Megfontolt, céltudatos, kissé gőgös. Gyakorlatilag mindenkivel ellenszenves. Okos, precíz. Alkalmazkodó, de gyakran irányító. Manipuláló, kemény. Harcos típus. Nem fél kimondani, amit gondol. Nem az érzelmek embere, inkább a szavaké. A tettekben hisz. Az ígéretet névről gyűlöli. Fogadni, majd a halál után. Magányos farkas típus. Nem sok barátja van, gyakorlatilag kettő. A fegyvere az egyik. Szeret egyedül lenni. Mániája, hogy mellette mindenki meghal. Egy társát elveszítette, még Londonban. Azóta megrögzötten vigyázza az újabb életét. Két éve került ide. Közönyös, de törődő. Különleges figyelmet fordít a társára. Maga sem tudja eldönteni, hogy mit érez iránta. A közöttük lévő ellentét, gyakran újra kisfiú lelkületűvé varázsolja. Ellenben ezzel mellette, igazi férfi. Retteg tőle, hogy komolyabban elkötelezze magát. Fél tőle, hogy mellette a halál is lehorgonyozza magát. Így emiatt inkább próbál távol maradni mindenkitől. Kivéve a társától. Tőle nem tud, nem is akar. Ragaszkodik hozzá. Eleinte nem igazán jött ki vele, nehezére esett a változás. Mostanra viszont semmi sem tűnik számára lehetetlenebbnek, minthogy eleressze, vagy hagyja elmenni. Mégis tart tőle, hogy egyszer fény derül vonzalmára és akkor vége a karrierjének, az életének. Az érzelmeiről nem beszél. Igyekszik palástolni őket.
Küllemre; szőke, alacsony, sportos-mackós. Nyakkendő mindig. Mit számít, hogy Hawaii? Angliából jött. Van egy kutyája. És szereti a munkáját. A társát...

Itt most nincs életveszély, ez nem jár függőséget okozó adrenalin-lökettel, a harc izgalmával, és a lehetséges győzelem feloldásával. Itt csak veszíthet. De még mindig bátor. Egy jó katona nem futamodik meg az eleve vesztésre ítélt harc elől sem. Csakhogy ma nem lesz harc, igaz, Tony? Ez az a realizáció, ami végül összeroppant. Nincs harc. Nincs esély kiereszteni a feszültséget, kidolgozni az adrenalint a szervezetből. Nem adtam esélyt. Passzív szemlélővé tettelek, és ezt nem tudod elviselni. Tehetetlenség: a legnagyobb ellensége egy katonának, csakúgy, mint az orvosnak. A töréspont. Így törtelek össze.
A tenyerébe temeti az arcát, ott, a combjaimon fekve. Összeroppant. Látom rajta. Én ezt is látom. Szavak nélkül. Persze John-nak ez nem tűnne fel. Sőt. Igazából senkinek sem. Csak nekem.
- Ne menj el. - aggodalom csendül a hangomban, és fullasztó gyengédség. Összeszorul a torkom. Hihetetlen,
megismételhetetlen csoda, hogy egyáltalán kipréselem a szavakat.
- Semmi baj. - szánalmas. Nem futja többre.
A félhomályban is látom, hogy elkerekednek a szemei. Aztán figyelem, ahogy a csodálkozás áttűnik megértésbe. Majd sajnálatba. Ezt nem akarom látni, ezt nem. A vörös elixír lassan csurog vérig arcán, miközben halált megvető bátorsággal próbál újra beszélni.
- Ne... - felemelkedem, a lábaim idegen, érzéketlen támaszként tartanak meg minket. A test csak egy eszköz. Néha meglehetősen alkalmatlan.
-Shhsemmi baj.
Megragadja a karom, húz, esetlenül huppanok. Hátán vergődő bogár. A fejem a nyakában van, feladtam a harcot a méltóságomért, lehunyom a szemem és várom a becsapódást, várom, hogy beleütközzem a megvetésébe és az undorába, ami majd szétcincál apró darabokra, senki sem fog tudni többé beazonosítani, még a nővérem sem - bár ez utóbbi azért némi jóízű kárörömmel tölt el. A becsapódás végül sosem következik be. A mellkasába csapódom, és egy esetlen, félénk, tapogatózó öleléssel felfüggeszti a fizika törvényeit. A vérben ölel. Az ő vérében.
Lassan elhúzódik, én vonakodva engedem. A testének lenyomata meleg vonalakat rajzol a bőrömön. Magamon érzem őt, ahogy végül örök álomba szenderül. Nézem az arcát, amely nyugodt, utolsó kacagásának sejtelmével az ajkain. Sokáig nézem a haját, amelyet sosem volt bátorságom megérinteni, és most már mindörökre lefogta kezem az a lelkünk legmélyéről jövő tilalom, amely nem engedi, hogy megzavarjuk a halottak nyugalmát. Végül nézem a kezét a kezemben, és ekkor elkezdek sírni. Öt év után, el kell engedjelek. Ha időben elkapom a gyilkost...


