Külső: Első ránézésre teljesen átlagosnak mondanák. Tény és való, hogy félig koreai származású, de ezen kívül nem sok különlegesség van rajta. Arca egész helyes, vonásai kevésbé durvák, mint egy nyugatinak, szeme gyönyörű, mandulavágású és feneketlen, akár a Fekete Lyuk. Orrának finom, egyenes vonala nem kifejezetten hosszú, sőt épp ellenkezőleg. Az orrnyerge elég rövid, így összességében elmondható, hogy pici, hegyes és egyenes a szaglószerve. Ajkai nem túl vastagok, de nem is vékonyak, éppen olyanok, amilyennek lenniük kell. Ha mosolyog, akkor látszódik a tökéletesen egyenes fogsora, ami a fogszabályzónak köszönhető. Kedves vonásait általában nagyon sötétbarna színű haj keretezi, ami vagy szögegyenesre van vasalva, vagy kócosan, hullanak a homlokába tincsei. Ami a kereteit illeti... Egészen magasnak mondható, körülbelül 185 centi lehet. Vékony alkatú, de azért nem mondható piszkafának, inkább szálkás. Az öltözködésben nagyjából az ázsiai divatot követi: elegáns darabokat visel inkább. Általában ingeket, natúr színű nadrágokat vagy szűkebb szabású farmerokat visel. Kabátból is inkább a szövetből készült, nagy gombos darabokat részesíti előnyben. Az ő színei inkább szintén a semleges és natúr, illetve a földszínek. Nagyon ritkán visel hideg árnyalatokat magán, például a kéket és a zöldet szereti. Ékszereket is hord néha, de leginkább csak órát, vagy ezüstnyakláncot, esetleg karkötőt, néha pecsétgyűrűt. Azt viszont nem szereti ha úgy néz ki, mint egy karácsonyfa, ezért mindig odafigyel rá, hogy egyszerre csak egyféle ékszert viseljen kiegészítőként. Még nyáron is képes kötött sapit felvenni, de néha még kalapot is visel.

Belső: Első látásra mindenki azt hinné róla, hogy népszerű lehet a suliban, biztos sok barátja van, boldog, normális fiatal fiú. Ám ez közel se így van. Ő soha nem volt népszerű. A suliban mindig a pattanásos srác volt szemüveggel és bénán öltözködött. Ő volt a stréber, aki túl jól tanul és túlságosan unalmas ahhoz, hogy egyszer valaki felfigyeljen rá. Ez persze nem sokáig volt így, 15 éves korában elkezdett férfiasodni. Hirtelen nőtt meg, és a munka miatt, amit végzett szálkás lett a teste. Végre talált egy kozmetikust, aki nem csak a pénzt vette el, hanem helyre is hozta az arcát, és szemüveg helyett kontaktlencsét kezdett hordani. Az interneten talált rá a Yesstyle-ra, ahonnan a mai napig rendeli a ruháit. A változást persze  a környezete is észrevette. Már nem akarták, hogy magányos srác legyen. Azt szerették volna, ha elmegy a bulikba, amiket az osztálytársai szerveznek, ha olyan lesz, mint ők. Viszont ez a dolog teljességgel lehetetlen. Kedvesen utasította vissza mindenki közeledését. Senkit se engedett be az életébe. Nem érezte magát szerencsétlennek soha emiatt, ő egyszerűen csak zárkózott, és nehezen fejezi ki az érzéseit. Nem beszél valami sokat, de ha igen, akkor azt határozottan teszi. Mindig törekszik arra, hogy a tartása ne tűnjön törékenynek. Nagyon merev, ritkán mosolyog, nevetni még ritkábban hallják. Viszont van egy kis kör, amiben ha elengedi magát, akkor egész vicces is tud lenni annak ellenére, hogy sokan reménytelennek tartják. Szorgalmas fiú, ha valamibe belevág, azt mindig rendesen csinálja meg. Okosnak mondható, három nyelven beszél és a legjobb eredményekkel rendelkezett mindig az osztályában. Sokan próbáltak nyitni felé, de ő mindig becsapja az ajtókat. Igazi jégherceg, nagyon nehéz a közelébe jutni.

