Ez az a hat szó ami talán a legjobban jellemez tömören és röviden. Tagadhatatlanul nem vagyok egy könnyű eset. Ha őszintén a lelkem mélyére nézek akkor bűntudat nélkül kijelenthetem, hogy jó és rossz tulajdonságjegyeim ugyan olyan mennyiségben lelhetőek fel.

Nem vagyok rosszindulatú de sajnos akaratlanul képes vagyok megbántani mások érzéseit azzal, hogy nem gondolkozom mielőtt kinyitnám azt a fene nagy számat. A legtöbbször amint elhagyják a sértő megjegyzések az ajkaimat és realizálom a helyzetet, hogy ez a másik félnek rosszul esett akkor ott helyben megbánok mindent. Viszont nem kérek rögtön bocsánatot mivel az a fene nagy egóm nem engedi. Mindenképpen nekem kell birtokolnom az utolsó szó jogát és azt a tényt, hogy nekem van igazam és nem a vita partneremnek. De viszont a bűntudatérzetem meglehetősen nagy egy ilyen szituáció megtörténte után és rendszerint nem bírom ki három egész napnál tovább, hogy ne kérjek a másiktól elnézést a gyerekes és makacs viselkedésem miatt. Ha az emlékezetem nem csal a legtöbb nap amit kibírtam a saját lelkiismeretemmel őrlődve az két és fél hét volt. Meg kéne végre tanulnom figyelembe venni mások érzéseit na meg mindenek előtt gondolkodni mielőtt beszélek. De sajnos elég hamar el tudom felejteni, hogy mások is érző emberi lények.

Hajlamos vagyok arra, hogy túl sokat rágódjak bizonyos dolgokon. Ilyenkor a fejemet tudnám verni  a falba mert tudom, hogy nem kéne egy ominózus múlt béli eseményen pörögnöm napokig. Az ilyesfajta szorongás teljesen kiszámíthatatlan időpontokban szokott rám törni minden különösebb ok nélkül. Ezzel el rontva az egész napomat vagy akár napjaimat is. Megfigyeltem, hogy ez akkor fordul sűrűbben elő ha sok ideig társaság nélkül maradok és van időm mindenféléken gondolkozni. Tilos saját magammal huzamosabb ideig összezárva lennem mivel a depresszióhoz hasonló tüneteket vagyok hajlamos produkálok olyankor.

Ezekből a személyiségjegyeimből adódólag elég antiszociális típusnak tűnhetek pedig egyáltalán nem vagyok az. Nagyon is igénylem az embereket magam köré. Meglepettségemre elég sokan hajlandóak elviselni az akaratos és makacs énemet minden egyéb hülyeségemmel együtt. Egyszer egyik jó barátnőmet megkérdeztem, hogy miért is kedvel amikor tudja, hogy milyen érzéketlen seggfej tudok lenni viták során. Erre ő azt felelte, hogy aki egy picit is megismer az tudja, hogy nem gondolom komolyan a bántó megjegyzéseimet. Talán csak én hiszem azt, hogy kiismerhetetlen vagyok amikor pont az ellenzője az igaz rám.

Hihetetlen de rendkívül könnyen ismerkedem és találom meg a hangot másokkal. Sok témában mozgok otthonosan és mindenről megvan a saját véleményem de előszeretettel hallgatok meg az enyémtől eltérőket is. Nem ugrok senki nyakának csak azért mert ő máshogy gondolkodik. Pont ezt találom érdekesnek ha valaki elmagyarázza, hogy ő mért vélekedik egy témával kapcsolatban úgy ahogy.

Első pár beszélgetéskor úgy tűnhet, hogy én egy teljesen komoly karót nyelt egyed vagyok de kis idővel tudatosulni fog a másikban is, hogy inkább pont az ellenkezője az igaz. Szeretek szórakozni és ismerkedni minél több emberrel.

