Egyesek azt mondják, egészen helyes fejem van, mások szerint örökösen idiótán áll a hajam és túl nagy szám van, van, aki odáig van a külsőmért és van, akit kiráz a hideg, ha rám néz. Nos, talán mindegyikben van némi igazság. Hála égnek egész pofás arcberendezéssel áldottak meg drága szüleim, vakítóan kék szemeim éberen fürkészik a környezetet. A hajam olykor valóban idiótán képes állni, de nem vagyok hajlandó többet foglalkozni vele egy-egy gyors hajba túrással, fésülködés címszó alatt. Nekem ez is megteszi.
Egészen izmosnak mondható az alkatom, a sok kerítésen átmászás és rohanás kellő izomzatot alakított és az állóképességemmel sincsenek problémák. Ilyen az, amikor az ember fia olykor futásra kényszerül.
Öltözködés terén inkább a lezser darabokat preferálom, de sajnos nem engedhetem meg magamnak, hogy túlságosan válogatós legyek, nálam inkább az ár, mint a kinézet számít. Persze ez közel sem jelenti azt, hogy ódivatú göncöket aggatok magamra csak azért, mert nem kerülnek sokba. Azért nekem is van ízlésem...
Az utca gyermeke vagyok, mondhatjuk így is, elég keményre neveltek a pofonok és a bukások, de ezzel együtt legalább a kitartásom is igencsak sokat fejlődött. Ha valamibe belekezdek, akkor tuti, hogy tűzön, vízen átmenve is csak azért is végrehajtom, történjék bármi.
Makacs és önfejű vagyok, egyenesen gyűlölöm, ha valaki meg akarja mondani, mit csináljak, vagy éppen mit szabad és mit nem. Pontosan emiatt nem is igazán hallgatok senkire, megyek a magam útján, legfeljebb pofára esek, nem érdekel, úgyis annyiszor megtörtént már, hogy nem lesz újdonság. Majd tanulok a saját hibáimból.
Szeretem a jó vicceket és szeretek nevetni, poénkodni, de mostanában elég ritka az olyan alkalom, amikor képes vagyok felfedni a lezser, laza oldalamat. Alapjáraton egy morcos tekintetű, beszólogató srác vagyok, akit mintha már pusztán az emberek jelenléte is idegesítene. Egész egyszerűen csak távol akarok tartani magamtól mindent és mindenkit, nem kellenek a kapcsolatok, nem kell a kötődés, jobb ez így. Nincs kötöttség, nincs fájdalom, nincs csalódás.  

- Azonnal keressétek meg! - harsogott a dühös női hang, én pedig csak röhögtem a markomban. Ó, ha tudnák, hogy pontosan abban a szekrényben bújtam el, amelyik előtt tanácskoznak..! Szerettem az ápolóim agyára menni, olykor úgy elbújni, hogy jó sokáig nem bukkannak a nyomomra, rajzszögeket rejteni a székükre, fogkrémet nyomni a cipőjükbe... Mindenféle csíntalanságra kapható voltam. Ők sem szerettek engem, én sem őket, így talán érthető, hogy miért mentem minduntalan az agyukra. Tudtam, hogy ezért is ki fogok kapni, de nem érdekelt. Annyi mindenért kikaptam már, hogy akkor legalább had érezzem jól magam!
Nem szerettem itt lenni, de senkinek sem kellettem. Mindegyik család csak átnézett rajtam, talán azért, mert túl csibészes volt a mosolyom, vagy már a szemem sem állt jól? Soha nem tudtam meg, nem is számított. Mióta csak az eszemet tudom, az árvaházban éltem, teltek a napok, a kicsiny fiúból pedig kamasz lett, a rosszaságok pedig alaposan megszaporodtak. Már a szökésem tervezgettem, pár nap és végleg megpattanok. Hogy mi lesz utána? Hát arról fogalmam sincsen, de nem is érdekelt, majd feltalálom magam.
- A szekrényekben néztétek már? - végre egy olyan ápoló, aki képes volt a gondolkodásra is! Persze ez nekem nem sok jót jelentett, hiszen tudtam, hogy pillanatok kérdése és megtalálják a rejtekhelyem, de akkor is jól szórakoztam. Így is lett. Felcsapódott a falap, a hirtelen fénytől behunytam a szemem, aztán már a fülemnél fogva cibáltak ki a kabátok alól, hogy ismét találkozhassak a jól ismert barátommal, táncolhassunk, jobban mondva ő járhasson táncot a fenekemen. Én pedig csak nevettem, igaz, hogy piszkosul fájt és könnyeim szántották az arcom, de akkor is nevettem...


- Állítsák meg! - ugyanolyan dühös hang, ám ezúttal férfi változatban. Kacagva vetettem magam az utcára az emberek közé, hogy pár házzal odébb beforduljak az egyik sikátorba. Két zsemle, ennyi volt a mai zsákmányom, de valamiből nekem is meg kell ám élni! Alig egy hete hagytam magam mögött azt a borzalmas helyet és tessék, még mindig élek! És még mindig nem kaptak el... Merthogy teljesen egyértelmű volt, hogy akkor én csak úgy leszek képes túlélni, ha másokat rövidítek meg. Hol egy pénztárcával, hol egy gyűrűvel, hol pedig némi apróval. Vagy éppen a boltokból csentem el egy-egy péksüteményt, gyümölcsöt. Semmi komoly probléma nem történt, mintha a véremben lett volna a dolog. Persze volt már, hogy fülön csíptek, de olyankor visszaadtam az ellopott holmit és igyekeztem úgy csűrni-csavarni a helyzetet, hogy szabadulhassak, elég elvonni valamivel az illető figyelmét, hogy lankadjon figyelme és tessék, máris újból rohanhatok.
Elhalkul a kiáltás, én pedig csak rohanok, ahogyan a lábam bírja, mígnem végül elérem a kis törzshelyem, ahol kényelmesen meglakmározhatok. Nem túl bőséges vacsora, de nem számít. Lesz ez még így se.


Teltek a napok, a hetek, a hónapok, én pedig egyre jobban kezdtem magam kiismerni abban a világban, amibe önként tettem bele a lábam. Szereztem magamnak papírokat, kapcsolatokat, ismerősöket, persze senkivel sem fűztem túl komolyra az ismeretséget, csupán amolyan munka kapcsolat volt a miénk. Minél kisebb a lebukás veszélye, annál jobb.
Mindig máshol húztam meg magam, míg végül sikerült annyi pénzt összekaparnom, hogy képes legyek egy kis lakás fizetésére, nem mondom, hogy egyszerű volt, de csak sikerült... Ráadásul állást is szereztem, méghozzá egy gyárban tengetem a mindennapjaim, de az igazi portya az éjszaka kerül terítékre. Olyan ez nekem, mint a drog. Egyszerűen szükségem van rá, nem tehetek róla. És nekem ez így teljes mértékben megfelel. Még egy darabig legalábbis biztosan...