Világ életemben egyszerű voltam, és szerintem ez már csak így marad. Ugyanolyan vagyok, mint a legtöbb ember: barátságos, kedves, megértő, szerető, empatikus, türelmes, könnyen barátkozó és a szórakozást pártoló. Extrovertált személyiségű vagyok, bárkivel szívesen elbeszélgetek, de vannak pillanatok mikor magamba fordulok és olyankor jobban hasonlítok egy melankolikus személyhez.
Szeretek csapatban dolgozni, de néha kissé szétszórt vagyok szóval lehet találkoztál már az egyik fényképezőgépemmel, szörfdeszkámmal, forgatókönyvvel, bármivel jobban mondva.
A szüleimnek hála megtanultam rendesen, tisztelettudóan viselkedni, ami miatt sokszor visszahúzódónak tűnhetek, és igazából tényleg az is vagyok. Kissé félek megnyílni az embereknek, olyannak tűnhetek, mint akiben van egy áthatolhatatlan pajzs. De ez nem biztos, hogy rossz. Nekem is megvannak a rossz tulajdonságaim, hamar fellehet idegesíteni, néha türelmetlen vagyok, akadnak dolgok, amiket utálok, néha lusta vagyok és néha ’elfelejtek’ dolgokat.

Vállig érő, egyenes néha loknis gesztenyebarna hajam keretezi hosszúkás kreol színben pompázó arcomat, melyen egyenlő távolságra ülnek mandulavágású szemüregeimben a mogyoróbarna íriszeim. Orrom formás, nem túl nagy és nem túl kicsi, szerintem méretes a fejméretemhez képest. Ajkaim telt rózsaszínűek, csókra hívogatóak és mindig mosolyként görbülnek felfelé.
Lényegében elégedett vagyok a külsőmmel, 168 centimmel nem tartozok a magas emberek elérhetetlen körébe, a családomban sosem voltak két méteres emberek. A testalkatom nőies, a derekam vékony, ott domborulok, ahol kell és teszek is azért, hogy az alakom ilyen maradjon.
Általában kényelmes és nőies ruhákat hordok, rövidnadrágokat, szoknyákat, felsőket, ujjatlanokat, stb. Forgatások alkalmával gyakran mackó nadrágban jelenek meg, azok kényelmesek és amúgy is kapok valami mást amibe át kell vedlenem, így olyankor nem adok nagyon magamra.
Szeretem a rövidnadrágokat, a feliratos felsőket és a tornacipőket, amik nem túl különlegesek, de nem is a kinézetemmel szeretnék kitűnni. Ha megkívánják, akkor sokkal konzervatívabban is fel tudok öltözni, a szoknya, hosszú ruha esetleg estélyi nem idegen tőlem, ahogyan a magas sarokkal megáldott cipők sem. Szeretem a lovagló csizmákat, és a szűkszárú farmereket. A kiegészítőket szeretem is meg nem is, attól függ mit kell felvennem. Imádom a napszemüvegeket és a gyűrűket, a többit meg csak úgy elviselem.  Egyetlen, állandó kiegészítőt viselek az pedig a nagymamámtól megörökölt medál.

Apám szerint jó ötlet volt eljönnöm ide, a menedzserem is helyeslően bólintott mikor kedves, egyetlen aggódó szülőm feldobta ezt a hatalmas ötletet, miszerint jöjjek haza és pihenjek pár hónapig, talán évig. De nekem nem igen van szükségem pihenésre, visszajönni egy olyan helyre, ahol minden és mindenki az anyámra emlékeztet, aki… nos, pár hete öngyilkos lett.
Mindenkit megrázott hirtelen tette, sokan nem is értették hiszen a média és kb. mindenki más szemében egy kiegyensúlyozott nőnek mutatta magát. Szerette a munkáját, számos filmben szerepelt és most jött volna egy újabb szerepe de Ő elbúcsúzott, bénán, de megtette és itt hagyott mindenkit, akit szeretett vagy legalábbis azt hittük szeret.
Rengetegen akartak eljönni a temetésére, de én őszintén megmondva menekülni akartam onnan. Nem akartam beszélni a családom előtt, utoljára az arcát nézni és megérinteni majd földet vagy virágot dobni ereszkedő koporsójára. Nem, nem akartam végigmenni ezen az úton, bárkivel szívesebben cseréltem volna.


- Nem örülsz Kam? Itt leszel a családoddal, mindenkivel, akit szeretsz és én is többször jövök meglátogatni. – megsimogatja a hajamat az apám, majd puszit nyom homlokomra és megölel. Ha ezzel próbál hízelegni, amiért a régi házunkba dob be és a rokonok gondjára hagy, akkor eléggé téved. Ezzel nem fog tudni megvenni, bármennyire is szeretné.
- Nem örülök, nekem nincs szükségem arra, hogy kivonjatok a forgalomból bizonytalan időre. Sarah nem jól gondolja, tudok énekelni csak egy kis szünetre volt szükségem, két napot kértem tőle. Kettőt. – sóhajtva rázom le a karjait vállamról, majd szomorúan kissé haragudva az apámra és a menedzseremre trappolok föl a lépcsőn a szobámba.
Mikor 10 évvel ezelőtt elköltöztünk innen, akkor még azt hittem sose fogom viszont látni ezt a helyet, erre ide küldenek száműzetésbe. A nagyit kedvelem, a családom többi tagját is, de a legjobb számomra most az lenne, ha dolgozhatnék és kiverném a történteket a fejemből.


- Megyek már! – kiabálok le a lépcső tetejéről, ahogy meghallom a csengőt. Fogalmam sincs ki lehet, főleg nem ilyen korán mert még a nagyi is csak délután szokott átjönni, miután voltam nála ebédelni. Nem hiszi, hogy képes lennék egyedül megbirkózni a házzal. Pff…
Mielőtt kinyitnám az ajtót gyorsan megigazítom magamon a ruhát, és a hajamat is majd a kilincset lenyomva derül fény arra ki is áll az ajtómban. Egy magas, szőke hajú srác a deszkáját szorongatva. Kérdőn pillantok rá.
- Kit keresel? – kérdezem érdeklődve, mégis kissé kíváncsian miért is jött valaki pont ehhez a házhoz, ahol évek óta nem láttak mozgást.
- Pontosan azt, aki előttem áll. – vigyorogva végig mér, majd leteszi a deszkáját és tovább mosolyog. – Nem ismersz fel, mi? Ugyan már Kamryn, ennél sokkal jobban ismerned kéne a legjobb barátodat… - a fejét csóválja, mire nekem végre leesik ki is áll előttem megváltozva.
- Hiányoztál! – ennyit ejtek ki ajkaimon mielőtt a nyakába ugranék és jó szorosan megölelem. Talán mégsem annyira rossz, hogy elküldtek ide szenvedni…