Michelle & Marcus

Siettem. Igazából nagyon gyorsan el akartam készülni, hogy időben oda érhessek a zártkörű rendezvényre. Csak meghívóval lehet bemenni és ha elhagyom a sajátomat, nekem lőttek, kivéve ha fent vagyok a vendég listán és senkinek sem kell bizonygatnom, hogy én én vagyok. De olyan kínos helyzetbe inkább nem hoznám magam, semmi kedvem sincs azt viszont látni az újságban, hogy a híres Marcus Treadaway egy felelőtlen kis kölyök, aki fittyet hány a szabályokra és az etikettre. Az igazság az, hogy nem szeretnék senkinek sem csalódást okozni, pláne úgy nem, hogy majdnem mindenki ott lesz akivel eddig már szerepeltem egy filmben vagy fogok ha a Sors is úgy akarja, majd évek múltán. Szóval nem! Egyáltalán nem szeretnék már most lemaradással kezdeni és egy csomó mínusz pontot beszerezni azoknál akiket, gyakorlatilag szeretek. Szóval megtisztelem őket azzal, hogy pontos leszek és nem várakoztatok meg senkit. Azt majd megteszik helyettem mások szóval ha mindenki késik abból jó nem sül ki. A kedvenc fekete ingemet vettem fel, abban reménykedve, hogy ha majd valamivel véletlenül leöntenek az nem hagy rajta nyomot. Ezt az inget meg azért szeretem, mert a szívemhez nőtt, jó néhány eseményt megéltünk együtt és azóta is hordom, hátha szerencsét hoz ismét. Nyakkendőt is tettem, hogy még inkább eltereljem a figyelmet arról, mennyire nem szeretek elegánsan megjelenni, ha nem muszáj. Most azonban úgy tűnt a nap elengedhetetlen része az, hogy elegánsan nézzek ki, a helyszín, az alkalom egyszerűen megköveteli. Tehát nem állíthatok oda sportos megjelenésben. Az bizonyára nagyon felháborító volna a házigazda számára és azoknak is akik jelen lesznek. Szóval mint mondtam, tényleg jó benyomást kell keltenem ha jót akarok magamnak. Amint elkészültem elvettem az asztalról a kitett meghívót és indultam is. Magam után bezártam az ajtót, mert Dan ma Pandora-val tölti el a napját, szóval gyakorlatilag akkor lesz itt egy lélek, ha hazaérkeztem. Ami szerintem nem most lesz, ha csak ebben a pillanatban indulok a szállodából. Hosszú napnak nézek elébe, az egyszer biztos. Remélem ugyanolyan simán fog menni minden, mint eddig. Nem lesz semmi baj és minden olyan nyugalomban fog zajlani, ahogyan azt szeretném. Taxival mentem a helyszínre, nem terveztem nagy belépőt szóval érthető. De amint a taxi sofőrje észre vette, hogy ki vagyok, rögvest elmondta, hogy a kislánya kedvenc színésze vagyok és írjak alá neki egy cetlit amin az áll, hogy sok szeretettel Marcus Treadaway-től a kis Daisy-nek. Őszintén szólva nem tudom miért kellett ilyesmikkel foglalkoznom, de a sofőr addig nem indult el, amíg vissza nem adtam neki a cetlit, tehát ha jót akartam magamnak akkor még egy kis mosolygós napocskát is odarajzoltam. Azt remélve, ez majd tényleg boldoggá teszi a lányt és az apja végre elindul. El is indult, szerencsémre és a megadott címre el is vitt, szóval semmi okom sem lehet a panaszra. Azt azonban hozzá kell tennem, hogy nem volt egy leányálom odaérni és közben azt hallgatni, micsoda remek meglepetés lesz az aláírásom a lány számára. Hát remélem nem lesz csalódás. Kifizettem a taxit és elindultam a bejárat felé, felmutattam az ajtóban ácsorgó férfinak a meghívómat aki azt ellenőrizte, hogy tényleg az oda illő személyek mennek be vagy sem. Amint rábólintott, hogy mehetek, jól van tényleg Marcus Treadaway is rajta van azon a listán ami nála van, már be is surrantam. Odabent minden és mindenki csodálatos volt, a szemeim alig akarták elhinni, hogy végre itt vagyok.

