a kávéház azonban nyugodt volt és köznapi, ahol a doktor is önmaga lehetett és megmutathatott egy kis darabot valódi lényéből. Amíg a nő pakolt, valamint felállt, addig tekintete végigsimított Olina arcán és annak testén. Mi tagadás, férfi volt és lehet, hogy nem a tini kategóriában, de ez csak mellette szólt. Az igazság az, hogy csinosnak találta a hölgyet. Más nőknél természetesen nem engedte ezt meg magának és parancsolt szemének, de most hogy elengedte magát, belefért a lelkiismeretébe. Mindenképpen szimpatikus volt neki Olina, de ez persze önmagában nem sokat jelent.
- Szép napot. – Köszönt el ő is, megismételve a nő szavait. Ebben már kevesebb mosoly volt, kicsit visszaállt robotiasra, ám halksága tartalmazott valami lágy gesztust is, mintha csak meg akarná mutatni a lelke, hogy ahogyan az imént viselkedett még mindig ott lakott benne.

Figyelte, ahogy a nő eltávolodik tőle és kilép az épület ajtaján. Trefoloni várt egy kicsit. Gondolkozott. Bizonyára ő is érezte, hogy ezúttal más volt, mint általában. És ennek mi az oka? Természetesen sejtette az orvos, de nem merte magának bevallani. Magától is megtagadta az érzést, amit a lelkében érzett és amit egy erős páncél alá rejtett el. Vett egy mély levegőt, majd lassan kifújta azt, akár egy sóhajtást. Próbált túllendülni az érzést okozta háborún, ami akkor benne zajlott és amikor ez sikerül, táskája után kapott, majd felállt és lendületesen, határozottan kiment a kávézóból. Az autójához ment, lendületéből mit sem veszítve és beült abba. Mintha mérges lenne, gondolhatták az őt néző emberek. Talán így is volt, valamennyire. Mérges volt  saját magára, hogy sikerült magának felfordítania a mindennapjait.