Olyan szívesen csatangolnék még kint, de szinte egész nap ezt csináltam, és a lábaim kezdik felmondani a szolgálatot. Épp ezért jöttem haza egy olyan másfél órával ezelőtt. Ebbe a lakásba, ami amúgy igazából Darren-é de megengedte, hogy elszívjam tőle a levegőt, szóval mondhatni ez már a mienk, ugye? Na meg persze nem csak azért jöttem haza, mert leszakadnak a lábaim, hanem mert a fényképezőgépem memóriája megtelt. Teljesen, semmi nem fér rá. És ez azért vicces, mert legalább ezer kép ráfér, szóval el lehet képzelni, mennyit kattintgattam az elmúlt napokban. Jó, az igaz, hogy egy dolgot általában többször is lefotózok, mondhatni egy egész sorozatot csinálok egymás után tizedmásodpercnyi különbséggel, de valljuk be, van ebben a városban elég sok látnivaló, ami mellett nem lehet úgy elmenni, hogy ne fotózd le. Persze ha már gyerekkorom óta itt élnék biztos nem így gondolkoznék, de hát szerencsére - vagy nem - nem ott születtem. Pedig az milyen jó lett volna. Az már biztos, hogy boldogabb gyerekkorom lett volna. Na de mindegy is, ezen kár rágódni. Most épp az egyik kanapén fekszem, de az egyik lábam lelóg róla, amit szép lassan lóbálok. Kezemben pedig a kamerám fogom hol közelebb húzva az arcomhoz, hogy jobban lássam, hol pedig a magasba tartva. Épp itt az ideje kiszelektálni a rosszul sikerült képeket, mert azért van olyan, nem is egy. Még egy profi fotósnak sem sikerülhet minden kép jól, én pedig közel sem vagyok profi, bár néha tényleg szerencsém van egy-egy képpel. - DAAAARREEEEEN....! - Kiáltom el magam elég hangosan ahhoz, hogy (szerintem) az egész lakásban hallani lehessen. Tudom, hogy itthon van, mert nem láttam, és nem is hallottam, hogy elment volna. Bár lehet, hogy mégsincs itt, mert olyan csendben szívódott fel, hogy nem vettem észre. Vagy csak túlságosan el voltam foglalva a képekkel. Na nem baj, ha elsőre nem hallja meg, ordibálok megint, és ha az sem segít, akkor végső megoldásként felhívom a Drágát. Kell nekem a segítsége. Most. Azonnal.
A tegnapi hosszú, pokoli hosszú műszak után, ma csupán pár dolgozatnak nem nevezhető, röpke feljegyzéshalmazt kell átnéznem. Még egy kósza műtétem sem lesz és talán ez az oka annak, hogy nagyjából nem tudok mit kezdeni magammal. A lakás patyolat tiszta, már előre felkészültem a következő előadásomra az egyetemen, tegnap bevásároltam. Szóval kifogytam az ötletekből, ezért ülök néma csöndben a hálószobámban és meredek a fal apró repedéseire. Jó sok van belőle, szám szerint eddig 317-et sikerült észrevennem. Jó kis időtöltés ez, igazi türelemjáték. Majdnem élvezem is a dolgot, miközben halálra unom magam. De a csend az tetszik! Határozottan szeretem a csendet. Szeretném, ha AhLin nem üvöltene teli torokból immár másodjára. Ráérős vagyok, nem sietem el a dolgokat. Lassan feltápászkodok, majd épp, hogy emelve lábaimat megindulok a nappali irányába. Néha csoszogás hangja kíséri lépteimet. Hajam kócos, orromon pedig sötét keretes, ódivatú szemüveg lapul. -Ne üvölts, nem vagyok süket! - Feltolom a szemüvegem egyenesen a fejem tetejére, s álmos tekintettel nézek az exfeleségem szemébe. -Mi olyan nagyon fontos? - Félre billentett fejjel nézek a kanapén heverésző nőre. Biztos megint valami fotógubanc, amihez egyáltalán nem értek, de lelkesen tudom meghallgatni a problémákat. Már amikor épp kedvem is van hozzá. Most például ráérek! Túlságosan is. Odacsoszogok a kanapé mellett lévő fotelhez és kényelembe helyezem magam. Még véletlenül sem ülnék a nő mellé a kanapéra, az olyan illetlen. Bár, az sem normális, hogy egy nő és egy férfi egyedül él egy lakásban, de nem árt emlékeznem arra, hogy már nem otthon vagyok. Ez itt Hawaii, nem Korea, és AhLin történetesen a feleségem volt egykor. Ezek tudatában, azt hiszem, talán nem olyan nagy vétség a mi különleges kapcsolatunk. Nem mintha bárkit is ismernék a környéken a munkatársaimon kívül. Velük meg elég rideg a kapcsolatom. Olyan furcsa emberek! Erre felé mindenki ilyen pucérkodós, ölelgetős stílusú. Némelyektől kiráz a hideg. Ha anyám ezt látná... De már nem láthatja. Ki kéne mennem hozzá a temetőbe! Mi mást csinálhatnék a szabadnapomon?
