State of Hawaii


 
HomeHome  Gy.I.K.Gy.I.K.  KeresésKeresés  TaglistaTaglista  CsoportokCsoportok  RegisztrációRegisztráció  BelépésBelépés  
Belépés
Felhasználónév:
Jelszó:
Automatikus bejelentkezés: 
:: Elfelejtettem a jelszavam!
Chatbox
Statisztika
Lányok: 70
Fiúk: 47

Civilek: 33
Turisták: 13
Sportolók: 6
Bűnözők: 12
Diákok: 16
Egészségügyiek: 7
Rendőrök: 10
Hírességek: 18

Facebook csoport
Top posters
Orion Maddox-Gordon
 
Marcus Treadaway
 
Daniel Treadaway
 
Maya Lindsey
 
Austin Turner
 
Odette Mackoy
 
Axel Singleton
 
Hero Lewin
 
Dorian Calabrese
 
Kim Chae Rin
 
Ki van itt?
Jelenleg 2 felhasználó van itt :: 0 regisztrált, 0 rejtett és 2 vendég

Nincs

A legtöbb felhasználó (33 fő) 2015-06-30, 15:07-kor volt itt.
Credits
© A kinézetet Lucifernek köszönjük. Ki van itt részben és a fejlécen található scriptekért pedig hálásak vagyunk a Specto Design-nak. Az oldal tetején található táblázatot, kösöznjük egyik tagunknak, Sybille-nek. A leírások mind a Staff tulajdona, a képeket mi is kutattuk, a Google, Weheartit, Tumblr segítségével. Az oldalból semmilyen anyagi hasznunk nem származik, pusztán a saját és mások szórakoztatására hoztuk létre. Ha bármit szeretnél felhasználni, vagy esetleg bármilyen észrevételed akadna keresd a Staff-ot. Jó szórakozást mindenkinek!

Share | 
 

 Antonio & Olina

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Go down 
SzerzőÜzenet
Olina Haoa
avatar
Playby :
Bryce Dallas Howard ❥
Tartózkodási hely :
Honolulu
Job/hobbies :
work&work&work.-
Csoport :
civilek-
Hozzászólások száma :
99
Join date :
2015. Jun. 09.
Age :
34


TémanyitásTárgy: Antonio & Olina   2015-08-01, 14:01

welcome here
antonio & olina
Rutinszerűen megtalálom a  vízi palotába vezető rejtett ajtót az egyik pincebeli, sötét járaton át. A folyosószakaszt átszelve megkeresem Johnt. Különös szükség van rá fenn, de nehéz személyisége miatt nem hallgat akárkire, mégis furcsa büszkeséggel tölt el, hogy a valós igazgatón kívül én vagyok az egyetlen ember, aki ezt elmondhatja magáról. Amint átlépek a küszöbön, tudom, hogy John értesül az érkezésemről ilyenkor rendszerint alig néhány pillanaton belül fel szokott tűnni a helyiség bármely részéről, ha nem épp a medencéknél tartózkodott. Úgy gondolom, nem szereti, ha bárki is egyedül van a birodalmában, a felügyelete nélkül. Kezdem egész szépen kiismerni a férfit. Megjelenik és rögvest tisztázom is az incidenst, ami a fókákkal történt kora reggel. Úgy vélem megérti, amit mondok, bár sosem lehet tudni.

Örömtelien kivonulok az ajtón, be a tömegbe. A hőséget is jól tűröm. Pára-locsoló berendezések vannak felszerelve egy-egy kerítés oldalába, így ha valaki hűtésre vágyik, megteheti. Másrészről ott a vízi-csobbanó szerkezet, amit minden vendégünk, -ha türelemmel végig állja a sort- nyugodt szívvel használhat. Egy kerek jármű, ami vízbe torkoló síneken át utaztatja körbe a nézelődőket. Megtorpanva fordulok körbe tengelyem körül, hogy magamba véshessem a látvány. Szombat van és tele vagyunk. Boldog mosoly sziporkázik arcomon, mielőtt elindulnék a vezérlő tornyok felé. Két, ágaskodó fém épület a Park bejárata közelében, amiket úgy harminc méteren összeköt egy henger. A kedvenc helyem. Oda nem léphetnek be a vendégek. Onnan szoktam figyelemmel kísérni a lenti történéseket. Fellelkesülten indulok el, fürkészve az embertömegeket. A családokat, párokat, gyerekeket, idősebbeket. Némán jó szórakozást kívánok nekik.

Épp a madárház mellett elhaladva tekintetem megakad.
Talán már egy perc is eltelik, mikor ráeszmélek, hogy a férfi honnan ennyire ismerős. Összevonom a szemöldököm, ugyanis ha valamit, azt tudom, hogy ajkaim elnyílva figyelem. Elfogadta a meghívásom. - visszhangozik a fejembe, miután elhalkítom a zsebemben csipogó eszközt és a magam formális járásával elindulok felé, halkan. Kezem reflexszerűen végig siklik szoknyám peremén, lányos zavaromban igazítva azt, majd blézerem lesöpörve, végül tarkómon át simítva. Szépítkezek? Megrázom a fejem, s egy alig érezhető száj rándulással tisztázom magamban, hogy csak azért teszem, mert az orvosom. Nesztelen mellé lépek, tekintetemmel pontosan abba az irányba kutatva, amerre ő figyel.
- Szép napot! - ismétlem az utolsó mondatot, amit elválásunk előtt hangoztattam. Mellkasomban furcsa zakatolás lesz úrrá, amit szelíd mosollyal igyekszek leplezni. Őszintén örülök, hogy eljött. Vártam őt, egy ideje...

©
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Antonio Trefoloni
avatar
Playby :
Alan Rickman
Tartózkodási hely :
Az a fura nevű város déli részén
Job/hobbies :
Orvoskutató - háziorvos
Csoport :
Egészségügy
Hozzászólások száma :
29
Join date :
2015. Jun. 16.
Age :
57


TémanyitásTárgy: Re: Antonio & Olina   2015-08-01, 20:02





Olina&Antonio
A Park



A kávézóban történtek semmitmondónak tűnhettek, elvégre mit csináltak: beszélgettek átlagos témákról, az orvos megtudta a nő nevét, kávézgattak és ücsörögtek. Még azt sem lehet elmondani, hogy roppantul jól szórakoztak volna, külső szemmel biztosan nem. Sem Olina sem pedig Antonio nem nevetgélt, nem öntötték magukból a szavakat és történeteket, sőt, arcuk sem volt meggyőző, sokkal inkább frusztrált. Még jó is, hogy nem számít mások véleménye, hiszen valójában jól érezték magukat, az orvos igen, de feltételezhetően Olina is, hiszen elérte azt, amit szeretett volna, vagyis meghívta Antoniot a parkba. Azon a véletlenszerű találkozáson a doktor mosolygott és ami sokkal inkább hihetetlenebb: önmaga volt. Kibújt a vaspáncél alól és hagyta, hogy az élet tegye a dolgát. Nagy hiba volt. Meg is kapta ezért amit érdemelt. Rájött, hogy szimpatizál a nővel. Ennél többet még magában sem volt hajlandó beismerni. Amint bevillant agyában a gondolat, hogy ő bizony… akkor izmait megfeszítve száműzte a ki sem mondott szavat a kamrája legmélyére és vagy húsz méter vastag gyémántfalat állított köré, hogy biztosan senki ne találjon rá, még önmaga sem.

A következő napok némi vívódással teltek. Túl sok a beteg a városban, elsősorban a turisták keresték meg, akik nem voltak hozzászokva az itteni levegőhöz és az abban keringő vírusokra, baktériumokra. De ide sorolhatóak a szúnyogok is, akik olyan anyagot juttatnak az ember bőre alá miközben szívják azok vérét, amikhez az itt élő lakosok már hozzá szoktak és nekik teljesen ártalmatlanok azok az anyagok, ám az újonnan érkezőket akadály nélkül megbetegítette. Hiába, a védőoltások mégsem fednek le mindent, ezt Trefoloni is megtapasztalta, amikor a szigetre költözött. Be volt oltva, mégis pár napig betegeskedett. Igen, az orvos, aki beteg. Ilyen is van.
A hét végére nagyon feszült lett. Valójában nem szereti az embertömeget, kell neki a magány és a nyugodt környezett. Hozzájárult ehhez az is, hogy a legmélyebb széfjében elrejtett érzés belülről hasogatni kezdte a gyémántpáncélt. Persze közel sem volt ahhoz, hogy áttörje, vagy akár csak megrepessze azt. Egyszerűen csak hiányt érzett Antonio és tanakodott azon, hogy miért. Mit felejtett el? Mi nincs vele? A laborban hagyta volna pénztárcáját? Nem.

Péntek este fáradtan rogyott ágyára úgy éjfél környékén. Már megint kidolgozta magát. Hihetetlen, hogy nem képes abbahagyni a kutatást. Kétségtelen, hogy szenvedéllyé vált. Igen, Antonio teljesen megszállottja lett a labornak és ez kezdett már betegessé válni. Itt volt az ideje, hogy másra is gondoljon és ne csak az exonok és intronok végtelen halmazára. Tudta, hogy táskájában ott lapult a belépő, amit még a kávézóban kapott Olinától. Sóhajtott. Elhatározta, hogy holnap hasznát is fogja venni és ellátogat a parkba. Kellett neki, muszáj volt a felfrissülés, különben könnyen depressziós állapotba kerülhetett és ezt ő is pontosan tudta. Lehunyta szemeit és megpróbált aludni.

Szombat, délelőtt tizenegy óra.
A parkoló jócskán telve volt, mire Antonio megközelítette azt. Valamiért nem lepődött meg, de remélte, hogy azért akad egy hely, különben mérgelődés lenne a vége. Szerencse, hogy erre nem volt szükség, bár a kaputól távol, de egy fákkal teli részen bekanyarodott két fehér csík közé. Az audi motorja leállt, Trefoloni pedig magabiztosan szállt ki belőle. Szemén napszemüveg, ugyanis jócskán sütött a nap és ez zavarta az orvost. Egyébként egy sima farmernadrágot és egy kék rövid ujjú pólót viselt, semmi extra, ahogy azt már megszokhatták tőle. Kivételesen nem fehér színben volt, ami már hozzáforrt a rendelő miatt, valamint laborköpenye által. Talán ez is azt sugallta, hogy a hivatásától távol akar maradni ezen a napon.
A kapuhoz sétált és bemutatta a kivételes belépőjét. Amint leellenőrizték, már mehetett is befelé, neki pedig esze ágában sem volt feltartani a sort. Most volt itt először, még jó, hogy egy nagy eligazító tábla fogadta, ami megmutatta, hogy merre mit talál. Kiskorában odavolt az állatokért, ezt azóta kinőtte, de remélte, hogy talán jól fogja érezni magát. Nem érzett nagyobb lelkesedést, inkább csak a nő miatt jött el, azért, hogy jobban érezze magát és fellélegezhessen a szívét nyomó teher alól. De ma jók voltak az állatok is. Nincs DNS, sem gének, sem aminosavak. Összpontosított, hogy agyában ne jöjjenek ezek elő, mert akkor egy egész egyenletet le fog vezetni ezekből. Rákényszerítette önmagát, hogy érdekeljék az itt lévő állatok.
A madárházat tűzte ki elő célpontjának, talán azért mert emlékezett rá, hogy Olina megemlítette azt míg előtte ült. Elindult a ketrecük felé, amerre a tábla mutatta. A tömegben próbált haladni a madarak felé ás már viszonylag megközelítette, amikor egy ismerős hang visszhangzott a fülében. A hang forrása felé pillantott, de nem talált ismerőst. Talán csak képzelődött és emlékeket hallott? Nem. Az egyik – vagy talán kettő – bámészkodó arrébb lépdelt, mire megpillantotta Olinát. Ezek szerint nem őrült az orvos, csak éppen kitakarták előle a nőt. Testével felé fordult.
- Önnek is. – Köszönt a szokásos mély hangjával. Örült, hogy találkozott vele – ó, nagyon is – mert elég elveszettnek érezte magát a parkban. Tudta, hogy merre kellett menni, de magában mégis csak unalmas lett volna mászkálgatni, könnyen előfordulhatott ugyanis, hogy az agya ismét járni kezdett és elkalandozott volna a laborja boncasztala felé.


Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Olina Haoa
avatar
Playby :
Bryce Dallas Howard ❥
Tartózkodási hely :
Honolulu
Job/hobbies :
work&work&work.-
Csoport :
civilek-
Hozzászólások száma :
99
Join date :
2015. Jun. 09.
Age :
34


TémanyitásTárgy: Re: Antonio & Olina   2015-08-02, 13:49

welcome here
antonio & olina

Érezni a feszültséget, ahogy az lassan bekúszik a rácsok, a kerítések alatt, hogy sorról-sorra, emberről-emberre haladva üssön arcul mindannyiunkat. Körülnézek, de a többiek mintha mindezek ellenére sem látná, nem érezné a készülődő borzalmat. Én azonban nyelni is képtelen vagyok tőle. Oly mértékben szorítja el a torkom, hogy a kulcscsontom pereméhez kapok, és meglazítom annak merev tartását, pusztán kéz rá tétellel. A pillanat, ahogy megpillantom olyan semleges, olyan lényegtelen a mellettem elhaladó embereknek, mintha meg sem történne. Én azonban beledermedek a pillanatba. S a másodpercek töredéke alatt oly sok minden történik velem, hogy képtelen volnék szóra nyitni ajkaim. Ekkor döbbenek rá, hogy milyen meleg, milyen forró érzés árad szét mellkasomban, mikor megpillantom Őt. Oly keveset voltunk együtt, mégis olyan meghatározó pillanatoknak éltem meg. Ráfoghatnám, hogy csupán személyisége különlegessége teszi ennyire kiemelkedővé szememben, de még sincs így. Magányos vagyok, legalább annyira, mint ő. És talán pont ez az, ami láthatatlanul összeköt vele. Képtelen lennék megmondani az örömöm okát, olyan abszurd, olyan lehetetlen. Időközben, a röpke, törékennyé fagyott másodpercek alatt gyerekek és szüleik százainak tűnő tömege halad el közte és köztem. Jól láthatóan töpreng valamin, félek megtenni az első lépést, de már csak udvariasságból -is- úgy döntök, hogy megközelítem és legalább tudatom vele, hogy örülök, hogy itt van.

Mióta utoljára találkoztunk olyan mélyen a tudatomba itta magát mosolya, hogy gyakran gondoltam rá. Lehetetlen, hogy valaki ennyire rutinszerűen elfoglalja helyét mindennapjaimban, neki valamiért mégis sikerült. Kihúzott derékkal, méltóságteljesen. Esténként Kevin lefektetését követően, gyakran társalogtam egy forró bögre teával, kinn a verandán pihenő hintaágyon. Rá gondoltam, Dr. Trefoloni-ra és az életére. Arra, amikor a kocsihoz kísért és arra, amikor a kávézóban rám mosolygott. Az a mosoly.
Azt akartam, hogy soha ne érjen véget. Beszéltek a szemei, sápadt ujjai pedig vékony tányérja gerincén játszottak. Éreztem az arcomon minden pillantása erejét. Ténylegesen. Tudtam, hol érint.

És most a zsúfolt tömeg közepén betakar a puha csend. A lábaim átveszik az irányítást és felé hajtanak. Nem bánom. Rendbe igazítom magam. De miért? Semmi különleges. Nem értem, miért viselkedem ilyen zavartan? Apró fejrázást követően letudom magamban ezt az ócska cselekvést és nem közvetlenül, de mellé lépek. Pillantását követően felé fordulok, miután felismeri hangom.
- Örülök, hogy itt van. - hangom lágy, barátságos, igazán őszinte. Olyan valódian boldog, s arcomról szint úgy leolvashatja, milyen hálás vagyok, amiért eljött. A jelenléte megkoronázza a napom. S tagadhatatlan, hogy az utóbbiakban, gyakran kutattam utána a tömegben, s pont most, mikor végre lemondtam róla, hogy ellátogat, megjelenik. És épp szombaton, külön örömet okoz nekem. - Hogy érzi magát? - kérdezem közelebb lépve, tekintetem le nem véve róla. Feszülten állok előtte, mégis ujjongva. Talán, ha kedve lesz hozzám, egy darabig elkísérhetem őt.



©
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Antonio Trefoloni
avatar
Playby :
Alan Rickman
Tartózkodási hely :
Az a fura nevű város déli részén
Job/hobbies :
Orvoskutató - háziorvos
Csoport :
Egészségügy
Hozzászólások száma :
29
Join date :
2015. Jun. 16.
Age :
57


TémanyitásTárgy: Re: Antonio & Olina   2015-08-07, 13:19





Olina&Antonio
A Park



Trefolonit nem nagyon érdekelte a hely, ahol éppen lakott és dolgozott, számára pont ugyanúgy teltek a hetek, mint Olaszországban. A nyelvvel sem volt baja, az viszont kicsit jó érzéssel töltötte el, hogy azon a szigeten élhetett, amit mindenki a paradicsomként emlegetett és csak különleges embereknek adatott meg a lehetőség, hogy ellátogassanak ide. Micsoda átlagos, unalmas napok. Pont ugyanaz volt a munkája, mint eddig, a kutatást persze élvezte ettől függetlenül, de valami mégis mássá tette az utóbbi pár napot. Valami nem hagyta nyugodni és ez zavarta. Valami, amit nem tudott elzárni, sem pedig semlegessé tenni. Az emberek ezt legfeljebb annyiban vehették észre, hogy az orvos talán többet gondolkodott magában, mint azelőtt, sokkal lassabban reagálta le a külvilágot.

Hétvégéhez közeledve viszont kezdett elege lenni a benne lévő háborútól. Tudta jól, hogy ki kell mozdulnia a megszokott mindennapokból, valami mást is csinálnia kell, ezért úgy döntött, ideje meglátogatni azt a parkot. Másnap is megvolt a gondolat iránti lelkesedése, így elindult. Már párszor elment a park mellet, így pontosan tudta, hogy hol van, nem tévedt el. A parkolója teljesen tele volt, csupán a szerencsének köszönhető, hogy talált egy helyet a lehető legtávolabb a bejárattól. Nem repdesett az örömtől, de elfogadta a tényt. A teste volt annyira fitt, hogy ne zavarja a plusz táv, úgyis egész nap járkálni fog. Mikor aztán a kapuhoz ért, beállt a sorba. Türelmesen végigállta a perceket és mikor a pénztárhoz ért, egyszerűen csak felmutatta a jegyét. Hamar bekerült és egy nagy útbaigazító tábla fogadta. Kellett is neki, hiszen nem ismerte a helyet, nélküle csak bolyongott volna fel és alá. Végigbogarászta a látványosságok listáját és úgy határozta el magát, hogy először az egyébként is közelben lévő madárházat keresi fel. Elindult a jelzett irányba, ami végül igazat mondott – miért csapta volna be a turistákat? – Antonio pedig a madarak előtt találta magát. Megállt előttük és a szabadon látható szárnyasokat elkezdte figyelni. Kicsit sajnálta, hogy fogságban vannak, rossz volt látni, ahogy a repülni képes állatok el vannak zárva az égtől. Nézelődését egy ismerős hang törte meg. Oldalra tekintett, arra amerről a hangot hallotta, de nem látott egy személyt sem, akit felismerhetett volna. Összezavarodott, kezdte azt hinni, hogy az a bizonyos legmélyebb széfjébe rejtett érzés próbált csak kiszabadulni. Azonban nem. Türelmes volt és nem fordította vissza a fejét a madarakra, ezért meglátta Olinát, a hang forrását. Megkönnyebbült és valami örömet is érzett. Talán szüksége volt valakire, aki körbevezeti a parkon, de az is lehet, hogy szimplán csak örült, hogy a őt láthatta. Szemét nem vette le a nőről, egyenesen a pupillájába nézett és figyelte annak csillogását. Mikor a mellé lépett, köszöntek egymásnak. Érzete rajta, hogy tart valamitől, mintha frusztrált, vagy simán feszült lett volna. Azonban nem akart erre rákérdezni, a személyeskedés nem az ő kategóriája volt. Viszont mikor Olina újra megszólalt, már másként mutatkozott. Antonio szája felfelé ívelt, mintha mosolyhoz hasonló arcmimika jelent volna meg rajta. Alig észrevehetően bólintott, jelezve, hogy értékelte szavait. Nem tudta eldönteni, hogy azért mondta, mert ezt szokták ilyen helyzetben kijelenteni, vagy komolyan gondolta-e, ám hangja túlságosan is őszinteséget sugallt.
- Meglehetősen jól. Magam is meglepődtem, hogy milyen felfrissülő érzés itt lenni. – Válaszolt kérdésére és továbbra is a nőt nézte. Nem válogatta meg a szavait, azt mondta, amit gondolt.
- Ma is dolgozik? Baj lenne, ha elrabolnám néhány órára? – Olinával akart lenni, jobban akarta vele végignézni a parkot, mint egyedül. Ha magában van, könnyen visszakalandozhat az agya a laborba, arra pedig most nem volt szükség. Továbbá magányában gyorsan végignézné a helyet és már menne is más dolgára és úgy elveszne a cél, a kikapcsolódás lehetősége.

A hölgy válaszát követően elindult valamerre, valójában fogalma sem volt miért és hogy mi célból, de megmozdult. Lassan és ráérősen lépkedett, hogy Olina egy percre se gondolhassa azt, hogy el akart volna lépni mellőle. Csupán más szögből akarta megnézni a madarakat, vagy egyéb állatok felkutatását indította meg. Békésen és türelmesen karba fonta kezét, hol az utat, hol a madarakat és egyéb ketreceket, hol pedig a nőt nézte.
- Meséljen és vezessen. Jobban ismeri a helyet, mint én. - Adta át az irányítás Olinának és a továbbiakban rábízta magát.


Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Olina Haoa
avatar
Playby :
Bryce Dallas Howard ❥
Tartózkodási hely :
Honolulu
Job/hobbies :
work&work&work.-
Csoport :
civilek-
Hozzászólások száma :
99
Join date :
2015. Jun. 09.
Age :
34


TémanyitásTárgy: Re: Antonio & Olina   2015-08-10, 14:04

welcome here
antonio & olina

Tagadhatatlanul gyakran járt eszembe az utóbbi napokban az orvos, akit alig pár hete ismertem meg. Igazán nem volt szükségem egészségügyileg ilyen ellátásra és most sem azonnal vetettem magam a tudomány egyik ágának, csak és kizárólag azért fordultam a doktorhoz, mert rákényszerített az állapotom. Ezt utólag- egyáltalán nem bánom. Bár be kell vallanom, igazán kínosnak éltem meg a szituációt, amit a helyzet teremtett. Az érintések gondolatától valamiért akkor is- most is különös, bizsergető érzésem támad. Próbálok uralkodni magamon, próbálom elnyomni ezeket a gondolatokat, de képtelen vagyok rá. Ha elsétálok a hüllőház mellett, vagy egy fekete autó villan át előttem, képtelen vagyok nem Dr. Trefoloni utolsó pillantására gondolni. Arra a mosolyra. Kétségkívül megfogott. Természetesen tisztában vagyok vele, hogy számára semmi különlegeset nem adtam, hisz az egyik legirritálóbb betege lehettem. Későn érkeztem, mind időben, mind helyben. És még haza is kellett vinnie. Átkozom magam, amiért ennyire rossz benyomást tettem rá.

Őt megpillantva megdermedek. Zakatol a szívem és a tarkómba kúszik egy kellemetlen érzés, mégis erőt veszek magamon és megközelítem. Én hívtam meg, vállaltam a felelősséget érte. Bár az is a pakliban van, hogy nem kíván időt tölteni velem és csupán a Park érdekli, ez esetben útjára engedem, de mégis szeretném tudatni vele, hogy látom őt. Közelebb merészkedve, -nem túl közel- megtorpanok és lágyan szólok hozzá. Zavartan ugrál tekintetem a madarak és a férfi között. Nehezemre esik egyenes tartással maradni, miközben ilyen mélyen réved íriszeimbe. Eddig is ilyen bűverővel bírt? Szám sarka megindul, mikor ez a kérdés megbombázza elmém. Kapaszkodni próbálok a valóságba, de nehezemre esik. Újabb mosoly árnyalat kúszik a férfi arcára, amit elmém meglehetősen hamar ismét elraktároz, hogy magammal vihessem még két hétre az adagot. A válasza megbabonáz ezért csak gépiesen mozdulok kissé közelebb. Bár a gesztusom egyelőre én sem tudom hova tenni.
- Rendkívül örülök. - képtelen vagyok elfordítani tekintetem, mintha leválaszthatatlanul íriszeibe bilincseltem volna azt. A kérdése azonban kizökkent. Hőkölve lépek hátra, miközben ajkaim néma sóhajnak engednek utat.
- Igen, dolgozom. - válaszolom végül, kissé lelassulva - De azért van időm. - mosoly kúszik arcomra, olyan igazi, izgatott mosoly. Szeretném képen törölni magam, hogy a kábulatból felébredjek és megkérdezhessem a többi páciensét, hogy rájuk is hasonló hatással van-e a férfi, vagy csak én vagyok ilyen gyenge szociálisan mellette, esetleg másról lenne-e szó? Az képtelenség. Mosolyon nem lankad, sőt.

Antonio -magamban gyakran hívom így- elindul, lassan, vontatottan az egyik irányba, én pedig lelkesen mellé lépek, hogy vele együtt haladhassak. Karjait összefonja úgy nézelődik, én meg csendesen mellé szökkenve haladok gépiesen. Folytonossággal arra eszmélve, hogy tekintetem rajta pihentetem. Kétségkívül zavaró lehetek, legalábbis azt gondolom, egészen addig, amíg meg nem szólal.
- Igaza van. - bólintok, majd a következő, pár méterre lévő kereszteződésbe intek a férfinak, hogy forduljon velem balra - A Park több, mint ötven éve áll fenn és várja az érdeklődőket. Rengeteg féle-fajta állat van és bővítünk folyamatosan. A keleti szárny például éppen most áll építkezés alatt. - pillantok a férfira szelíden, óvatosan kerülgetve az ember tömegeket - Sok a látványosság. - mesélek tovább, s lassan az egyik torony lába alá érünk. Megtorpanok és a férfi felé fordulok. - Kérem mondja, hogy nincs tériszonya. - kérdőn felvonom szemöldököm, ám tekintetem még mindig lelkes és barátságos. Zsebemből előkapom igazoló kártyám és végig húzom a torony aljában elhelyezkedő ajtó melletti szerkezeten. Pirosról zöldre vált. Az út szabad. Feltárom az ajtót és egyenesen a szemközti lifthez sietek. Zárt épület, semmi látványosság. - Bízzon bennem. - nem értem, hogy miért bennem a vágy, hogy megmutassam neki a hengert. A két tornyot összekötő üveghenger. Fémszerkezet alul, fölül. Ám oldalt üvegfallal bevont. Onnan a legszebb a kilátás, belátni az egész Parkot. Ám rajtam és a vezetőségen kívül senki nem léphet be. - A henger. - pillantok rá, a liftbe lépve, szembe fordulva vele.


