KÜLSŐ, BELSŐ TULAJDONSÁGOK IDE

- Kisasszony, jól van? – a kérdésre nem válaszolok egyből, csupán erősebben fonom össze magam körül a két karomat. – Jöjjön, üljön le egy kicsit! – határozott szorítást érzek a vállamnál, de nem érdekel különösebben, csak a gyengéd taszításnak engedve ereszkedek le az ülőalkalmatosságra. Tekintetem kifejezéstelen, úgy meredek magam elé, mint aki katatón állapotban van, pedig egyszerűen csak sokkot kaptam. Lassan jutnak el az agyamig a szavak, de amikor megtörténik, szemeim kissé dühösen villannak meg, noha felpuffadtak a sírástól, és a sarkakban még mindig könnycseppek pihennek.
- Hogy jól vagyok-e?! – felháborodott él vegyül a hangomba, és talán első pillanatban fel is pattannék, ha nem érezném magam ennyire gyengének. Térdeim még mindig remegnek, egészen biztos, hogy összecsuklanának alattam a hirtelen mozdulatok hatására. – Mégis, hogy kérdezhet tőlem ekkora ostobaságot? – szemeim összeszűkülnek, kezeim ökölbe szorulnak, más azonban nem árulja el a hanglejtésemen kívül, hogy jelen lennék agyban is, hiszen még mindig összetörtnek és rémültnek látszom. Annak is érzem magam; kicsinek és jelentéktelennek. – Alig néhány órával ezelőtt egy embert megöltek a szemem láttára, utána pedig velem is megpróbáltak végezni. Maga szerint, hogy kellene lennem?! – alighogy kimondom, megjelenik a fejemben a kép, valószínűleg sohasem fogom elfelejteni, hogy milyen hangja van egy halálsikolynak. Milyen látni, ahogyan az élet szikrája kihuny valaki szemében.
- Nyugodjon meg, kérem! Egy kollégám hamarosan bejön, és elbeszélget magával! – az idős rendőr valószínűleg megnyugtatásnak szánta, amit mondott, de nem sokat ért vele. Egyáltalán nem vagyok képes megnyugodni, még mindig egész testemben remegek a félelemtől, és az átélt borzalmaktól. Sohasem gondoltam volna, hogy ilyen vége lesz egy munkának, hogy egy csapásra a legszörnyűbb és legértékesebb képek készítőjévé válok.
- Nem akarok beszélgetni sem magával, sem mással! Már mindent elmondtam, amit lehetett! – valószínűleg a kimerültség volt az, amely végül lehalkította a hangomat. – Csak… csak adják vissza a gépemet, és már itt sem vagyok. Kérem! – könyörgő tekintetem lassan kalandozott fel az idősebb férfi arcára, és már éppen kezdtem abban reménykedni, hogy segít nekem kijutni innen, amikor hirtelen határozottan nyílt az ajtó, majd záródott is be egy jóval fiatalabb férfi mögött. Ijesztő volt, magabiztos fellépésű, és cseppet sem szimpatizáltam vele. Önkéntelenül is az idősebb kollégája mögé bújtam, onnan sandítottam ki időnként. Ez a férfi egyáltalán nem illett ebbe a közegbe, ez már első pillantásból lerítt róla.
- Miss Brighton, ő itt MacKenzie ügynök, az FBI-tól! – mutatta be a nyomozó az ismeretlen férfit. Egyáltalán nem nyugtatott meg a tudat, hogy az FBI-hoz került az ügy. Sőt, csak még inkább rám hozta a frászt, pedig már amúgy is nagyon féltem, ha egyetlen pillanatra magamra hagytak, attól is.
- Feltétlenül szükséges ez? – először egyik, majd a másik férfira vetettem pillantásomat, magamban pedig azért fohászkodtam, hogy ébredjek fel ebből a borzalmas álomból.
- Megbocsát egy pillanatra, Miss Brighton? – csupán egy kurta biccentésre futotta tőlem, szándékosan nem kívántam belehallgatni a résnyire nyitva hagyott ajtó előtt zajló beszélgetésbe. – Mennyire komoly az ügy? – érdeklődött a fiatalabb fojtott hangon, mire már jött is a válasz rá: - Viccelsz? Végignézte az egészet, páholyból. Koronatanú lesz, lefotózta az egész gyilkosságot! – hitetlenkedő nevetés zaja szökött be a fülembe, de kizártam a tudatomból. – Beszélnem kell vele! – és mielőtt felocsúdhattam volna, már újra hárman voltunk a szűkös kis helyiségben.
- Miss Brighton, elhiszem, hogy feldolgozhatatlan, amit látott, és még mindig az átéltek hatása alatt van, de most sokkal fontosabb, hogy gondoskodjunk a biztonságáról. Védelem alá helyezzük, méghozzá azonnal, amíg el nem kapjuk a tettest, és lakat alá nem kerül! Érti, amit mondok? – a tagolt beszéd térített magamhoz. Bosszantott, hogy gyerekként kezelnek, holott már rég nem vagyok az.
- Igen, értem! – vágtam rá egyből, hosszasan fújva ki a levegőt.
- Ha jól olvastam az aktájában, Honoluluban született, igaz? – a csodálkozástól hirtelen a torkomra forrtak a szavak.
- Az aktámban? Van aktám? Miért van aktám?! – pánik lett úrrá rajtam ismét, ám nagyon igyekeztem, hogy uralkodni tudjak magamon. – Öhm, igen, ott. A családom még mindig ott él, csak én vagyok Ausztráliában – igyekeztem összefüggően beszélni, több-kevesebb sikerrel ment is.
- Egy időre az lesz a legjobb, ha hazavisszük, és védőőrizet alatt tartjuk. Én fogok önre vigyázni személyesen, a háttértörténetet pedig majd kitaláljuk. Senki nem tudhat arról, hogy miért érkezik haza valójában. Senkinek nem beszélhet arról, amit látott, ahogyan az én személyazonosságomat sem fedheti fel, világos? – újra kis diáknak éreztem magam, az iskolapadban. Bólintottam hát egyet, és a helyzet komikuma talán, hogy most jobban aggódtam a hazatérés miatt, mint azért, hogy veszélyben van az életem.