Verőfényes napsütés, a hétvége öröme, és a bőröm barnasága az, ami jellemzi ma a kedvemet. A tengerpart meleg homokjába belesüpped a lábam, a bikinim, amiben vagyok elég apró, de nem az a kihívó fajta. Amúgy sötét színű hajam kezd kivilágosodni egy kicsit, a nap sugarai simogatják vízcseppekkel borított bőrömet. Egyedül vagyok, nemrég jöttem ki a vízből, de a hajam már meg is száradt, csupán nedves bőröm, és bikinim árulkodik arról, hogy megfordultam ott. Tulajdonképpen nem is tudom miért hagytam el az albérletem. Az egész péntek estémet azzal töltöttem, hogy jégkrémet faltam és sírtam az irodalom tanárom miatt. És nem egészen azért, mert rossz jegyet kaptam tőle, hanem mert nem lehetett az enyém. Tudom, furcsa dolog beleszeretni egy tanárba, úgy, hogy igazából nem is nagyon ismerem, bár elég sokat beszélgettünk az utóbbi időben. Azért jöttem ki, hogy elterelhessem róla a gondolataimat valahogyan. Hosszú idő óta nem voltam már férfival, és most úgy is érzem, hogy nem menne nekem egy komoly kapcsolat mással, de akkor sem gondolhatok rá a nap huszonnégy órájában. Az már egy kicsit beteges. A partra csapódó tengervíz simogatta a lábamat, és a bokámon lévő galambos tetoválást. Akkor csináltattam, amikor anya meghalt, mert a galamb volt a kedvenc madara. Beletúrok hosszú hajamba, amit a szemembe fúj a simogató szél, ficánkoló hajtincseim játszi könnyedséggel csúsznak ki az ujjaim közül. Azon gondolkodom, hogy mit is kellene ma csinálnom, hogy levezessem a bennem uralkodó feszültséget, s közben a tiszta horizontot bámulom. Két delfin ugrál el a látószögemben, igen messze az én helyzetemtől, de tisztán látszik a hátuk, s a szél a kacagásukat is felém sodorja. Bárcsak én is ilyen szabad lennék, távol ezektől a leláncoló érzelmektől.