Némán sétálunk egymás mellett az úton, a dombok felé, a kúriától ellenkező irányba. Többször is látom, hogy szólásra nyitja a száját, aztán minduntalan be is csukja, és hunyorítva makacsul összepréseli az ajkait. Szemlátomást azt fontolgatja, hogy megossza velem az őt nyomaszó gondokat, de valami visszatartja tőle.
Én nem faggatózom. Reményem hiábavaló. Ahogy ahhoz a kapuhoz érünk, megtorpan, rám réved szörnyülködve, mintha valami rettenetes hírt közölnék éppen, majd megcsóválja a fejét.
- Sajnálom, Devin. Felsőbb utasítás jött. Önt áthelyezik. – motyogja, és további magyarázat nélkül hátrafordul, majd elrohan.
A főnök...



És a történet megismétli önmagát. Mint egy lemásolt fejezetként. Ismét a karomban haldoklik a társam.
- Azt hittem, te… - ráncolja a homlokát, nem tudja, hogyan fogalmazza meg. – Azt hittem, te nem… - a szavak ismét szétszaladnak, mint megriasztott kis rágcsálók. – Mióta? -
Ismeretlen vizek. Úszok az árral. Úgy ölelem magamhoz, mintha fuldokló a levegőt. Torkomban gombócok halmaza gyülekezik. Az arca vérben úszik. A bombának nem kellett volna felrobbannia. Legalábbis nem velünk a barlangban. Ostoba. Honnan gondolta, hogy hatástalanítani tudja? Lassan összeszedi a gondolatait.
- Azt hittem, hogy az érzelem nem igazán a te területed. - halkan köhögi fel a torkára alvadt vért.
Valóban mondtam egyszer valami hasonlót, ha nem is ezekkel a szavakkal. Talán komolyan is gondoltam, nem értem. Ő az egyetlen  kivétel ez alól. A társam két éve. A barátom. A legjobb barátom.




- Nyilvánvalóan nem az én területem. – megérti, remélem, tudom, hogy meg fogja érteni.
- Oh.
- Ne beszélj. - mellkasára tapasztom karom, hogy megpróbáljam elszorítani a vérzést - Mindjárt értünk jönnek.
Megfogja az állam, és maga felé fordít.
- Nem lesz baj Dani.(ejtsd:Deni) - gépiesen préseli ki magából ezeket a szavakat.
Nézem őt. Csak nézem. Őt és a bátorságát.
- Ne menj el.
Lehunyja a szemeit és dimenziót lép. A csillagok között sétál. Valahol messze. Nagyon messze. Meg kell csókolnom, furcsa érzés, puha, nedves, bizonytalan.
- Maradj velem. – halkan suttogom a saját korábbi szavaimat, szakadozottá válik a légzésem, és hirtelen megtörténik: elveszítem a gondolataim fonalát, csak S van és a ritmus, amit az ösztönöm diktál. Idegen univerzum, mégis tökéletes biztonság, csak mert itt van velem. Sosem éreztem még ilyen kiszolgáltatottnak magam, ennyire megfosztva a hatalomtól, amit a logikus, következetes gondolkodás biztosít számomra. Összeér a szánk, ahogy megismétlem:
- Ne menj el. -
A csend magába szippantja a helyet, a por óvatosan alkot felhőket. Végül éles csattanás szakít el S mellől. Felpillantok, megérkezik a mentő alakulat.




- Devin.
A redőny alól kukucskálok az udvarra. Újoncokat hoznak és Jin mellettem szambázik, mint egy igazi béna, mikor meghallom S hangját a hátam mögül.
- Beszélni akarok veled. – ciripeli, miközben idetipeg mellém. Gyanakodva felvonom a szemöldököm, de segítőkészen előre hajolok. Kétlem, hogy bármire emlékezne a barlangból. Eltelt egy hét, a gyengélkedőn feküdt. Elméletileg nem kellene emlékeznie. Gyakorlatilag, fogalmam sincs.
- Igen?
- Kösz a kérdést. Sikerültek a műtétek, már jól vagyok.
Ez világos volt: máskülönben nem lenne itt. Bólintok apró mosollyal.
- Ennek örülök. – ismerem el.
Fellélegezve csillannak fel a szemeim, de ezt igyekszek egy homlokdörzsöléssel leplezni. Megállom, hogy csak magamban örömködjek.
- Azt mondják, te mentettél meg.  – folytatja elkomorodó arccal.
- Ott voltam, igen. - ujjaimmal megbirizgálom az orrom hegyét.
- Mi történt ott lenn? - közelebb lép, de én ellépek.
- Semmi. Véreztél, bekötöttelek. - vonok vállat, mikor Jin belép és közli, hogy van egy újabb gyilkosunk.

S, a társam. Rendőrök vagyunk. Ilyesmi nem történhet meg velünk. Velem. Velem meg pláne nem. De az aggodalom elárasztotta a mellkasom és úgy éreztem, belehalok, ha nem teszem meg.