Vannak dolgok, amik képesek tönkretenni egy ember életét már akkor, amikor megfogant. Phoenix Barnes egy olyan valaki, akinek nem szabadott volna megszületnie. Gyenge volt az anyaméhben, nem tartották valószínűnek, hogy a kilenc hónapot meg fogja érni. A dolog így is történt, nem érte meg... Mert hat hónaposan, koraszülötten jött világra. Az újszülött fiú azért kapta a Phoenix nevet, mert a szülei bíztak benne, hogy meg fogja érni a felnőttkort. Azt akarták, hogy ragyogjon, jó ember legyen majd belőle, aki segít másokon. Minden nap imádkoztak a csöppség életéért, aki nagy nehézségek árán élte csak túl a drasztikus hónapokat. Az immunrendszere sose volt valmai erős, ezért a szülei nagyon féltették, jórészt burokban tartották. Nem volt neki a családján kívül senkije jó darabig. Egészen addig, amíg a hatodik születésnapjára nem kapta meg az első gitárját, ami bár nagyobb volt, mint ő, mégis hihetetlenül szépen játszott rajta, amint elkezdett tanulni. A szülei nem mertek tanárt fogadni, ezért egy könyv segítségével, ők tanították meg a fiút alapszinten játszani a hangszeren. Mindig félős gyerek volt, kicsi, vékony és törékeny. Nem volt más választásuk, egyszerűen nem fogadhattak mellé senkit. A kis Phoenixben nem volt tűz, sőt még fakó láng se. Ő igazán más volt, mint a többi gyerek. Ugyanazt csinálta, mint a többi gyerek, de volt benne valami, ami annyira szomorúvá tette mindig. Nem voltak barátai. Nem járhatott óvodába, mert a legkisebb szél fuvallatától is lázas lett. Nem ismert meg idegeneket, nem tudott velük bánni. Félt az ismeretlentől, nem kereste a kihívásokat, csak elvégezte amit rábíztak. Ugyan ilyen volt az iskolában. Soha nem próbált barátkozni az ottani gyerekekkel. Azok sokszor csúfolták, olykor bántották is, de az ő lelkét nem érintette meg a dolog, egyszerűen csak tűrte a dolgokat. Tovább tanult a zene nyelvén, ami az egyetlen nyitott világ volt számára. Aztán hirtelen minden megváltozott, amikor középiskolába került... A túl sok ember és az azoktól való félelem már az első nap leterítette. Erős fájdalom nyilallt a testében, hirtelen légzési zavarai lettek. A félelme körülbelül a százszorosára nőtt. Erős, ütemtelen dobogásra kapcsolt a szíve és látni vélt valami fehér fényt, ami egyre csak közeledett felé... Talán meg fog halni? Nem halhat meg! Hiszen még csak 15 éves, egyszerűen nem történhet meg a dolog. Élni akar! Élni akar, ha már annyit küzdött a szervezete eddig...

Zihálva, verejtéktől lucskosan ébredtem fel. A mellettem csipogó gép emlékeztetett arra, hogy hol is vagyok. Csak álmodtam az egészet. Nem akarom újra átélni azt az érzést, amikor először tört rám a pánikroham. Próbáltam mély levegőt venni, hogy csillapodjon a zihálásom. Meglepetésemre sikerült megnyugodnom, pedig általában nem szépek az ilyen álmokból való ébredéseim. Nem is ez a fontos most, inkább csak örülök, hogy sikerült leküzdenem a szorongásomat. Ritkán sikerült az ilyesmi, szóval büszkén ültem fel az ágyon és húztam ki magam. Elindultam a szobámhoz tartozó fürdő felé, hogy arcot moshassak. Legszívesebben egy vödör jeges vizet burítottam volna magamra, de sajnos semmi más nem volt most ott nekem, csak a hideg zuhany, amit le is zavartam gyorsan. Most, hogy ennyire sötét van és üres a kórház... Az ablakhoz sétáltam. A második emeleten volt a szobám, ahova már két hete száműztek megfigyelésre a gyakori rohamaim miatt. Nincsen annyira magasan, simán le tudok mászni. Valamennyit javult az egészségi állapotom az évek során, így már csak egy évben egyszer vagyok beteg maximum, és akkor is csak ha nagyon hideg van... Fizikailag meg teljesen rendben vagyok. Gyorsan kapkodtam magamra a ruháim, összepakoltam mindenemet ami a kórházban volt, és kimásztam az ablakon, de nagyon óvatosan csak. Az nem érdekel ha leesek, csak a gitár ne törjön össze, ami a hátamon csüng. Az épület régi volt, ezért nem esett nehezemre lemászni a bőséges díszítés és az ablakok miatt. Azért feltettem a napszemüvegem, hogy ne ismerhessenek fel, és készültem. Hamarosan indul a gépem Hawaii-ra. Nem szóltam se otthon, se a bátyámnak. Felvettek az egyik legjobb egyetemre ott. Új életet akarok kezdeni, de úgyse hagynák. Elegem van már a sok sajnálkozó pillantásból, amit egész életem során kaptam. Elegem van abból, hgoy olyan papucsként viselkedtem, hogy az már vicc. Én sose voltam rossz gyerek. Sose tettem rossz dolgokat. Mindig csak csináltam amire kértek, nem lázadtam. Talán ideje elkezdeni, nem? Megnéztem mikor indul az első gép, addig éjjel kint maradtam. Minden bizonnyal már észrevették a hiányomat, de nem kifejezetten foglalkoztam vele. Lefoglaltam a repülőjegyem és utaztam amíg el nem értem a szigetet. Már az utcán sétálok hulla fáradtan, a bátyámat hívva, aki a negyedik csöngetésre fel is vette a telefont. Pont mire a küszöbhöz értem...
- Hét tesó - szóltam bele lazán - Nyisd ki a bejárati ajtót, küldtem neked egy nagyon szép és ritka virágot!
Ellenkezett. Nem akarta kinyitni, de végül - gondolom empátiából - engedett az akaratomnak és meghallottam az ajtó halk nyikorgását. Talán életemben először költözött olyan mosoly az arcomra, ami őszinte volt. Nagyon halvány, de őszinte.