©
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Antonio Trefoloni
avatar
Playby :
Alan Rickman
Tartózkodási hely :
Az a fura nevű város déli részén
Job/hobbies :
Orvoskutató - háziorvos
Csoport :
Egészségügy
Hozzászólások száma :
29
Join date :
2015. Jun. 16.
Age :
57


TémanyitásTárgy: Re: Antonio & Olina   2015-08-10, 20:20





Olina&Antonio
A Park



A park szépen megépített és jól gondozott volt, erre Antonio abban a pillanatban rájött, ahogy átlépte a bejáratot és elhagyta a pénztárt. A virágok virítottak, szemét sehol nem volt, legfeljebb akkor szúrhatta ki egy-egy földön eltaposott csoki papír az ember szemét, amikor azt nemrég dobta el egy rosszalkodó kisgyerek. A takarítók azonban figyeltek mindenre és a azonnal cselekedtek. Ilyen esetbe azonban nem futott bele az orvos, valószínűleg nem is figyelt volna fel rá. Már hallott sokat erről a helyről, az utcák melletti hirdetőtáblák, az újságok és a szórólapok sokszor népszerűsítették és növelték a turisták számát. Antonio figyelmét sem kerülte el eddigi élete során, azonban nem talált nyomós indokot rá, hogy eljöjjön ide. Szép, sok az állat és lehet sétálgatni. Oké, de mindez már nem tűnt fergetegesnek egy orvos szemében. Inkább másra adta az idejét. Most, hogy Olina külön elhívta és ezzel olyan okot adott neki, amit Trefoloni önszántából elfogadott, eljött, hogy körülnézzen.  Valamiért azt szerette volna, hogy a nő megnyugodjon és elfelejtse a számára kényelmetlen szituációt, ami egyébként orvosának egyáltalán nem volt az. Az is lehet, hogy az első különleges találkozás indította el azt a folyamatot, aminek eredményére Antonio a kávézóban jött rá. És ezért van itt, a nőért, akire nem tudott úgy tekinteni, mint bármely más betegére, sőt, úgy sem, mint a sziget és a Föld más nőire.

Először úgy döntött, hogy megnézi a madarakat. Alig ért csak oda, tudta, hogy ez így nem lesz jó, ha egyedül járja körbe a parkot, akkor nagyon gyorsan végezni fog vele. Márpedig maga sem tudta, hogy vajon ezt akarja-e. Sokkal szívesebben lett volna valakivel. Valakivel, akinek hangja ott csengett a tudatában.  Kísérteties volt a pillanat, amikor kiderült, nem csak visszhangzott a füleiben, hanem valóban hallotta is a szavakat. Nemsokára meg is pillantotta a nőt. Tekintetük találkozott és mintha csak rögzítettek volna egy levegőben lévő fonalat, megdermedtek. Elkezdtek beszélgetni, az orvost sokkal inkább érdekelte Olina, mint az állatok, ezt persze igyekezett leplezni, amit annyira sikerült is, hogy ne legyen feltűnő nagyon. Megkérdezte, hogy munkában volt-e éppen a nő, mire kiderült, hogy igen, ám szomorkodásra nem volt ok, a nő el tudta kísérni, tudott vele foglalkozni. Az orvos megnyugodott és kezdte érezni, hogy talán a nap jól fog sikerülni és nem lesz unalmas.

Trefoloni elindult az egyik irányba, igazából maga sem tudta, hogy miért, vagy éppen merre, de megtette az első lépést… hogy felfedezze a parkot. Talán csak ki akarta zökkenteni magát a megdermedtségből, hiszen már régóta nézte Olinát, aki ugyanúgy tekintett vissza rá. Ez feltűnt neki és jól is esett. Kezdte sejteni, hogy az érzés, ami belülről emészti lelkét, azt úgy nevezik, hogy szerelem. De vajon Olina is ezt érzi? Vagy csak próbál köszönetet mondani azért, mert megvizsgálta őt estefelé? Amilyen pesszimista az orvos, inkább utóbbira tippelt. A nő szerencsére jól értette a mozzanatot és követte őt, mellélépett és ahogy a doktor kérte tőle, mesélni kezdett. Közben balra fordultak, Antonio követte őt, hagyta hagy vezesse, hiszen míg a rendelő az övé, addig ez a hely a nő birodalma volt. Csöndben hallgatta amit Olina mesélt, mikor rápillantott ő is így tett, a tekintetük újra találkozott és a négy szem ismét csillogni kezdett. Biztos csak a fény. Egy építmény lábánál megálltak, a hölgy, - akit azóta már jobban ismert ahhoz, hogy csak egy hölgyként szólítsa -  felé fordult.
- Nincs tériszonyom. – Mondta azonnal választ adva a kérdésére. Kicsit olyan volt ez, mintha azért felelt volna így, mert ezt kérte tőle a nő. Hogy vicceskedni akart-e, vagy csak simán válaszolt a ténnyel, azt senki sem tudta. Hangja továbbra is mély volt, a tőle megszokott szokásos, ám benne volt egy kis felfrissült érzés, mintha nyaralt volna éppen. A férfi nyugodt volt kívülről legalábbis, valószínűleg azért nem aggódott, mert nem félt a magasban. Nem zavarja a vér látványa és a magasság sem. Nem, az ő gyengesége más, mégpedig az emberi kapcsolatok.

Antonio nem mindig volt azonban ilyen gépiesen komor. Fiatalkorában, a gimiben és az egyetemen nagyon is élte az életet, de nem a kábítószertől áztatta fajtát. Igen, régen nagyon is csajozós volt, kereste az igazit, akit húszas évei végén úgy érzett, megtalált. Biztos volt érzéseiben, mindenét a nőnek tudta volna adni, a szívét pedig oda is adta. Megvette a gyűrűt és készült rá, hogy eljegyezze élete legfontosabb személyét, azt a nőt, akit annyira szeretett, és akiben végtelenül megbízott. Hiba volt. A bizonyos nap előtt négy nappal, - amikorra az eljegyzést tervezte - a szerelmét rajtakapta a saját hálószobájukban egy másik férfival. Túl korán jött aznap haza. Antonio szíve összetört, akár a mesékben, vagy egy rosszul megírt drámában. Ez az eset és az ezt követő többi katasztrófa indította el benne a lavinát, ami olyanná temette, mint ahogy ma ismerik az emberek. Túl sok rossz dolog egyszerre és rengeteg fájdalom. Nem is nyílt meg azóta senkinek Trefoloni és számára ezért akkora bűn az, ha újra szerelmet érez. Annyi év alatt sikerült elfojtania ezt az érzelmet, de most maga sem tudja, hogy vajon ösztöne vagy a szíve fog győzedelmeskedni. Az agya tudja, hogy az élet nem arról szól, ahogy azt ő jelenleg éli.

Olina a kártyájával kinyitotta az előttük lévő ajtót. Beléptek a helyiségbe, ahol semmi látványosság nem volt. Kis körülnézés után érdeklődve nézett a nőre, aki nyugtatta és arra kérte, hogy bízzon benne.
- Egy percig sem voltam bizalmatlan. – Használta ki az alkalmat, hogy közelebb kerülhessen hozzá lelkileg. Nem gondolkozott, ezt a lövést határozottan a szíve lőtte el, ami ellen az ösztön képtelen volt védekezni, vagy megállítani. A liftbe értek és Antonio megtudta a hely nevét. Érdekesnek találta, ez megfogta és meglepte. Nem látott egy turistát sem, érezte, hogy a nő olyan helyre hozta, ami nem szokványos.
- Minek köszönhetem a gesztust, hogy ilyen különleges helyre hozott? – Kérdezte, majd halkabban, érzékibben folytatta. – Nem lesz ebből baj? – Bízott a nőben, de félt, hogy olyat tett, ami az állását veszélyeztette. Ezt pedig nem akarta kockáztatni.


Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Olina Haoa
avatar
Playby :
Bryce Dallas Howard ❥
Tartózkodási hely :
Honolulu
Job/hobbies :
work&work&work.-
Csoport :
civilek-
Hozzászólások száma :
99
Join date :
2015. Jun. 09.
Age :
34


TémanyitásTárgy: Re: Antonio & Olina   2015-08-11, 12:46

welcome here
antonio & olina
Látom Őt és innentől nem érdekel semmi. Az erőmet gyűjtöm, mert van. Itt van bennem, csak meg kell találnom. Ha még most elkapom, elejét tudom venni a pániknak, a félelemnek. Lehunyt szemmel szállok magamba, mélyeket lélegezve. A lélek ilyen. Össze kell szednem magam. Minden rendben lesz. Ha mondogatom magamban, talán elhiszem. Érzem, mert befelé figyelek, és ott a tudás, az évek tapasztalata. A hűvös magasztos bizonyosság. Ez vagyok én. Nincs mitől tartanom. Antonio is csak egy ember. Semmi különleges nincs a találkozásban, és mégis. Egy lépcsőfok, egy próba, ami megerősít. És mégis, ahogy nézem Őt, a mellkasom megfeszül. Az utóbbi napokban befészkelte magát a fejembe és különösen zavarttá tett, amit több lelkes munkatárs is szívesen vett tudomásul és utaltak is rá. Képtelen voltam eltüntetni a pírt, ami arcomra szökött, ha eszembe jutott az a mosoly. Képtelen voltam elengedni. De egyúttal kellemetlenül is éreztem magam, amiért ilyenfajta gyenge érzéseket vált ki belőlem. Az irányító személyiségemhez nem illik ilyesféle érzelem. De minden ellenérv ellenére be kellett vallanom, hogy kötődtem a doktoromhoz és szerettem volna társalogni vele, többet.

Eszmélni sincs időm, amikor ugyanannak a mozdulatnak az ívén, gyakorlatilag azonos tekintettel fürkésszük egymást. El akartam veszíteni a tudatosságomat, azt, amiért itt állok. Szavai nyugtatóan hatnak rám és a kérdése valósággal megbabonáz. Afelől érdeklődik, hogy dolgozom-e, hogy elrabolhat-e. Mosolyom arcomra fagyott, nem tudom rendezni arcizmaim. Leválaszthatatlanul fürkésszük egymás íriszeit. Meglepően csillogó szemei vannak. Hogy kerülhette el figyelmem? És milyen lazán van öltözve. Megdöbbent, de tekintetemmel nem eresztem övét. Valaki másnak bizonyára semmitmondó ez a pillanat, nem úgy, mint nekem. Oly sokat ér. Átkozom is magam érte, amiért képtelen vagyok éretten viselkedni mellette. Biztosan tudom, hogy mindenki aprónak érzi magát mellette, de mégis én lelkendezek ennek a gyengeségnek. Úgy hittem, már rég nem vagyok képes ilyesfajta érzelemre. Szeretnék neki különleges pillanatokkal megfűszerezett napot okozni. Ehhez azonban elengedhetetlen, hogy ezúttal én vezessem őt. Ezúttal én leszek az, aki magával ragadja a világába, ha engedi.

Ellépet mellőlem én pedig szó nélkül követtem. Az első lépést ő tette meg, de át kellett vennem az irányítást. És pontosan tudtam, hogy hova akartam vezetni őt. Arra kért, hogy meséljek. Így is tettem. Igyekeztem hasznos lenni és olyan dolgokat mondani, amik felkelthetik érdeklődését, miközben az egyik irányító torony lábához igyekeztem, vele az oldalamon. Egy részem képtelen volt elfogadni, hogy itt van velem. Ujjongott és zaklatottá tett, hiába próbáltam elfojtani. Nehéznek bizonyult volna bárhogy is ellenkezni, hiszen minden porcikámat átjárta a bizonyos bizsergést, amit az orvos jelenléte mindig képes volt kicsalni belőlem, bár ezúttal sokkal több volt benne Antonioból, mint a doktorból. Ezzel tisztában voltam. Próbáltam nyugtatni magam, hogy nem csupán azért van itt, mert a hálámat akarja letudni. Reménykedtem benne, hogy az okai között szerepel a kíváncsiság is, valamilyen mértékben.
- Rendben. - a mosoly, ami nem lankad. Egész egyszerűen pillantok el róla, hogy kártyámat végig húzzam a szerkezeten, hogy bejuthassunk a toronyba. Sápadt bőrbe bújt ujjaim reszketve húzzák vissza az eszközt. Megemelem állam és próbálok nyugalmat sugározni kifelé. Rettegek tőle, hogy mit gondolhat rólam, a helyről. Valószínűleg lehetetlen kihozni a sodrából. Szám sarka rándul, ahogy elfojtok egy ívesebb mosolyt a gondolatra, hogy az ő hangulatain fantáziálok.

