Belső: Hát, úgy őszintén nem tudom, hogy mások mit gondolnak rólam, vagy minek gondolnak, de azért megpróbálom összeszedni a magamról alkotott véleményem. Az biztos, hogy nem vagyok túl energikus típus, inkább az egész napos pihenést részesítem előnyben, de ez persze nem azt jelenti, hogy nem mozdulok néha ki a lakásomból. Szeretek a szigetet körülvevő vízben fürödni, vagy éppen gyakorolni a szörfözést, bár eddig még nem volt túl sok szerencsém. Ha már kimozdulok, akkor kicsi az esélye annak, hogy gyalog megyek, inkább kocsival, vagy ritkán biciklivel közlekedem. Szeretem a zenét, elég sok albumot is lehet nálam találni. A drogoktól tartózkodom, bár csak az elvonó óta. A komolyság valahogy kimaradt belőlem, igaz, én csak hallgatni szoktam a vicceket. Ezzel ellentétben áll a tény, hogy szeretem tettetni a komolyságot, és nem megy olyan rosszul. Még annyi, hogy lehet, hogy a színészkedés is sokat segít ebben, bár még csak egy akciófilmben játszottam, ahol viszont egy nagymenő gengszter fiát játszottam, aki mindenkinek hazudik. Szeretek bulizni, de a sport sem utolsó, viszont az utóbbi mindössze súlyzózásból és kocogásból áll, meg némi felülésből és fekvőtámaszból, és ezzel nagyjából ennyi.
Külső: Mint mondtam, néha szoktam edzeni, így sikerült felszednem egy kis izomzatot, de ez eddig nem tűnt fel túl sok embernek. Amik viszont feltűnnek szinte mindenkinek, azok az inkább különböző színű szemeim. Nem tudom, hogy másoknak tetszik-e, vagy nem, de én nem igazán szeretem. A barna és a világos-zöld színek így is nagyon elütnek egymástól, ami számomra csak ront a helyzeten, ezért néha kontaklencsét is szoktam használni, hogy eltüntessem ezt a különbséget. Ilyenkor általában mindkét szemem barna, de ritkán még a világoszöld színt is használom. Az egész jobb karom tetoválásokkal van tele, ami egy sólymot, egy égő koponyást és egy rózsát takar, de már a bal karomra is találtam egész jó tetkókat. Az arcom megnyerő, de n mindenkinek tetszik. Ha valaki közelebbről megnézi az arcom, akkor halvány borostát vehet észre rajta. Ennél nagyobbra nem akarom növeszteni, nekem így tetszik. A szemöldököm néhány embernek mintha vöröses lenne, bár egyáltalán nem az. A hajamat felzselézve szeretem hordani, de azért fésülni is szoktam, bár nem olyan gyakran. A hajam sötét-barna.

- Jajj de kár, hogy ezt is meg kell tennem... - Mondom kissé szomorúan, szándékosan elharapva a mondat végét. A kocsiban ülve gondolkodom, miközben a kocsim épp hogy csak gurul a parkoló felé. Lassan leveszem a kormányról az egyik kezemet, hogy kicsatoljam az övemet. Pár másodperccel később megállok a parkolóban, majd behúzom a kéziféket, és kiveszem a kulcsot a kocsiból. Kinyitom a kocsi ajtaját, és amikor kiszálltam becsukom az ajtót. Bezárom a kulccsal a kocsit, direkt ügyelve arra, hogy mindent lassan csináljak. Amikor benézek a kocsi ablakán, rájövök, hogy bent hagytam a "szakító ajándékomat" ami egy rózsából, meg egy szivecskés csokiból áll. Gyorsan kinyitom az ajtó, hogy kivehessem az ajándékot, majd becsukom az ajtót. Bal kezembe véve az ajándékokat próbálom bezárni jobb kezemmel a kocsit, ami nem túl egyszerű feladat, tekintve, hogy egyszerre csak egy helyre tudok nézni, így vagy a kulcsra koncentrálok, amit próbálok bejutatni a kocsi zárjába, vagy pedig az ajándékokra, amit bal kezemben próbálok megtartani. Úgy döntök, hogy először úgy helyezem az ajándékokat, hogy könnyű legyen megtartani, és csak azután próbálom meg a kezemben tartani az