Michelle & Marcus

Természetesen izgultam, kíváncsi voltam arra, hogy mi fog történni, kikkel találkozom és hasonlók. Persze nem ez volt az első alkalom, szerencsémre. Tudtam mit hogyan kell tennem, fel voltam készülve arra, hogy akár vadidegenek jöhetnek ide hozzám és kezelhetnek úgy, mintha már puszipajtások volnánk, holott dehogy. Hogy magammal kellett volna hoznom Daniel-t is, az több mint valószínű, hogy helyesebb döntés lett volna a részemről. Azonban nem akartam elválasztani őt a barátnőjétől, Pandora bizonyára szintén nem örült volna annak, hogy a testvéremet nélküle rángatom el egy ilyen helyre. Szóval vállalnom kell azt miszerint egyedül nézek szembe a producer és a jó néhány emberrel, akik itt vannak néha-néha rám irányuló tekintetével. Nem vagyok pofátlan, nem gyúródom oda a közelébe és nem is játszom meg magam, hogy mennyire fontos személy vagyok. Amíg van egy csöppnyi esélyem elkerülni a rivaldafényt, mások figyelmét és árgus tekintetét addig megteszem. Különben is, egyre többször figyelnek felém, ez azt jelenti, hogy ha akarom, ha nem most vagy arról beszélnek, mennyire sznob vagyok, amiért nem szándékozom odamenni vagy azt mennyire tűnik majd ígéretesnek a következő alakításom. Persze, hogy zavaró, amiért nem hallom, nem tudom, mit beszélnek, de ezzel nem foglalkozom. Nincs miért, és amíg Melodráma vagyis Deborah visszavigyorog rám, tudom nincs akkora nagy baj. Tehát ha szét kellene rágni az agyam, akkor eddig tuti megtették volna. Ilyesmi azonban nem történt meg, reményeim szerint nem is fog, mert azt senki sem mondhatja, hogy nem játszom jól az arrogáns és egoista fiút a filmben. De persze majd ha a mozivászonra kerül, na akkor majd talán lesznek olyanok, akik fogni fogják a fejük, elrejtik az arcuk, mert megleptük őket mindannyian. Ezt persze nem azért mondom, mert tudom így lesz, egyszerűen csak... Mondanám, hogy megérzés, de azok nem mindig szoktak jóra vezetni. Az enyémek legalábbis biztosan nem. Persze amint megjelenik az egyik pincér a pezsgőben gazdag poharakkal a tálcáját tartva felém, elmosolyodom. Nincs jobb annál, ha van nálam egy pohár pezsgő, és ha lefotóznak, akkor legalább pezsgő lesz a kezemben nem pedig a nagy semmi. Természetesen megköszönöm a pezsgőt, nem mintha nem a felszolgálás lenne a feladata, de azért mégis mindig jólesik, ha értékelik a munkánkat, bármi legyen az. Csak belekóstoltam, nekem az pont elég volt, hogy észre vegyem a tömegben Michelle-t. Nem beszélgetett még senkivel sem, szóval nem lesz mit megzavarnom, tehát egyszerűen csak fogtam magam és a pezsgőmet is s, szépen odasétáltam hozzá.
– Megvagy! – ezt persze nem azért mondtam, mert éppen fogócskáznánk és eddig én lettem volna a fogó. Pusztán örültem annak, hogy végre van valaki, aki szintén egyedül ácsorog, mint én és legalább nem ismeretlen a számomra.
– Mit szólnál, ha megmentenénk egymás életét az unalomtól és nem hagynánk, hogy az újságokban az szerepeljen, meg sem ismerjük egymást egy összejövetelen?