Átlépem a küszöböt vele az oldalamon. Igazán semmi különös nincs a torony aljában, nem is szándékozok sokáig időzni vele. Természetesen lépteim lassúak. Nem rohanok sehova. Sem őt, sem az időt nem akarom siettetni. Arra kérem, hogy bízzon bennem. Bár magam sem értem, hogy mi okból szólok hozzá ilyen lágy hangon. A válaszra elnyíló ajkakkal pillantok a férfira, majd rendezve mimikám a jól megszokott mosolyom varázsolom magamra ismét és inkább szó nélkül hagyom. A hangja ismét bűvkörébe csábít. Van olyan nő, akit ne venne a lábáról egy ilyen férfi? Belépve a liftbe szeretném arcon csapni magam, amiért ilyen kérdések fészkelik magukat a fejembe. A lift kissé szűkös ilyen gondolatokkal a fejemben, s azoknak forrásával, de úgy veszem észre ő jól kezeli a bezártságot velem. Pár másodperc, míg felérünk arra a szintre, ahonnan beléphetünk a hengerbe. Alig várom, így csendesen nyomkodom a lift oldalán lévő gombokat. Megilletődök kérdésén, döbbenten fordulok felé. Elnyílnak ajkaim, de szavak nem hagyják el azokat. Most először az eszem és a szívem két különböző válasszal drukkol elő.
- Szeretném lenyűgözni. - szalad ki belőlem, de szinte azonnal megbánom, így elvonom róla tekintetem. Az ajtóra koncentrálok, mikor újabb kérdés érkezik. - Emiatt ne aggódjon, vállalom a felelősséget. - vonok vállat lopva rá pillantva, mikor kattan az ajtó. Kilépek rajta és udvariasan bevárom Antoniot, a lift mellett állva. Az apró térből egyetlen ajtó nyílik. A hengerbe vezető. A kilincshez lépek és lenyomva azt előre engedem az orvost, majd követem én is.

Az üvegoldalhoz lépkedek gépiesen. Tekintetem hol a férfira réved, hol a tájat pásztázza. - Belátni az egész Parkot. - mosolygok derűsen a liftben történt elszólásom lassan megemészti magát - Remélem tetszik, nem sok vendég láthatja innen. - utalok rá, mennyire igyekszem a kedvében járni. Őszintén remélem, hogy tetszik neki, amit lát.

©
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Antonio Trefoloni
avatar
Playby :
Alan Rickman
Tartózkodási hely :
Az a fura nevű város déli részén
Job/hobbies :
Orvoskutató - háziorvos
Csoport :
Egészségügy
Hozzászólások száma :
29
Join date :
2015. Jun. 16.
Age :
57


TémanyitásTárgy: Re: Antonio & Olina   2015-08-11, 15:49





Olina&Antonio
A Park



A kezdeti meglepettség és örömteli találkozás után – ami bár kívülről nem látszott ennyire meghittnek – elindultak körbesétálni a parkot. Legalábbis Antonio így tervezte, de hamar rájött, hogy semmit nem tud a helyről, ellenben vele volt egy nő, pontosabban a nő, akinek ez volt a munkahelye és feltehetőleg jobban ismeri a parkot, mint bárki más. Át is adta a vezetői szerepet és milyen jól tette. Olina mesélni kezdett, amit az orvos csöndben és figyelmesen hallgatott. Szemét többnyire az úton tartotta, de időnként felpillantott a környező növényekre és – amennyiben volt – állatokra. Míg a nő beszélt, igyekezte kerülni a szemkontaktust, mert nem szerette volna jobban zavarba hozni se magát, sem pedig azt a nőt, akit meg akart óvni mindenféle idegeskedéstől és rosszérzéstől. Nem tudta sokáig türköztetni magát, amint megérezte magán a tekintetét, ő is oldalra fordította fejét és egyenesen a szemébe nézett. Az izgatottság sugárzott a mellette álló személyből, Trefoloni örült ennek, feltételezte, hogy ezt a találkozást Olina is nagyra becsülte, ám nem akarta, hogy a nő pulzusa az egekig emelkedjen, attól, hogy neki elmeséljen és megmutasson mindent. Viszont nem kezdte el csillapítani lágy szavakkal, ő továbbra is az az orvos volt, akit ismertek az emberek a rendelőből, nem nyílt meg egyik percről a másikra, ez nála egy hosszú folyamat hiába zakatolt a saját szíve és legszívesebben magához ölelte volna Olinát. Visszafogta magát és parancsolt szívének. Az illem az első.

Egy épület előtt álltak meg, ahol egykori betege a tériszonyáról kérdezte. Ezzel kíváncsivá tette az orvost és azon kezdett el gondolkodni, hogy mit tervezhetett Olina. Pozitívan válaszolt, nem volt tériszonyos. Egy újabb mosolyt követően az ajtó kinyílt előttük és mindketten beléptek azon. Antoniot egy lifthez vezette. Ekkor szíve kitört és nagyon is emberien bevallotta, hogy megbízik a nőben, úgy, ahogy eddig nagyon kevés emberben. De vajon meg tud bízni benne úgy, mint ahogy férfi bízik a nőben? A kis, viszonylag szűk liftbe beszállva Antonio rádöbbent, hogy partnere mennyit mosolygott eddig ma. Már a kávézóban is élvezte mosolyának szépségét, ezúttal azonban még több alkalma volt rá, hogy láthassa. Az a mosoly, Olina bája képes volt, hogy megolvassza az orvos gépies páncélját és a felszínre tudta hozni az embert, az igazi Antonio Trefolonit.
A helyről látni lehetett, hogy nem vendégek számára készült, ez egyértelmű volt. Ennek tudata zavarta valamelyest az olaszt, de csak azután tette szóvá, miután a felvonó már haladt. Egyértelmű volt számára, hogy Olina meglepődött a kérdésen. Ezúttal viszont keményen állta a tekintetet, nem pillantott el másfelé, mint ahogy azt séta közben tette. Sőt, még inkább felé fordult, így már teljes testével vele szemben volt. Az őszinteség meglepte. Pár másodpercig csak ízlelte a szavakat, majd arcán megjelent egy mosoly, mely erősebb volt az összes eddiginél. Határozott, jókedvű és felettébb őszinte mosoly, ami egy hajszálnyira sem volt leplezve.
- Már megtette. – Mondta miközben ismét az ajtó felé fordult és készült, hogy kiléphessen a liftből. Egy nagyon, de nagyon halk megjegyzés, amit alig lehetett kivenni a levegő hordozta zajokból. A nő már akkor lenyűgözte, mikor elköszönt tőle a kávézóban. Antonio nem tudta, hogy milyen erőkkel bír Olina, de az biztos, hogy sok-sok idő után ő volt az első nő, aki képes volt megtörni a gépezetet és visszarántani az orvost az életbe. A másodpercek múlásával Trefoloni egyre biztosabb lett az érzésében és abban, hogy akarja a nőt. Még mindig félt, hogy mi van, ha ez a még meg nem teremtett kapcsolat is úgy fog végződni, mint az, ami ilyen mélyre taszította. De nem volt joga ilyet feltételezni Olináról és nem is tudta elképzeli róla. A liftben rájött, hogy ha nem ad esélyt magának a boldogságra, akkor soha sem fogja elérni. Pénz ide vagy oda, még a vak is láthatta, hogy Honolulu egyik főháziorvosa és kutatója nem él örömteli életet, pedig mindene megvolt: pénz, autó, ház, szaklaboratórium, de csak egy valami hiányzott, az pedig ő maga volt, az ember, az érző lény. A Nőt nézve rádöbbent mindezekre és arra, hogy az elmúlt harminc évben gyakorlatilag nem élt és ez hirtelen hatalmas bűnnek mutatkozott. Igen, ha még egy nőt elveszít, - vagy bárki mást, akit szeret - akkor abba beleőrül majd. De ha nem? Ha ezúttal minden máshogy alakul majd? Akkor? Akkor boldog lesz és igazán boldogan éli le a maradék életét. Ezen gondolatok között lépett ki a liftből. Csakhogy az öröm mellett, hogy elhatározta végre magát és kívánta a változás szelét, szomorú is volt. Az idő nem állt meg egy percig sem, ő pedig húszévesből ötven lett. Vannak, akik már öregnek gondolják és ez teljesen érthető is volt.

Egy újabb ajtóhoz léptek, amit Olina már mindenféle segédeszköz nélkül kinyitott. Antonio látta rajta, hogy előre szeretné engedni, de a férfi volt annyira illemtudó, hogy ezt ne engedje. Azért nem ment előre, mert Olina akarta maga elé engedni, nem azért, mert egy nő. Bár valószínűleg akkor sem indult volna meg.
- Ugye nem várja el tőlem? – Utalt erre az orvos és szeme szúrós volt, ám ott csillogott benne még mindig valami, amitől mégsem tűnt ijesztőnek. De még mielőtt a nő válaszolni tudott volna, az ajtóhoz lépett, hogy egyik kezével megtámassza azt és ne engedje becsukódni előttük, míg a másik kezét egyenesen Olina háta-csípőjéhez tette, hogy biztosan maga előtt tartsa és hogy együtt tudjanak bemenni az ajtón. Valójában pedig azért, hogy megérinthesse, átkarolhassa. Átlépve a tér másik oldalára Antonio zárta be maguk mögött az ajtót, emiatt azonban elengedte Olina csípőjét. Amint becsukta az ajtót, odalépett a nő mellé az üvegoldalhoz, de egyenesen rá nézett, mintha ki akart volna olvasni belőle valamit. Néhány pillanatnyi bambulás után végül elnézett a kilátásra. Érezhetően elkezdte felfedezni a parkot, hosszasan nézelődött, mintha csak keresne valamit, azonban nem, most céltalan volt, csupán csak nézelődött.
- Hálás vagyok. – Köszönte meg a nő kedvességét, amiért felhozta ide. Érezte, hogy ez mennyire nagy dolog, tényleg hálás volt Olinának ezért.
- Igazán gyönyörű. – Mondta halkan, férfias és érzéki hangon, még mindig a parkot bámulva.


Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Olina Haoa
avatar
Playby :
Bryce Dallas Howard ❥
Tartózkodási hely :
Honolulu
Job/hobbies :
work&work&work.-
Csoport :
civilek-
Hozzászólások száma :
99
Join date :
2015. Jun. 09.
Age :
34


TémanyitásTárgy: Re: Antonio & Olina   2015-08-11, 17:22

welcome here
antonio & olina
Attól a perctől kezdve hogy megpillantom, elveszek. Magamban és benne egyaránt. Nem értem az okát, hogy mi történik velem, hogy miért szédülök, hogy mi az oka annak, hogy ki ver a víz, hogy miért vonzza a tekintetem. Antonio Trefoloni, mennyire lényegtelenül kezdtük. Ő az orvos, aki alig pillantott rám, én a páciens, aki csak az egészsége miatt kereste fel. Semmi különösebb nem történt, semmi meghitt, semmi fontos. És aztán a kávézóban, a mosolya elindított bennem valamit. Valamit, amit én magam sem értek. Nincs hozzá szokva a jellemem, hogy egy másik ember körül fészkelődjenek a gondolataim. Túlságosan magányosan élem a mindennapokat. Annyi emberrel találkozok nap, mint nap, miért mégis ő az, aki lefoglalja azokat a napokat, mikor távol van? És miért vonzza ennyire magára tekintetem, ahogy most előttem áll? Ellép, amiért végtelenül hálás vagyok. Azért pedig mélyen magamban hálálkodom, hogy beszédem közben nem állít meg és csak akkor emeli rám tekintetét, mikor én is így teszek. Sokkal könnyebb. Nehezen és ostobán venné ki magát, ha bármi jelét mutatnám annak, hogy milyen hatással van rám, hiszen semmi okot nem adott rá, hogy lányos zavaromban pír jelenjen meg arcomon, vagy legyezzem magam. Ráadásként az én személyiségem is távol áll az ilyesfajta viselkedéstől. Ha valóban gyengéd érzelmeket táplálok iránta, vajon van rá mód, hogy ne forduljon el tőlem? Szívesen elfojtanám ezt a kérdést elindító érzelmem, mélyen. Mi ketten túlságosan különbözünk. Ilyen kapcsolatforma közöttünk, valószínűleg lehetetlen. Bizonyára minden nő ilyen állapotba kerül mellette, nem kellene csodálkoznom a rajongásomon. És azon tényleg nem is alélok el, a zavarom oka mélyebbről jön. Onnan, amit lezártam már nem egyszer, kétszer. Először amiatt a férfi miatt, aki fizikailag bántalmazott. Később a lelki terror miatt, ahova a későbbi őrült üldözött. Csoda, ha így meg vagyok illetődve a lakat leomlása miatt?

