Cameron & Marcus

Teljesen egyedül voltam otthon, Daniel és Pandora elutazott egy kis időre hozzánk. Mármint úgy hozzánk, hogy haza Londonba nem pedig az itteni házunkba. Én nem mentem, amúgy is valakinek vigyáznia kellett a házra és mindent nem bízhatok Bash-ra sem. Rendet rakni meg valakinek kell, most végre lehetőségem volt mindent tüzetesen áttisztogatni és lefertőtleníteni, úgy, hogyha Daniel hazajön, akkor megtaníthassam neki, mint jelent a tiszta szoba, és ha legközelebb benyitnék oda minden úgy is nézzen ki, ahogy én hagytam, nem pedig ő. Muszáj megnevelnem őt, mint kiderült ez az okos és nagy gyerek, aki nem ismeri a védekezés szó fogalmát, igen tényleg apa lesz. Nem tudom, hogy ez még korai volna el, nem túl fiatal ehhez, de fogalmam sincs, mint mondhatnék. Nekem még nincsenek ilyen problémáim és ez így van rendjén. Különben sem hiszem, hogy én jó apa volnék. Nagybácsinak talán, elmegyek, na de apának! Annak lenni sokkal több felelősséggel jár, mert nem csak magamról kellene gondoskodnom, hanem még a gyerekekről és a feleségemről is, ha nem lenne, mondjuk munkája. Színészkedésből meg nem mindenki él meg, sokkal híresebbnek kell lennem és különben is még pénzt kell összegyűjtenem, nem keveset. Plusz még ott az autó is, mert szerintem egy nem lesz elég, és ha nagyban akarok gondolkodni, akkor mindenre fel kell készülni. Tehát amint a ház tetőtől pincéig és pincétől tetőig csillogót villogót kimentem a házunk mögötti kertbe. Csupa fű mindenhol, hiányolom a rózsákat, tényleg. Már mondtam is Daniel-nek, hogyha módjában áll, akkor csábítsa a mi tiszta és virágmentes kertünkbe Gina-t. Tudom, örülni fog neki, mármint annak, hogy van egy érintetlen kert, amit szépen berendezhet megint a nulláról. Tehát bolond volna, ha kihagyna egy ekkora és ilyen nagy alkalmat igaz? Kár, hogy nem gondolkodom az ő fejével, mert akkor tudnám most a választ és nem kételkednék leginkább magamban, mintsem a testvérem meggyőzőképességeiben. De persze nem szomorkodhatok sokáig, mert az ajtó csengő az nagyon be akar engedni valakit és figyelmeztet arra, hogy neki nincs keze és nyissak szépen ajtót. Elhatározom magam és már megyek is. A kert meg csak a képzeletemben van tele virágokkal a fű helyett. Sivár fűség mindenhol kellenek oda azok a virágok! Alig nyitom ki az ajtót máris rám ugrik az ölelésével Cameron. Persze visszaölelem, még ha elsőre úgy meglepett, mint a villámcsapás.
- Helló! Hát te? – beengedem, vagyis inkább félre állok az útjából, mert látszik rajta, hogy be szeretne jönni. De amint azt a példa is mutatja, hiába kezdenék el bármit mondani neki, ő gyorsan ledarálja a mondanivalóját és rögvest közli, hogy mi a harci helyzet.
- Kertet néztem. A tesómé is. De. – válaszolok röviden mindenre, amire emlékeztem abból, amit mondott így egyszerre. Gondolom tényleg nincs sok időnk és nem viccelt, ezért csak a legszükségesebbet szedtem össze s, úgy mentem le, zártam be az ajtót és teremtem Cameron mellett.
- Remélem tudod, hogy még jössz nekem eggyel ezért!