Őszintén szólva rettenetesen ügyetlen és szerencsétlen vagyok. Nem telik el úgy nap, hogy nem mentem neki senkinek semminek, nem botlottam el vagy éppenséggel nem ejtettem le valamit. Ráadásul még szétszórt is vagyok. Folyton rohanok minden hova, hogy időben meglegyek.

Földöntúli vonzalom köt a művészetekhez. Anyám szerint látszik is rajtam, hogy igazi művészlélek vagyok az elvarázsoltságom és egyedi világszeméletemből következtetve. Amióta csak létezem mindig is érdekelt a művészet összes formája. Gyerekkorom óta sok mindent kipróbáltam a tánctól kezdve a hangszerekig. De ami mai napig a szenvedélyem az a rajz amit elvileg egész kiemelkedően művelek.

Mindent összességbe véve nem vagyok egy rossz személy csak vannak kellemetlen és kibírhatatlan vonásaim is mint ahogy mindenki másnak is ezen a földön. Van aki eltűr maga mellett és van aki nem és ez így van rendjén.


Az öltözőszekrényem zsúfolásig van ruhákkal aminek csak az egyharmadát hordom de még sincs szívem kidobni vagy akár elajándékozni őket. Nem szeretem a szoknyákat és ha tehetném az esküvőmre is nadrágban vonulnék az oltárhoz. Nagyon nehezen szánom rá magamat eme ruhadarab viselésére mivel nagyon kellemetlenül érzem magamat ha a lábaimat kell így mutogatnom. Nem mint ha nem lennének jó lábaim de akkor is kellemetlen érzést nyújt.
Nincs olyan fogalom a szótáramban, hogy túl sok cipő, több mint 20 pár tulajdonosa vagyok.

A napi öltözékem nagyon hangulatfüggő. Van, hogy túlméretezett felsőkben rohangálok meg kockás ingben vagy éppenséggel nőiesebbre veszem a témát és blúzban.

Bonyolult családfa:
Ha az emberben csörgedezik ázsiai vérvonal akkor arra a kérdésre, hogy „Honnan származol?” nincsen megfelelő válasz anélkül, hogy vissza ne kérdeznék, hogy „De valójában honnan származol?”. Én jó magam például New Yorkban születtem. Anyám amerikai apám pedig amerikai-koreai. Koreához az ottani rokonaimon kívül semmi közöm és még a nyelvet sem beszélem. Talán háromszor voltam meglátogatni őket de ennyi. Nem mint ha nem tartanám tiszteletben az ottani kultúrát és származásomat de én Amerikában nőttem fel egy teljesen más közegben és emiatt én már inkább számítok amerikainak mint koreainak. Amíg apám inkább koreainak vallja magát mert ő meg ott nőt fel és csak tinédzser korában költöztek szüleivel az Usába.

A repülő ablakából meredtem üveges tekintettel a baloldali szárnyra. Éreztem, hogy gyomrom beltartalma újra próbál felszínre törni ezért gyorsan elővettem egy hányózacskót és megtöltöttem azzal a vissza kívánkozó pár falat kis szendviccsel amit pár perccel ezelőtt erőszakoltam le a torkomon annak jegyében, hogy ne legyek rosszul az éhségtől. Soha életemben nem voltam utazási beteg és most sem ez állt a dolgok hátterében. Hiszen volt, hogy rokonlátogatóba mentem Koreába ami azért hosszabb repülő utat igényel és azt gond nélkül bírtam. Most a problémát a tegnap tartott búcsú bulim okozta. Átkozom, hogy olyan sokat kellett innom ezzel felborítva ma a gyomrom normál működését. Soha életemben nem voltam egy nagy ivó de tegnap rendesen a pohár fenekére néztem és életemben először tapasztalhattam meg milyen is az képszakadás. Ma meg már ilyen szerencsétlen, kialvatlan és morcos állapotba ülhettem is a gépre ami egyenesen Hawaii szigetére repít.