A torony lábánál reszketeg ujjaimmal végighúzom a kártyát, hogy bebocsájtást nyerjünk. Bizonyára Antonio nem érti, hogy miért vonszolom át ennyi semmitmondó helyszínen, csak remélem, hogy a végeredmény tetszik majd neki. Miközben befelé haladunk, olyasmi hagyja el a doktor ajkait, amin képtelen vagyok tovább lendülni. Reményt szór és lángra lobbantja a testem, de egy mosolyon túl nem merem többel jutalmazni. Félek tőle, hogy a fal, ami eddig leomlott közöttünk visszaépülne, ha szóban is kifejezném érzéseim iránta. Ettől pedig borzasztóan tartok. Megtörtént közöttünk valami, ami lehet csak az én fejem szüleménye, de úgy érzem, hogy az, ami eddig elválasztott minket, már nem olyan vastagon fészkeli magát közte és köztem. Elvékonyodott és minden lépéssel, minden szóval egyre csak vékonyabb és vékonyabb lesz.
Feszülten lépek a liftbe. Bele sem gondoltam, hogy milyen szűk, milyen apró hely olyan érzésekkel benn toporogni, mint amik az én szívem bombázzák. Az pedig, hogy pont azzal éljem túl ezt a pár másodpercet, aki a forrása ezeknek, még inkább elővigyázatosságra adna okot. Ellentétes érzelmeim közben kiszalad belőlem a válasz, ami fel ér a személyiségemtől egy konkrét vallomással. S a férfi nem is habozik, felém fordul teljes tartásával, így szembe kerülve velem. Hiába nem emelem rá tekintetem, lángolok. Sosem éreztem még így. Alig kapok levegőt, de nem fizikális az érzet, sokkal inkább lelki. Leküzdök egy újabb gombócot torkomon, hogy enyhítsem zavarom, de az újabb szavai nem segítenek rajtam. Elnyílnak ajkaim és most először ziháló, valószínűleg elvörösödő tekintetem mögül felpillantok rá. Időközben ő az ajtó felé lép, így alkalmam van jobban szemügyre venni. A szavak játszanak velem, hol kikívánkoznak, hol vissza bújnak. Félek, hogy elrontom a pillanatot, végül még sincs miért magamban tartanom a válaszom.
- Legalább ez kölcsönös. - követem a példáját és az ajtó felé fordulok. Ujjaimmal babrálok szoknyaszegélyem mentén és most először érzem, hogy szívem bordarepesztően ugrál mellkasomban. A másodpercek hosszú örökkévalóságnak tűnnek és egészen elnyelik az érzéseim, bár igyekszem eltemetni, vagy legalábbis a fémdobozban hagyni az érzéseim. Bár azzal is tisztában vagyok, hogy a személyiségem nem engedné, bár ez is kicsinyes ostobaság. Gyerekes gondolkodás. Hiszen nem vagyok gép. És pontosan olyan érzéseket támasztott fel bennem, amikről azt gondoltam senki nem lesz képes. Talán pont olyan komor és magának való lennék, mint ő. Talán az is vagyok. De ez most nem számít. Mikor mellette vagyok, megteremt egy olyan részt bennem, ami borzasztóan hiányzik, ha nincs velem. És ez ijesztő. Alig ismer, alig ismerem. A gyengeségem megmagyarázhatatlanul megrészegít mellette.

Kilépünk a liftből és igyekszem a hátam mögött hagyni azt, amik elhagyták az ajkaim. Kétségkívül az ő szavai mélyen befészkelték maguk a fejembe, így azokat képtelenség volna hátrahagynom. Lelkesen nyitom ki előtte az ajtót, hogy udvariasan előreengedjem, majd elképedve fogadom a kijelentését. Épp szóra nyitom ívelt ajkaim -megint mosolygok-, mikor váratlanul közelebb lép és a levegő benn reked, mikor tenyerét csípőmre csúsztatja. Előre tessékel ezáltal, gerincemre kúszó bizsergető érzést varázsolva. Arckifejezésemre megannyi érzés kiül, mindeközben lángra lobban ismét testem. Kétségkívül szándékosan hoz zavarba. De elereszt és az a különös érzésem támad, hogy hűvös van. Az üvegoldalhoz lépek és lassan a férfi is követ. Elém lépve tekintetünk ismét találkozik, ezúttal másképp. Én nem mosolygok, valami más keríti hatalmába arcizmaim. Állom tekintetét, kiváltképp mélyen fürkészve övét, amíg ő elfordítja és a tájat kezdik szemei magukévá tenni. Elmosolyodom, majd karjaim összefonva hasfalam előtt figyelem, ahogy nézelődik. Nézem őt.  
- Akkor megérte, ha így gondolja. - pillantok végül el a tájra jómagam is - Persze ettől függetlenül, ha kedve és ideje engedi, látogassa meg a látványosságokat kicsit közelebbről is. - felhúzom orrom, egy pici grimaszt varázsolva, majd fejem oldalra billentve pillantok a férfira ismét. Nézem őt. Másmilyen szemmel. Nem mint betege, nem mint parkvezető. Nem úgy, mint aki megakarja őt hívni. Úgy nézem őt, ahogy nő néz a férfira. De nem akármilyen férfira.
- Köszönöm, hogy eljött. - halkan mondom, mintha félnék tőle, hogy más is meghallja. Ezúttal más a hangszínem, igazán lágy. El sem bírja képzelni, hogy milyen feltöltődést okozott nekem és hogy ennek mennyire nincs köze már a hálálkodáshoz.

©
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Antonio Trefoloni
avatar
Playby :
Alan Rickman
Tartózkodási hely :
Az a fura nevű város déli részén
Job/hobbies :
Orvoskutató - háziorvos
Csoport :
Egészségügy
Hozzászólások száma :
29
Join date :
2015. Jun. 16.
Age :
57


TémanyitásTárgy: Re: Antonio & Olina   2015-08-11, 19:48





Olina&Antonio
A Park



Vagy az épület sugárzott valami ijesztő mágiát, ami még a legbezártabb, legelszigeteltebb szívet is meglágyította, vagy véletlenül fordult elő, hogy ott jött rá Antonio, hogy változnia kell. Eddig is gondolt már rá az elmúlt héten esténként, egyedül az otthonában sokat töprengett azon, hogy mitévő legyen ezzel az erős éréssel, mely belülről kezdte falni és nem engedte, hogy szabaduljon tőle, ám valamiért mindig elvetette. Még szerencse, hogy arra rávette magát, hogy eljöjjön a parkba és elfogadja Olina ajánlatát, különben nem tudott volna ráébredni, hogy milyen butaságot követett el eddigi életében. Ahogy meglátta a nőt, tudta, hogy nagy csatát fog vívni a szívével és ez így is lett. Míg hallgatta a parkról szóló információkat csöndben volt és eléggé befelé fordult. Figyelte Olina szavait, de nem annyira, hogy hosszabb ideig megjegyezze azokat, ugyanis más járt fejében, éppenséggel háború dúlt ott, aminek döntő ütközete a liftben ért véget. Kész, a szív győzedelmeskedett, a legmélyebb széfbe zárt érzés előtört, hatalmas fénnyel pusztította el egy szempillantás alatt azt a több méternyi gyémánt- és betonfalat, ami annak elfojtását szolgálta. Antonio bevallotta saját magának, hogy szerette a nőt és azt is, hogy szüksége van valakire, hogy boldog legyen. Mert ő is ember volt, ez a faj pedig társas lény, vágyik valakire, akivel leélheti életét örömök és boldog pillanatok között. De ez még csak az első lépcsőfog volt. Meg kellett tudnia, hogy Olina mit érzett és azt, hogy saját maga vállalja-e a kockázatot, hogy könnyen romba dőlhet az élete és még mélyebbre sodródhat, mint az elmúlt évtizedekben, olyan mélyre, ahonnan már nincs visszaút. Utóbbit hamar eldöntötte: muszáj kockáztatnia, mert csak így sikerülhet, ez a bizalom szükséges hozzá, márpedig Antonio végtelenül megbízott abban a nőben, akit még csak négy alkalommal látott, kétszer a rendelőben, aztán a kávézóban és végül itt, a parkban.

Egyre jobban érezte Trefoloni, hogy Olina is kezdett megnyílni neki akár akaratosan, akár akaratlanul. Az őszinteségre az orvos őszinteséggel felelt, de nem tudatosan. Olyan szavak csúsztak ki a száján, amiket nem mondott volna egy átlagos nőnek. Olina lenyűgözte őt és ezt be is vallotta, igaz hogy nagyon halkan buktak ki a szavak szájából, de megtörtént és célba találtak. A mellette, éppen őt néző nő meghallotta őket és nem is hagyta elsuhanni, mintha ki sem mondta volna őket Antonio. Válaszolt rájuk, ami ugyancsak meglepő volt, nem számított rá a férfi. Elgondolkozott. Mit tett volna ő, amivel le tudta volna nyűgözni? Annyira átlagos volt végig, nem csinált semmit. Rájött, hogy erre nem fog tudni választ kapni, nem fogja tudni kitalálni, így hagyta nyitottan a gondolatfonalat. Meglepett arcát az ajtó nyitódása elterelte. Olina előre ment, ő előbb lépett az ajtóhoz, ami még nem is zavarta Antoniot, de az, hogy elé akarta engedni, már annál inkább. Lehetetlen volt, nem tudta egyszerűen megtenni, amit a nő kért tőle. Lehet, hogy lelkileg egy bunkó volt, aki képes megbántani minden betegét, de ilyen illemszabályokat mindig, minden körülmények között betartott. Főleg egy olyan nővel szemben, aki nagyon is közel állt hozzá. Még egy lépcsőfok következett. Az ajtót megfogta és másik kezével átkarolta Olina csípőjét. Így együtt mentek be az ajtón, bár a nő valamennyivel előrébb volt. Kicsit aggódott Antonio, hogy ez az érintés túl intim volt-e betegének, de megtette. Míg becsukta mögötte az ajtót, addig vendéglátója előre ment az üvegfalhoz. Rögtön követte őt, ahogy mellé ért, a szemébe nézett. Ezúttal semmilyen mosoly nem volt felfedezhető Olina arcán. Ezt kicsit furcsállta, talán mégsem volt jó ötlet, hogy megérintette. Bár a táj jóval kevésbé érdekelte, mégis szentelt kis időt a kilátásnak. Nézelődött, próbálta megjegyezni az állatokat, hogy mi merre van. Pár perc csönd után végül megszólalt, megköszönte, hogy felhozta ide. Tudta, hogy különleges dolog ide feljutni, ezért felettébb hálás volt Olinának, hogy ilyen áldozatot hozott csak ezért, hogy jól érezze magát. Egy mély levegővételt követően, amit mellkasán lehetett csak érzékelni, szájából és szívéből kicsúszott: gyönyörű. Egy újabb mosoly tőle, ezúttal ez a nő megjegyzései miatt következett be. Ám pontosan így sejtette, gondolta, hogy a nő azt hiszi majd, hogy a parkra mondta. Miután ajánlotta, hogy nézze meg a látványosságokat közelebbről is, Antonio teljes testtel elfordult az üvegtől Olina felé. Egy darabig szótlan maradt, ismét farkasszemet néztek egymással, csak két olyan farkas, akik vadságukból most készültek megszelídülni. A farkas, kinek szeme csillogott a nő szépsége és kedvessége miatt.
- Szerintem félreértett. Nem a park a gyönyörű. – Állta a tekintetét és figyelte Olina reakcióját, kíváncsi volt, hogy mikor jön rá arra, hogy ezt egyenesen a nőnek szánta, őszintén. Nem mintha a park nem lenne tényleg jól megcsinálva, csak számára az most kevésbé számított.
- Én tartozok köszönettel! – Méghozzá hatalmassal. Az, hogy kizökkentette a mindennapokból nem csak szükségszerű volt, de még örömteli is. Ezen a napon az orvos megváltozott, megnyílt, belül pedig megértette, hogy az életet nem veheti el magától, nem tagadhatja meg faját és nem utasíthatja el magától a szerelmet. Antonio remélte, hogy ez nem elköszönésként érkezett Olinától, nem akarta, hogy most magára maradjon, persze ha dolga volt, nem tarthatta fel.

A kilátásnak hátat fordított és óvatosan nekidőlt az üvegfal előtti korlátrúdnak, minek könyökeit is nekitámasztotta, ráhelyezte. Teljes figyelmét a nőnek szentelte és erről ezzel az erőteljes mozdulattal tudomást is adott Olinának. Nem a kilátás volt a kincs, az csak mellékes volt, de meglehetősen jó hangulatot varázsolt.
- Amit legelső alkalommal a rendelőben mondtam, - Kezdte el különösen mély hangon az orvos és már várható volt, hogy nem tündérmeséről akar beszélni. - megbántottam. Éreztem a fájdalmát. - Igen, akkor, aznap nagyon is a lelkébe túrt, ezt részben szándékosan tette, hogy felhívja betegét a kockázatra és a veszélyre, amit nem volt szabad elhanyagolni, de nem számított rá, hogy a családdal kapcsolatban Olinának is fájdalmai voltak. Erre azóta már rájött és most, hogy különleges volt számára a nő, kicsit bűntudatot ébresztett benne. Az ok, amiért viszont felhozta ezt a témát az más volt. Meg akarta ismerni a nőt és annak hátterét. Ha kiderülne ugyanis, hogy otthon férje várja, vagy hogy soha többé nem szeretne maga mellett tudni senkit, akkor Antonio ezt tudomásul veszi. Azonban még mindig csak egy orvos állt a volt betege előtt, nem volt joga többet kérdezni erről. Mi köze lett volna hozzá? Ha a nő úgy gondolja majd, hogy megajándékozza némi információval, akkor Antonio sikerrel jár, ha nem, akkor sincs semmi, erre az esetre készült fel Trefoloni, nem várta, hogy elkezd magáról mesélni Olina. Miért tenné?


Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Olina Haoa
avatar
Playby :
Bryce Dallas Howard ❥
Tartózkodási hely :
Honolulu
Job/hobbies :
work&work&work.-
Csoport :
civilek-
Hozzászólások száma :
99
Join date :
2015. Jun. 09.
Age :
34


TémanyitásTárgy: Re: Antonio & Olina   2015-08-12, 09:53

welcome here
antonio & olina
Ahogy útnak indul és követem őt különös borzongás lesz rajtam úrrá. Sziporkázik a lelkem és minden bizonnyal zakatol a szívem is, de ez utóbbiról inkább nem vennék tudomást. Jelentéktelen apróságnak tűnik, valójában viszont komoly fájdalmat hagyhat maga után. Mindkét kezem megégettem már, elhatároztam, hogy soha többet nem gyengülök el, semmilyen férfinek sem. És ez működött. A fal, amit felhúztam körbe zárt és rendkívül jól hárította a közeledéseket - bár meg kell vallani, nem sokan igyekeztek a sajátos stílus miatt és mert nem vagyok olyan különleges személyiség, hogy olyan hosszú sorokban érkezzenek az udvarlók -. Az orvosomnak azonban elég volt egyetlen jó pillanatban felém mutatott mosolya és ez a vastag, biztonságot nyújtó fal apró darabokra hullott körülöttem. És most ott állok a közepén maga tehetetlenül. Egy részem - kimondottan nagy részem - boldog. Felszabadult, izgatott a férfi miatt. Egy másik részem azonban zaklatott. Ő elérhetetlen és még, ha lenne is közöttünk kölcsönös vonzalom, hogy közeledhetnék felé úgy, hogy ne riasszam el? Ott van az unokaöcsém Kevin. Nem hagyhatom magára, ez pedig olyan bilincs, amit nem mindenki érthet meg. És senkit sem kényszeríthetek rá, hogy fogadja el a fiút. A férfi pofátlanul belopta magát a hétköznapokba és most arra kényszerít tudatalattimban suttogva, hogy; mondjak le róla. Hisz még nem is az enyém. Ha tudnám, hogy mit érez, érez-e felém hasonló vibrálást, azt hiszem könnyebb lenne. De az is igaz, hogy a komolyabb megpróbáltatás csak ezután következne be.

A liftben elhangzottak kiszakítottak a valóságból és kezdték feleleveníteni bennem, hogy milyen az, mikor bókolnak, mikor éreztetni akarjuk, hogy milyen különleges a másik és, hogy mennyire hálásak vagyunk azért, hogy a közelünkben tudhatjuk őt. Pontosan ezt mondtam ki, bár nem ezekkel a szavakkal. Félő, hogy az orvosom feltépte volna a fémajtót és elszalad, ha ilyen hévvel rárontok. És mind e mellett jól tudom, hogy nekem is szükségem van időre, hogy feldolgozzam, amit érzek iránta. Nagyobb esély van rá, hogy viszonzatlan érzéseket táplálok iránta, úgy nem szerencsés az erős fájdalom. Hagyni kell csillapodni a hullámzó tengert.
Késztetést érzek rá, hogy tudassam vele, mennyire kölcsönös a pozitívan érzett döbbenet egymás iránt. 'Legalább ez kölcsönös.' Alig észrevehetően megrázom a fejem, hogy mondhatok ennyire nyilvánvaló utalásokat ennek a férfinak? Mintha egy újabb részemmel kerülnék szembe, olyan oldalammal, amihez még nem volt szerencsém. Egy féktelen, heves énhez, aki nem fél kimondani, amit gondol vagy érez. És ez, most összezárva pont Antonioval nem feltétlen egészséges. Nem felel, továbbra is az ajtót fürkészi, így teszek én is. Néma, puha csend az, ami körülleng minket. A fémszárnyak kitárulnak, átlépjük küszöbét. Az ajtóhoz sietek, kitárom előtte, de ő egy mondattal megdönti szándékom, hogy udvariasan magam elé engedjem. Rendkívül kedvesnek gondolom, hogy az illem ennyire berögzült a férfiban, ám én nem vettem volna sértésnek, ha ő lép hamarabb a hengerbe, igazából modoros finomság. Szám sarka épp ível, mikor megérint. Fizikai kontaktust létesít velem. Talán ennek oka van, bár az is lehet, hogy nem akar az ajtón túl várakozni és ezzel a cselekvéssel felgyorsítja a történéseket. Akárhogy is, szívesen belezuhannék a karjaiba, de végül elenged, hogy az ajtót behúzhassa maga mögött. A pár másodperc elég, hogy az üvegoldalhoz lépkedjek, gépiesen. A tájat fürkészve, míg elém lép. És ekkor tekintetünk újra összefonódik. Ezúttal mégis más. Ajkam nem ível felfelé. Sokkal inkább elnyíló, míg íriszeim válaszokat követelően fürkészik a férfi arcát. Szeretném megérteni, megfejteni őt. Lecsillapítani vágyaimat, ha nincs rá mód, hogy ő tegye. Végül a Park felé fordítja figyelmét, enyém azonban nem ereszti el őt. Nesztelen lépdelek jobbra-balra, hol cipőm orra hegyét, hol ő íriszei irányát kutatva. Végül mély, bariton hangjával ő töri meg a ránk ülő némaságot. Ám válaszom követően váratlanul rám pillant, s ettől lángra lobban egész testem. S ha ez nem volna elég, konkrétan céloz ... rám. Elnyílnak ajkaim és hasfalam előtt összefont karjaimon ujjaimmal dörzsölöm tenyereim. Sűrű pislogásom követően mosolyra görbülnek ajkaim és lesütöm tekintetem. Zavartan vibrál köztünk a levegő, olyan feszültséget teremtve, amivel nem tudok mit kezdeni. Megköszörülöm torkom és ismét felveszem a szemkontaktust.
- Kedves Öntől. - állom az összeforrt tekintetünk. Rendezem légvételem, arcizmaim és kissé kiegyenesedve figyelem őt. Talán csak udvariasságból bókolt, ezt sosem tudom meg, de rendkívül jól esett az ő szájából hallani ilyesmit. Hozzá tudnék szokni.
- Nem, dehogy. Kérem. - megrázom fejem lassan, vontatottan. Tudjon róla, hogy neki nincs mit köszönnie. Meggyógyított, haza cipelt, felforgatta az életem. Az én számlámra több van írva. A Park nem olyan fontos, nem olyan értékes, mint azok az apróságnak tűnő dolgok, amiket ő művelt velem, mióta ismerem. És az a mosoly. Az a mosoly, amit viszonozni sosem leszek képes. Több lelket öntött belém, mint eddig bármi.

Váratlanul hátat fordít a tájképnek és a korlátnak támaszkodik, mire én megdöbbenve követem és közelebb lépek a rúdhoz, ám nem fordítok hátat a látványvilágnak. Így állok közel, de nem túl közel. Miközben elpillantok, hirtelen szavalni kezd. Olyan mondat hagyja el ajkait, ami megfordít bennem egy igazán mélyre szúrt tőrt. Halkan leküzdök egy gombócot torkomban. Megértem a kíváncsiságát, hisz nem ismer. Semmit nem tud rólam. Nem tud Kevinről, a balesetről. Arckifejezésem megváltozik, elengedem, tartásom enged. Érzem, hogy a vér elhagyja testem és mintha egy lelketlen test lebegne, úgy feszít a fájdalom, amit a gyász felidézése okoz bennem. Alig történt két és fél hónapja. Arcomra fagy egy torz mosoly, majd apró bólogatásokkal jelzem, hogy tudom, miről beszél. Bár az igazán meglep, hogy emlékszik rá. Akkor találkoztunk először, úgy gondoltam jelentéktelen páciens voltam számára, talán mégsem.
- Talán úgy tűnhetett, de Ön nem bántott meg, emiatt ne aggódjon. - pillantok felé szomorkás-barátságos mosollyal, majd újra a Park felé fordítom arcom. Íriszeimen át homályosan látok, ahogy Sarah hangját hallom a fejemben. Ha azt akarom, hogy a férfi bízzon bennem, meg kell bíznom benne és a rám leginkább nem jellemzően meg kell nyílnom neki, bármennyire akadozik majd a hangom. - Épp egy baleseten voltam túl, illetve vagyok. - vonok vállat a javításra, miközben kényelmetlenül fészkelődöm - A nővérem és a családja autóbalesetet szenvedtek. - hangom megremeg, de tartásom mit sem enged, miközben a doktortól ellépve, lassan a szemközti üveg felé lépkedek és csak annál a korlátnál lassítok le - A férje, a nagyobb fia és az apám is az autóban ült. - magamra erőltetek egy fintoros mosolyt, ahogy a távolba révedek és megragadom az alkalmat, hogy közöljem vele, hogy az unokaöcsém már az én kölyköm - A kisebbik fiú nem volt velük, megbetegedett ezért otthon maradt. Kevinnek hívják, tizenkét éves. - ezúttal őszinte mosoly szökik arcomra, lágy, érzéki, de őszinte - Őt magamhoz vettem és most velem él. - fürkészem az égen reppenő madarakat - Nehezen fogadott el, mert előtte nem igazán ismertük egymást. Én a munkámnak éltem, azt sem tudtam megmondani, hogy hány éves. És természetes, hogy a gyász miatt nem igazán törődött vele, hogy én jót akarok-e, vagy csak, mint teher gondolok rá. - a korlátra támaszkodok tenyeremmel - Kevin a családom most, a kapcsolatunktól függetlenül. - ajkaim íve felfelé görbül, ahogy ezúttal háttal állok annak a korlátnak és a férfivel így szembe kerülök. Tartom a kontaktust egy ideig, majd állam emelve elnyíló ajkaimon át újabb szavaknak adok zöld utat - Elnézést, nem akartam untatni, de azt akartam, hogy tudja, hogy nem bántott meg. - lágy mosoly arcomon, majd újra elfordulok tőle és a tájat kémlelem. Hagyom, had szívja magába az információkat, amiket az imént hallott. A családomét és Kevin történetét is. Legalább tudattam vele, hogy nem egyedülálló nőként gondolkozom. Nincs rá mód. És bárhogyan fog fájni, mindig a fiú érdekeit tartom szem előtt. Félek tőle, hogy elriasztottam a doktort, de nem bánom, hogy megosztottam vele a fájdalmam. Közelebb érzem magamhoz ezáltal és azt remélem ő is beereszt majd, de nem erőltetek semmit sem.

©
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Antonio Trefoloni
avatar
Playby :
Alan Rickman
Tartózkodási hely :
Az a fura nevű város déli részén
Job/hobbies :
Orvoskutató - háziorvos
Csoport :
Egészségügy
Hozzászólások száma :
29
Join date :
2015. Jun. 16.
Age :
57


TémanyitásTárgy: Re: Antonio & Olina   2015-08-12, 12:46





Olina&Antonio
A Park



Az már nem volt kétséges, hogy Antonio szerette a nőt, azt, akit nemrég megvizsgált, azt akivel találkozott a kávézóban és azt, akivel ezt a szép szombati napot töltötte. A férfi megtört, szívét és valódi énjét már nem rejtegette, védte semmi. Ezúttal teljesen önmaga volt. Nagy út volt eljutni erre a lelki szintre, mégis tudta, hogy sokkal nagyobb hegyet kell megmásznia ezek után, mint eddig. Semmi sem biztosította, hogy Olina is hasonlóan érzett-e iránta, de ha mégis, vajon lesz lehetőségük teret engedni a vágynak, hogy együtt legyenek? Még a liftben elhatározta, hogy ennek utána jár később.

Nem az a férfi volt Trefoloni, aki félős. Ha valamit meg akart tenni, sosem a bátortalansága akadályozta, sokkal inkább az illem és a távolmaradási ösztöne. Ezek azonban most nem hátráltatták, ezért megérintette a nőt, méghozzá nem egy átlagos helyen. Ügyelt rá, hogy ne legyen túlságosan is intim, de a gyengédséget is el akarta érni, ezért a megfelelő helyen, a csípőjénél érintette meg Olinát, így kísérte be az ajtón túlra. Viszonylag rövid ideig érintette, ahogy áthaladtak a másik térbe, elengedte és becsukta az ajtót. Ennyi elég is, egyelőre. A nő után lépett az üveges oldalfalú helyiségben és rövid összenézés után – mely kissé elbátortalanította a férfit – a kilátásra szegezte tekintetét. Szép volt, de nem nyűgözte le annyira, mit a mellette álló személy. Komoran nézelődött, majd rövid hálálkodás után újabb gesztust tett, hogy sejtesse Olinával az érzéseit. Ahogy azt gondolta, a vendéglátója rögtön a parkra értette, amit Antonio azonban nem hagyott kiforratlanul. Megmagyarázta, hogy számára más volt a gyönyörű, majd egyenesen a nő felé fordult. Célba talált, ezt már egyértelműen látta rajta, hiszen a sűrű pislogás és a hirtelen jött meglepettség tükröződött az arcán. Szerényen elmosolyodott, a mai nap már sokadjára úgy, hogy az egyértelmű volt. Nincs titok, Antonio ilyet is tud és remélte, hogy ezzel az őszinteséggel megtöri Olinában az izgalmat, és azt a gondolkodását, hogy a férfi jól érezze magát minden egyes percben. Mert ez már nem arról szólt, hogy szívességként - azért, hogy ne érezze kényelmetlenül magát a nő – eljött a parkba, ez nem az orvosról szólt, hogy jól érezze magát ma. Sokkal inkább kettőjükről. Nem is akarta, hogy többet köszönjön és hálálkodjon neki Olina, túl akart esni a hideg, gépies kapcsolatot, ami kettőjük között volt jelenleg. Többre vágyott.