ajándékokat. Amikor ezzel végeztem bezárom az ajtót, és végre elindulok a ház felé, amitől annyira félek. Direkt lassan lépkedek, hogy ezzel is húzzam az időt, ami a házhoz éréshez kell. Az a bizonyos ház nem túl megszokottan néz ki (legalábbis az én szememben nem),mivel szerintem inkább egy motelra hasonlít itt ez az egész, ami körülöttem van. Nekem már az is furcsa, hogy egy fém lépcső vezet fel a ház ajtajához, ami iszonyat rondán néz ki, igaz, meg lehet szokni, csak éppen én nem tudom. Amikor az ajtó nagyjából egy fél centire van tőlem, rájövök, hogy már megérkeztem, úgyhogy nincs értelme tovább húzni. Ismét bal kezembe veszem az ajándékokat, hogy a jobb kezemmel tudjak kopogni. Még veszek egy nagy levegőt mielőtt bekopogok, ami olyan, mintha a halálomra készülnék, ami részben igaz is. Erősen koppantok háromszor az ajtóra, mire egy bentről jövő "nyitom,, szócskát hallok, amitől egy kicsit megijedek és a hátamon a hideg futkos össze-vissza, mint valami kis ördög, ami velem szórakozik. Hallom, ahogy valaki kulcsot tesz a zárba és utána elfordítja, hogy utána kinyithassa neki az ajtót. Mielőtt még az ajtó kinyílna elrejti érzelmeit és a komolyság maszkját erőlteti arcára.
- Roly? - Kérdezi kissé meglepődve a lány, aki ajtót nyitott neki. - Ha szólsz, hogy jössz, kicsit összepakoltam volna.
- Örülök, hogy látlak. - Mondom, miközben egy puszit nyomok az arcára, és megpróbálok egy mosolyt erőltetni az arcomra, ami inkább valami torz és beteg mosoly előjele. Gyorsan előhúzom az ajándékokat, majd a kezébe nyomom, mielőtt ő bármit is tehetne.
- Óóó köszi. - Mondja egy mosoly kíséretében, és ezúttal ő nyom egy puszit az arcomra. - De ugye nem csak ezért jöttél? - Kérdezi, olyan hangon, amitől egy másodpercre megtörik álcám, hogy a félelem vegye át a helyét. Olyan volt ez, mintha a lány már mindent tudna, s ez kissé megijesztett. De sikerült úrrá lennem a félelmem helyett, így senki sem vett észre semmit.
- Nézd. - Kezdem komoly hangon. - Úgy érzem, hogy a kapcsolatunk hullámvölgybe jutott, és mintha már kezdenénk szétesni. - Ez volt az a pont, ahol mindketten tudtuk, hogy mik lesznek a következő szavaim, és ebben pillanatban kezdtem gondolatban a saját temetésem gyászzenéjét játszani.
- Hidd el, én nem akartam ezt, de akkor is idejutottunk. Szerintem ne halogassuk tovább az elkerülhetetlent... - Fejezem be a mondatot a lehető legrosszabb helyen. Mielőtt még bármit tehetnék ő elkezd velem üvöltözni.
- Te szemét! - Kiáltja. - Tűnj a házamból! - Kiáltja teli torokból. Ez volt az utolsó mondat, amit nekem mondott. Amikor láttam, hogy a konyhája felé rohan, én elkezdtem rohanni a másik irányba, az ajtó felé, amin bejöttem. Ő előkapott valahonnan legalább hat műanyag tányért, és úgy dobálta őket felém, mintha csak frizbik lennének. Az első frizbit sikerült úgy dobnia, hogy a hátam közepét találja el, a második pedig lábon , amitől majdnem elestem, viszont a harmadik csak az ajtót találta el, mivel időközben sikerült kinyitnom, s rögtön utána ki is futnom rajta. Már csak tíz méter választott el a kocsimtól, s a vele együtt járó szabadságtól. Ezt a távolságot szinte nevetve tettem meg, miközben tényleg majdnem elkezdtem nevetni. Mikor a kocsimhoz értem egy kicsit megálltam pihenni, hogy lihegve kapkodhassak a levegőért ami így utólag kissé furán nézhetett ki. Amikor beszálltam a kocsiba (no meg persze becsatoltam az övem) rögtön a reptérre hajtottam, hogy vegyek egy Hawaii-ra szóló jegyet, s azóta sem mentem el innen.