Óvatosan felemelkedtem a helyemről, hogy a megtelt papírzacskót kidobjam amikor is megszédültem és visszazuhantam a helyemre. Behunytam a szememet majd nagyot sóhajtottam miközben masszívan fejben nekiálltam szidalmazni és átkozni magamat. Saját magam szapulásából egy finom vállrázás zökkentett ki. Óvatosan felnyitottam szemhéjamat és az engem ért inger irányába fordultam. A mellettem ülő körülbelül a hatvanas éveiben járó idős hölgy volt az.

– Kidobom neked azt a zacskót mivel pont a mosdóba tartok. Persze csak ha szeretnéd.- hajolt közel és fogta suttogóra a hangját. Majd rámutatott a szóban forgó szatyorra.

– Nagyon szépen köszönöm kedvességét és hálás lennék érte.- mondtam a legudvariasabb hangnememet elővéve majd egy erőltetett mosollyal átnyújtottam a hányásomat tartalmazó alkalmatosságot.

Újra lehunytam szemeimet miközben éreztem, hogy az idős hölgy feláll és elindul hátrafelé ahol a mosdók helyezkedtek el. Olyan érzés kerített hatalmába mintha kívülről figyelném magamat. Alig volt a gép negyed órája a levegőben és már is ilyen rosszul lét gyötör. Ha babonás lennék azt mondanám ez rossz ómen de szerencsére nem vagyok az. Próbáltam kikapcsolni az agyamat és az egyenletes légzésre figyelni. Szépen lassan egyre kevesebbet kezdtem el érzékelni a körülöttem lévő világból.


Hirtelen megugrottam amikor is a pilóta felhívta a figyelmet a hamarosan bekövetkező landolásra. Örültem, hogy sikerült elaludnom ezzel is megakadályozva a további rosszullétet. Szinte új emberként ébredtem kicsattanó jó kedvvel mint akinek semmi baja sem lett volna körülbelül egy órája. Kellemes izgatottság járta át a testem egészét. A szomszédülésen készülődő kedves hölgyre néztem és egy mosolyt küldtem felé ezzel jelezve, hogy mennyire hálás vagyok még mindig kedvességért majd nekiálltam én is összekaparni magamat.



Óriási letörölhetetlen vigyorral húztam a bőröndömet magam után amikor haladtam kifelé a reptérről kezemben a leendő lakásom címét tartalmazó cetlivel. Még mindig felfoghatatlan volt számomra, hogy itt vagyok Honolulu városában ahol pár hónap múlva tanulmányaimat fogom folytatni alkalmazott grafika szakirányon. Még midig gyanús egy kicsit, hogy szüleim csak így elengedtek egy tőlük messze lévő egyetemre tanulni. Mindig is agyon féltettek és azt akarták, hogy továbbra is New Yorkba folytassam tanulmányaimat. Értem én, hogy jobban tetszett neki az itteni egyetem gondolata mint a másik ötletem, hogy Londonba megyek. De akkor is érdekes mivel azt hittem hosszú időbe fog kerülni meggyőzésük még akkor is ha Amerikán belül maradok. Gyorsan megráztam a fejemet elhessegetve a felmerülő kérdéseket.

Kifelé haladva egyre nagyobb tömeg volt ezért jobbnak láttam ha inkább oda összpontosítok. Óvatosan kerülgettem a többieket amikor is sikerült végre kiérnem a terminálból végre a szabadba. Kissé messzebb a bejárattól megálltam és szemmel elkezdtem taxi után kutatni. Ahogyan tekintetemet járattam az autók tengere között megpillantottam egy fiatal férfit aki egy fehér Audi A8-ból szált ki éppen egy táblával amin pontosan az én nevem szerepelt. Mekkora véletlen, hogy van itt még valaki ezen a repülőtéren aki a Maisie Ledford nevet viseli. Viszont amint realizáltam, hogy az ismeretlen célegyenesen felém tart akkor tudtam, hogy nem lehet szó névrokonról. Eléggé furcsa tekintet ült ki az arcomra amikor a pasi megállt előttem és kezet nyújtott amit nem fogadtam el csak meredtem rá értetlenül. Arcomat látván kezét maga mellé helyzete.