Olina felé fordult, háttal a kilátásnak és hátradőlt kényelmesen a korlátnak. Zöldesbarna szemeivel lenézett a nála több mint tíz centivel alacsonyabb hölgyre, aki kicsit közelebb lépett hozzá, nem sokkal, csak egy fokkal. Antonionak már ez is elég volt, hogy érezze, szíve hevesebben dobog. Vele ellentétben Olina nagyon is izgatottnak tűnt, gondolta azért, mert nagyon szerette volna, hogy minden tökéletes legyen, ami a vendéglátást illeti. Ezt a dermesztő izgalmat akarta elfojtani benne, bár még maga sem tudta, hogyan. Egyelőre csak nyugalmat sugalló nézésével próbálta valahogy megnyugtatni és jelezni, nincs miért a tökéletességre törekedni.
Eljött az idő, gondolta, hogy érdeklődjön a háttérről, ami mindent befolyásol és mindent eldönt. Továbbra is nagy nyugalommal, de már halkabb, mélyebb hanggal felhozta azt a témát, amiről valószínűleg a nő nem akart beszélni. Egy ideig csak a csönd uralkodott. Antonio tudta, hogy fájdalmas pontra tapintott, érezte, hogy a nő szenved és ettől ő is átvette valamennyi szúrós érzését. Azt akarta, hogy Olina ismét nevessen őszinte boldogságból. Már épp lemondott arról, hogy választ kap, ezért vett egy levegőt, hogy szavakat tudjon formázni. Azonban Olina megelőzte és ez pozitívan meglepte az orvost. "Nem bántotta meg." Ezt nehezen tudta elképzelni, látta akkor, aznap este az arcát és minden fájdalom kiolvasható volt belőle. De hitt szavának, nem volt oka bizalmatlannak lennie. Egy rövidke szemkontaktus, amikor szinte nyitott könyvek voltak egymásnak. Antonio szeméből áradt az együttérzés, arckifejezése olyan volt, mint a nőé. Nem szólt semmit, egyszerűen nem tudott. Csak figyelte a mellette állót még akkor is, amikor ő elfordult és mesélni kezdett. Rezzenéstelenül, komoly és együtt érző arccal hallgatta, testével arra fordult amerre Olina ment, át a tér másik oldalára. Antonio egy helyben maradt, még. Nyelt egyet, mikor megtudta, hogy kik vesztették életüket a balesetben. Ha ezt egy héttel előbb hallotta volna egy semleges személy szájából, nem törődött volna a hírrel, még csak szíve sem rezzent volna, de most, hogy megismerte Olinát és érzett iránta szeretet, így valamelyest megérintette az eset. Nem maga miatt, a nőt sajnálta és átérezte a fájdalmát.
- Részvétem. – Mondta egy csöndes pillanatban továbbra is halkan, a henger másik oldaláról. Ezután megtudta, hogy a kisebbik fiút magához vette és most együtt élnek, Olina viseli gondját. Ez kedves volt tőle, mindenképpen szimpatikusabbá tette számára a nőt. Ahogy hallgatta tovább, rádöbbent, hogy jobban hasonlítanak egymásra, mint azt gondolta volna. Mindketten a munkájuknak éltek és ez a visszafogottság, ami annyira nehezen törik meg bennük… Igaz, érthető is, elvégre mindketten felnőtt emberek, nem tehetik meg, hogy szabad utat engedjenek a szavaknak és a testüknek.
Ezek szerint mégis volt családja. Antonio tudta, hogy az az egy gyermek fontosabb neki mindennél. Ha ő ilyen helyzetben lenne, biztos hasonlóan érezne és cselekedne.
- Kedves öntől, hogy befogadta. El sem tudja képzelni, hány ember cselekszik hasonló esetben máshogy. – Kis ideig a padlót bámulta, elgondolkozott, hogy mennyi őrült felnőtt volt a világban és mennyi árva gyermek. Hálát adott istennek, hogy nem pszichológus lett belőle. Bár, ilyen robotszívvel ez lehetetlenség lett volna és amúgy sem érdekelte a szakma. Ahogy felpillantott, látta, hogy Olina vele szemben áll és őt nézi. Újabb lágy mosoly, mely méz volt a sós környezetben és ami ismét elvarázsolta az orvost.
- Nem untatott, éppen ellenkezőleg. Hálás vagyok, hogy elmondta. – Rádöbbent, hogy Olina szerelmét csak akkor tudja elérni, ha Kevint is elfogadja, mint gyerek, akit a nő gondoz.

Elgondolkozott, mélyen magába szállt, a saját lelkébe. Belegondolt a helyzetbe és maga is meglepődött, mikor megbizonyosodott róla, hogy semmilyen negatív érzés nem köti a tényhez, hogy Olina nem él egyedül. Úgy érezte, képes volt elfogadni Kevint is Olina mellett, őt ez nem zavarta, nem gondolta fiúra úgy, mintha akadályozná az érzéseiben. Mikor ezzel a gondolatfonállal végzett, megmozdult, kiegyenesedett és eltávolodott a korláttól és Olina, - a nő, aki neki háttal volt - felé lépkedett lassan, csöndesen. Mikor odaért hozzá, nem hagyott métereket kettőjük között, mint eddig, a nő mögé lépett úgy, hogy ne teljesen mögötte legyen, hanem kicsit, fél testtel mellette is - jobbra -, rézsútosan. Bal kezét Olina azonos oldalon lévő felsőkarjára tette nagyon gyengéden, mintha simogatni akarná, de tenyere nem mozdult a bársonyos bőrön. Jobb kezével megfogta az előtte lévő korlátot a nő teste mellett. Egy nagyon szolid ölelés volt ez, hiszen az érintés megvolt, a két test pedig különösen közel volt egymáshoz, olyannyira, hogyha Olina haja nem takarta el tarkóját és jobb vállának hátsó részét, akkor érezhette rajta a férfi lélegzetét. Most rajta volt a sor, mesélni kezdett olyan fájdalmakról, amikről eddig senki másnak nem említett.
- Az életem egy év alatt tört üvegszilánkokra. – Kezdte el és próbálta összeszedni gondolatait, hogy ne hideg zuhanyként érje a nőt. – Először abban a nőben kellett csalódnom, akit el akartam jegyezni, – sokat tanakodott, hogy ezt elmondja-e Olinának, annak, akiért szíve sok-sok év után ismét dobogott. Végül úgy döntött, őszinte lesz.  – majd az anyám halt meg rákban, jó pár évnyi szenvedés után. Nehéz volt mindent feldolgoznom olyan fiatalon, a pályám kezdetén, de mikor erőt vettem magamon, újabb hullám jött, mely végleg elsodort. – Kis szünet, egy nyelés és egy mély lélegzetvétel. Közben kezével kicsit erősebben érintette a nő bicepszét, de továbbra is óvatos volt, hogy nehogy fájdalmat okozzon neki. Arcával közvetlenül a nő hajának peremén, a füle felett beszélt, amennyiben Olina továbbra is neki háttal állt.  – A bátyám a szemeim előtt halt meg. – Ez orvosként hatalmas bosszúsággal töltötte el, de egyszerűen nem tudott, mint tenni. Nem lehetett már megmenteni. Egy nagy levegővétel jelezte, hogy ezzel végzett a történettel. A múltból visszarántotta magát a jelenbe.
- Szívesen megismerném Kevint. – Ezzel a néhány szóval akarta kifejezni, hogy a nővel akar lenni, és hogy nem zavarja a fiú. Ez persze nem olyan egyszerű. Olinának kellett eldöntenie, hogy a fiú mellett szeretne-e még egy hímneműt maga mellé.


Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Olina Haoa
avatar
Playby :
Bryce Dallas Howard ❥
Tartózkodási hely :
Honolulu
Job/hobbies :
work&work&work.-
Csoport :
civilek-
Hozzászólások száma :
99
Join date :
2015. Jun. 09.
Age :
34


TémanyitásTárgy: Re: Antonio & Olina   2015-08-12, 14:53

welcome here
antonio & olina
Minden lépéssel, amit együtt tettünk meg a Parkon keresztül, mintha közelebb és közelebb kerültem volna hozzá és az érzéseim igazához. Kezdett világosodni előttem, hogy komoly érzelmeket táplálok a doktorom iránt. Ennek jelét természetesen nem mertem adni, hiszen az ismeretség is friss, nemhogy az érzelmek. Meg nem ismerem a reakcióit, a véleményét, hogy van-e otthon bárkije. Bár gyanítom, nem egyedül érkezett volna, ha Miss Trefoloni valós személy lenne és nem csak az én fejem szüleménye. És minden lopott pillantás, minden mosoly csak erősítette bennem a tényt, hogy igenis elkapott a rózsaszín felhő és akárhogy fújhatom, ez bizony nem fog elereszteni. De volt bennem valami furcsa, lelkes őrjöngés, ami láncait letépve igyekezett meghódítani a férfit. Mélyen belül szerettem volna, ha ő is úgy néz rám, ahogy én őrá.

A liftben, a hengerbe vezető úton és benne, sok minden elhagyta ajkait, úgy az enyémeket is. Kezdet kristályozódni előttem, hogy van rá esély, hogy Antonio pont olyan gyenge velem szemben, ahogy én ővele. A bók, a gesztus. Mintha apró jelekben, morzsákat szórna el, hogy megértsem őt. Hisz sem ő, sem én nem mondanánk ki nyíltan, bármi is az legyen az közöttünk. A mellkasom szaporábban emelkedik és süllyed, ahogy megtörténik bennem a felismerés. Talán ki kellene mutatnom nekem is, ha úgy tetszik lágyan, elvétve. Némán határozom el magamban, miközben ő háttal a tájnak, könyökét vetve a korlátra támaszkodik.
Csend. Nem szól, én meg nem merek. Végül megértem, hogy miért tétovázott, hogy miért nyelte a szavakat. Bár nem kérdés formájában távoznak szavai, megértem, hogy mire kíváncsi. Őszintén meglep, hogy emlékszik az első találkozásból bármire. Hiszen úgy tűnt, nem kedvel, sőt. És most itt vagyunk. Milyen kiszámíthatatlanul ironikus az élet. Nehezen találom a megfelelő szavakat, bár igyekszem minél hamarabb megnyugtatni őt. Nem éreztem sértőnek, amit mondott. Nem tudott rólam sokat, ahogyan most sem. A különbség csupán az, hogy most ez zavar. Tudatni akarom vele, hogy mi történt, hogy miért vagyok ilyen. Szeretném, ha meglátná azt, aki én vagyok. Pár másodpercig szívom magamba az erőt, mielőtt szavalnék. És az a pillantás, az a mély, együtt érző tekintet ad végül lelkierőt, hogy meséljek a balesetről. Gépiesen lépkedem el mellőle. Ha nem látom tekintetét, könnyebb szavalnom. 'Részvétem.' - hangzik el kellemesen csengő hangján, amitől lassan valóban megnyugszom és elhiszem, hogy nincs baj. Néma figyelemmel hallgat tovább, ami meglepően jól esik. Bár nem tudom, hogy vannak-e mélyebb érzelmei, erről még nem bizonyosodtam meg, de bárhogyan is, mivel én érzem, azt, így nem bánom azt sem, ha a történetem nem jut el a mellkasáig. Elég, ha a füléig elérnek szavaim. Szembe fordulok vele mondandóm végén és úgy tisztázom, hogy befejeztem a történetet.
Ahogy szemtől szemben állok vele és nézem őt, olyan sok gondolat megfordul a fejemben. Átlagos sablonok. Közel, mégis távol. Ő pontosan ilyen, én is. Van rá mód, hogy közelebb rántsam magamhoz? Megfelelő vagyok rá, hogy ilyet tegyek? Talán. Talán nem. Az ellentétek vonzzák egymást, én pedig sok mindenben hasonlítok rá. Kétlem, hogy számára vonzó volnék. Szavai ismét simogatnak és eloltják lángoló lelkem. Elfordítom tekintetem, ezúttal hátat is fordítok.

Az ég meseszerűn kék, a fák zöldellnek, halk sikolyok és nevetések kúsznak be a hengerbe. Tudom, hogy illetlenség háttal állni valakinek, de nincs erőm, hogy szembe forduljak vele. Várnom kell. Mélyen szívom magamba a levegőt, tudatosul bennem, hogy sokat meséltem magamról neki. A kép, amit formál rólam, most a fejében biztosan változik. Az ismeretségünk hosszúsága is valószínűleg most foglal pontot a fejében, hiszen most, hogy tudja, velem együtt jár Kevin is, már nem érez majd hajlandóságot rá, hogy úgy közeledjen. A férfiakat megrémiszti, ha a nővel már él egy gyermek. Ő ráadásul még csak nem is a sajátom. Félő, hogy ez kettőnk közé épül akadályként, de bármi is lappangott, nem lobbanhat fel még.