Szószám:320
Magamat kivéve,mindenki idegen!
Xiao Ah Lin
Playby :
Rainie Yang
Hozzászólások száma :
10
Join date :
2015. Jul. 22.
Age :
34
Tárgy: Re: Darren & Ah Lin 2015-08-09, 12:22
Darren & Ah Lin
Carpe Diem!
Nagyon sok képet készítettem, és szerencsére azok közül sok egész jól sikerült. Ott van például a madarakat etető öreg néni, vagy a szerelmes párocska a parkban, és a kutyájával játszó kisgyerek. Na meg persze a tájképek. Azok a kedvenceim, mert ott kevés dolog van, amit el lehet rontani, ellentétben az emberekkel. Velük sokkal több baj van. Na nem mintha nem kedvelném az ilyen bajos pillanatokat is, de azért teljesen más feelingje van egy szép, és nyugodt tájnak, mint egy mozgalmas életképnek. Ezt szeretem én annyira a munkámban, ami egyébként a hobbim is. Van, amikor én se tudom eldönteni, hogy két, egyébként tök ugyanolyan kép közül melyik jobb, melyiket kell megtartani. Ilyenkor hívok segítséget, általában Darren képében, aki bár nem sokat konyít ezekhez a dolgokhoz, legtöbbször készségesen végighallgat. Most pedig csak egy igen egyszerű kérdésben kéne döntenie. Ordítom is a nevét, nem is egyszer, mert felállni és megkeresni Őt lusta vagyok. De csakhamar ide vonszolja magát, bár tény, hogy nem igazán siette el a dolgot. Na mindegy. - Tudom, csak biztos akartam lenni abban, hogy tényleg meghallod, és idejössz. - Vigyorgok egyenesen Darren képébe, majd amikor hátsóját a fotelbe helyezi, én felállok, és mögé lépek. Engem nem kifejezetten zavar, hogy vele kell egy lakásban élnem, hisz voltunk házasok is, meg gyakorlatilag a bátyámnak tekintem Őt, szóval ez szerintem egy tök normális dolog. Azonban Ő már nem így vélekedik erről, és tudom, hogy kell még egy kis idő, mire hozzászokik teljesen ezekhez a nyugati dolgokhoz. Nekem már sikerült, most rajta a sor. Épp ezért dőlök neki hátulról a fotelnak, így arcunk elég közel van egymáshoz. Kezeimet pedig, amiben a fényképezőgép is leledzik, előre nyújtom, hogy Ő is lássa. - Szóval... Van ez a kép... Ez kicsit sötétebb, de a kontrasztok szebbek. Látod, ott annál a beszökő fénynél. - mutatom az egyik képet, amit annál az elhagyatott épületnél készítettem nemrégiben. Nekem kifejezetten tetszik, ahogy a sötét teret szinte keresztül vágja az a kevéske fény. Viszont a másik is nagyon tetszik, bár igaz, hogy nem sok különbség van a kettő között, de azért van. - És... Ez a másik... Itt annyira nem szépek a kontrasztok, de világosabb, és a háttérben jobban látszanak a dolgok. - bár nem sok minden van ott, sak némi törmelék, meg por... Sok por. - Szóóóval, szerinted melyik sikerült jobban? - Arcomra széles vigyor kúszik, Darren válaszára várva pedig még egyszer megmutatom neki mindkét képet.