– A nevem Park Ji Hoon és ürülök a találkozásnak. -mondta formális hangon majd a bőröndömre emelte a tekintetét majd felé nyúlt.- Segítek vinni a cuccaidat.
Én ösztönből hátrébb léptem egyet és ellöktem a kezét.

– Ki a franc vagy te?- érdeklődtem meg nem éppen kedvesen. Teljesen össze voltam zavarodva és a fejem csak úgy sajgott. Éreztem, hogy itt már valami nem stimmel.

– Reménykedtem benne, hogy ezen hamar túl leszünk. Azt hittem, hogy a szüleid majd induláskor elmondják és nem nekem kell vesződnöm majd ezzel.- sóhajtott egyet majd a szemembe nézett.

Hirtelen megvilágosodtam és rájöttem, hogy ez az egész mi is akar lenni valójában. De soha nem gondoltam volna, hogy a szüleim eddig süllyednek és ráadásul még induláskor sem volt képük a szemembe mondani.

– Bassza meg!- nem sűrűn káromkodom de most kicsúszott a számon.- Rávettek valahogy arra, hogy vigyázz rám amíg itt tartózkodom igaz?

A kezemet az arcomhoz emeltem, hogy megdörzsöljem. Álmomba sem hittem volna, hogy a beteges féltésük addig fajul, hogy rám küldenek egy számomra vad idegent. Tudtam, hogy túl szép ez az egész ahhoz, hogy igaz legyen.

– Út közben mindent elmondok.- intett fejével az autó felé. Én meg nem tudtam mi mást csinálni ebben az utálatos helyzetben mint követni őt.



Csentben duzzogtam az anyósülésen miután szépen kitálalt mindenről Ji Hoon. Úgy éreztem magamat mint egy fogságban nevelt állat akit végre szabadon engednek de erre újra elkapják és ketrecbe kényszerítik. Szánalmas, hogy képesek voltak a szüleimnek nevezett egyedek valami ismerősüket megkérni, hogy az itt élő fiúk vigyázzon rám és gondoskodjon rólam. Azt hittem élhetem végre-valahára a saját kis életemet erre mily meglepő mégsem. Egy férfival fogok egy háztartásban élni aki ráadásul rezidens a helyi kórházban és nem tudok ezen kívül róla az ég egy adta világon semmit. Ráadásul olyan nyugodtan ül ott a volán mögött mint akit eltalált volna egy elefántnyugtatós lövedék. Őt talán egyáltalán nem érdekli, hogy én mit akartam volna? Vagy ha ez nem is de az, hogy ezek után velem kell élnie?

– Téged komolyan nem zavar, hogy egy háztartásban kell élnünk mert azt mondták? Vagy ami fontosabb a barátnődet?- fakadtam ki mutogatva a hosszas csöndet megtörve.

– Barátnőm jelenleg nincsen és hidd el nekem sincs ínyemre a dolog de az én kezem is ugyan úgy meg van kötve mint a tiéd. A szüleim bérelik a lakást és finanszírozzák az ittlétemet és ha ők azt mondják veled kell élnem akkor nem tudok mit tenni csak fejet hajtani és csendben tűrni.- emelte feljebb kicsit ő is a hangját.

Vágtam egy grimaszt majd az utat kezdtem kémlelni. Legalább tudom, hogy az ő idegei sincsenek annyira kötélből mint ahogyan látszik. Lehet, hogy ő fejet hajtott de én biztos, hogy el fogok beszélgetni erről a drágalátos szüleimmel. Keresztbe raktam a karjaimat és kétségbeesetten nekiálltam egy másik alternatívát keresni erre a borzasztó helyzetre.