Ahogy elrévedek gondolataimba, váratlanul akad el lélegzetem, mikor megérzem egészen közel simulni a férfit. Elnyílnak ajkaim, ahogy felkaromon pihenteti ujjait, s tekintetem követi másik sápadt bőrbe bújt ujjait, ahogy mellettem a korlátra kapaszkodik velük. Gondosan körbe zárva, engem. A légzésem, a szívverésem egekbe szökik. Kell ennél több bizonyíték? Épp szóra nyitnám ajkaim, mikor mély hangja súrolja arcperemem. Ami önmagában elég volna, hogy beleszédüljek a pillanatba, ám szavai tartalma tovább rántanak. Érzem, ahogy a vékony fal köztünk végleg leomlik. A nőben... Arcomra kiülnek érzéseim, a szomorúság, az együtt érzés, a fájdalom. Érzem, hogy milyen nehezen ejti ki ezeket a szavakat. Tartásom enged, mikor szülőjéről beszél. Azt remélem vége és elhallgat. De tévedek. Most nem úgy áll mögöttem-mellettem, mint az orvosom, hanem mint a férfi, aki megtört lélekben. Szeretném, ha a mosolygós férfi visszatérne és semmisé tenné ennek a gyámoltalan, elesett orvosnak a fájdalmát. Szeretném, ha minden fájdalmát felszívhatnám, mint egy szivacsot. Olyan utálatos az élet, megértem a személyiségét. Hirtelen minden apró puzzle darab a helyére kerül. A fivérét nem tudta megmenteni. Milyen gyötrő emlék lehet ez neki. Bizonyára ezen sosem tud majd tovább lépni és mindig kísérteni fogja őt. A lélegzetvétel az, ami érzékeli velem, hogy nincs több mondanivalója. Én pedig, mint egy ostoba jobban reszketek, mint eddig bármikor.
- Annyira sajnálom. - hangom lágy. Érzéki csalódás, csak Kevin ismeri ezt az árnyalatát lényemnek. Vontatottan megfordulok így közvetlen a férfi elé kerülve. Búval ittas tekintettel pillantok íriszeibe és karjaim megemelve tarkójára helyezem balom, úgy vonva közelebb magamhoz. Jobbom lapockájára téved. Nem törődöm a reakciójával. Arcom szíve fölött préselem a puha anyagba, miközben egész testemmel közelebb mozdulok hozzá, hogy kibontakozzon ölelésemben. Ha engedi, pár másodpercig szívom magamba illatát és tartásának minden porcikáját. Nem akarom elereszteni. Lehunyom szemeim, engedem belemélyülni minden gondolatom a pillanatban, miközben észlelem, hogy a pulzusom csillapodik fokozatosan, ahogy karjaimban tartom. Minden sejtem vágyott erre az érintésre. Végül elengedem, karjaim végig simítva ott, ahol érik hátrébb mozdulok, hogy szabad teret engedhessek neki, miközben felpillantok rá.

A kijelentése megdöbbent, de végül örömteli mosoly szökik arcomra. Megismerni Kevint? Ez egészen egyértelmű bizonyíték rá, hogy nem most a Parkban láttam utoljára. Nem elköszönésképp jött. Nem a hála miatt. Miattam van itt és folytatná a kettőnk kapcsolatát, bármiről is szóljon az. Mosolyom íve még jobban görbül, ha ez lehetséges, miközben jobbom előre szökik és csak lesütött tekintettel lépek mellé, bal könyökhajlatába fonva az én jobb karom. Így mellé kerülve közvetlen közel húzódom hozzá, magamban bazsalyogva. Ha engedi, hogy így belé karolva lépjek oldalára.
- Biztos tetszene neki. - bólogatok, majd arcperemem egészen közel a vállához nyomom, s lehunyom szemeim. El sem tudnék képzelni ennél szebb pillanatot, ha lenne olyan, abba valószínűleg belerobbanna a szívem.
- Nehezen barátkozik, kicsit emlékeztet valakire. - utalok a férfira, most először huncutul szólva hozzá.
Ajkam íve nem enged, mindkét tenyerem a férfi bal felkarján pihen, miközben szorosan hozzá simulva tisztázom magamban, hogy milyen kellemesen puha érzés valakihez ilyen gyengéden közeledni, mint hozzá.

©
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Antonio Trefoloni
avatar
Playby :
Alan Rickman
Tartózkodási hely :
Az a fura nevű város déli részén
Job/hobbies :
Orvoskutató - háziorvos
Csoport :
Egészségügy
Hozzászólások száma :
29
Join date :
2015. Jun. 16.
Age :
57


TémanyitásTárgy: Re: Antonio & Olina   2015-08-12, 22:03





Olina&Antonio
A Park



Hihetetlen, hogy egy-egy nap mennyire meg tudja változtatni az embert. A vad, mogorva és szigorú orvosról azt lehetett hinni, hogy ő olyan, amilyen, ilyen a stílusa és ez a valódi személyisége. Annyira régóta viselkedett Antonio így, hogy már számára is megszokottá vált, elfogadta az életét és a modorát. Ez hiba volt. Sok éven át megkövült szívvel töltötte mindennapjait és már nem is élte az életét. Egyszerűen csak volt és dolgozott egyenesen addig, amíg véletlenül egy nőt meg nem harapott egy kígyó. Záróra környékén azonban még megvizsgálta, talán mert látta annak szemében a félelmet és a kétségbeesést. Aznap este nem tudta elküldeni a nőt, nem volt szíve hogy megtegye. Sőt, hazakísérte. Ám ezek még mindig nem voltak feltűnőek számára, bármelyik betegét el tudta így látni. Csakugyan voltak napok, mikor betegeivel összefutott a kávézóban vagy bárhol máshol. Ebben sem volt különlegesség. A kávézóban ám egy szikra jelent meg, mely képes volt felgyújtani egy egész erdőt. Így van, Antonio szíve lángolni kezdett a nő iránt. Kezdetben képtelen volt bevallani ezt lelkének, annyira új – régiúj – érzés volt és túlságosan is erős érzelem, amit az orvos nem engedhetett meg magának. Szombatig rágódott ezen, a hétvége első napján pedig úgy döntött, hogy meglátogatja a parkot. Ott aztán, ahogy meglátta Olinát, bűvöletbe esett, az érzés felerősödött és egyértelművé vált. Hiába igyekezett elemészteni azt, sikertelenül járt. Végül a liftben végleg elvesztette a háborút, melyben a szív győzedelmeskedett. A géppáncél leszakadt róla, valódi énjén tovább már nem rejtegette semmi és senki.

Akármennyire is nehéz kimondani, Antonio Trefoloni udvarolni kezdett egykori betegének. Ha ezt bárki is megkérdezné tőle, azonnal letagadná, és szúrós szemekkel nézne az illetőre. De a bókok és más finom gesztusok ezt megkérdőjelezhetetlenné tették. Tetszett neki Olina és ezen nem tudott változtatni. Meggyőzte magát a változásról.
Miután megunta a nézelődést és a kilátás már nem kötötte le, úgy döntött, hogy ideje volt megkérdezni tőle valamit, ami nem éppen szívmelengető. Összeszedte magát és túllépett a sima, felnőtt-felnőtt ismerős viszonyon, utalva rákérdezett a nő magánéletére és családi hátterére. Nem számított rá, hogy érteni fogja a burkolt kérdését, ahogy arra sem, hogy válaszolni is fog rá, ám kellemesen csalódott. Nagyra értékelte a válaszait, örült, hogy Olina megnyílt neki, ebből talán arra következtethetett, hogy mégis kissé kölcsönös az érzés. Csendben, már-már szomorúan hallgatta a nő szavait, aki közben átlépett a henger másik oldalához. Részvétet nyilvánított a baleset okozta fájdalmak miatt, majd megtudta, hogy Olina nem egyedül él. Elgondolkozott ezen, ám semmilyen akadályt nem látott Kevinben. Őt nem zavarta volna, persze ki tudja, hogy a fiú hogyan viszonyulna hozzá. Antonio mindenesetre megérett az apaságra és ő meg tudná hozni ezt az "áldozatot" a nőért.

Olina mögé lépett, óvatosan megérintette felsőkarját a bicepszénél, másik kezével pedig a korláthoz nyúlt, ezzel fogságba ejtette a nőt. Meséli kezdett magáról. Megfogalmazta azt, amit ezelőtt sosem, vagy csak nagyon kevésszer. Elmondta a fájdalmainak forrását, az okot, ami olyanná tette az orvost, mint egy gép. Tudta, hogy az egykori betege okos volt és hogy egyikből következtetni tudott a másikra. Jól esett neki sajnálkozó szava, reagálni azonban nem reagált rá. Visszarántotta magát a jelenbe, a szíve dobogott, de nem a múlt miatt. Olina váltotta ki belőle. A nő megfordult, mit az orvos egy pillanatig sem akadályozott. Az íriszek elvegyültek egymásban, Antonio körül megállt az idő és a tér. Élvezte a másodperc, valamint a nő szépségét. Fejét lassan félredöntötte egy leheletnyire, hogy még inkább érezni tudja a nő bal kezét a tarkóján. Vágyott az érintésére, ölelni akarta. Szerelme kezeit a legpuhább takaróként érezte magán, annyira tökéletes volt a nő. A helyzet adta magát: közelebb lépett Olinához, így már egy kisujj sem fért volna kettejük közé. Antonio mindkét keze a nő hátán pihent, egyik a lapockája alatt, másik pedig a kicsit lejjebb. Minden kő, szikla és hegy megremegett szívében, ahogy Olina mellkasához szorította arcát. Amikor felébredt az idill okozta álomból, szorosabban magához ölelte, arcával lenézett rá, állát a nő arcának széléhez helyezte. Ez most nagyon kellett, bár csak ideiglenesen csillapította a nő iránti vágyát. Antonio többet akart elérni, de nem sietett. Pár másodperc, melyek inkább óráknak tűntek. Nem akarta elengedni a nőt, azonban nem ellenkezett. Karjait viszont nem engedte le maga mellé, a nő hátán tartotta még úgy is, hogy a távolság miatt nem tudta teljesen átölelni karjaival. Kézfejei eltávolodtak a nő hátán egymástól, de továbbra is ott melegítették kétoldalt az oldalát. Hogy kifejezhessen minden érzést, mi Antonioban lakozott, elmondta, hogy szívesen megismerné Kevint. Végre! Ismét mosoly és milyen őszinte! A nő öröme átterjedt az orvosra is. Nem tudta, hogy hogyan lehetséges ez, de Trefoloni akkor és ott boldog volt és ezt semmilyen víz nem tudta volna lemosni arcáról és szeméből. Figyelte és hagyta, hogy Olina pózt váltson, szemét semmi pénzért sem emelte le róla. Örült, hogy szerelme nem távolodott el tőle, maradt ugyanolyan közel hozzá, mint eddig, csak éppen máshogy. Antonio olyan szelíd kutyaként viselkedett, ahogy még emberi szem nem látta. Alkalmazkodott Olina helyzetéhez, jobb kezét annak arcpereméhez tette nagyon finoman és érzékien. Szeme csillogott, jobban, mint eddig. Csak egy dolog járt már a fejében, ezért a nő huncut megjegyzését sem tudta annyira átvenni, mint ahogy azt normális esetben tudta volna. Nem érdekelte semmi akkor, elveszett a nőben, testének minden porcikája őt akarta, de az ajka különösen.
- Akkor biztos jól megleszünk majd. – Nyögte ki, de bárki érezhette, hogy nem e körül forgott már az agya. Elege lett a tétovázásból. Cselekedett. Megtudott mindent, amit szeretett volna: önmagát legyőzte, a nőn érezte a viszonzás jeleit és a családi háttér sem jelentett gondot. Nem tudta megállítani magát és nem is akarta. Másik kezének ujjaival is megérintette Olina arcának másik oldalát, így már két kézzel tartotta állkapcsát a füle alatt annyira lágyan, hogy épp csak érezni tudja bőrének elbűvölő puhaságát. Nem várt sokáig, a kézmozdulat után gyorsan mozdult, fejét Olináéhoz emelte, ahol aztán hirtelen lelassult, de nem állt meg. Szemeit becsukta, ajkait kinyitotta és finoman, romantikusan megcsókolta a nőt. A nőt, akit nem akart elengedni soha. Nem akarta, hogy véget érjen ez a pillanat, résnyire nyílt ajkait egyre csak tapasztotta a másik neméhez, miközben jobb keze az állkapcsáról hátrébb csúszott Olina tartójára. Meghitt és mámorító érzés lepte el Antonio teljes testét. Nem számított semmi, ő egyre csak csókolta szerelmét.


Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Olina Haoa
avatar
Playby :
Bryce Dallas Howard ❥
Tartózkodási hely :
Honolulu
Job/hobbies :
work&work&work.-
Csoport :
civilek-
Hozzászólások száma :
99
Join date :
2015. Jun. 09.
Age :
34


TémanyitásTárgy: Re: Antonio & Olina   2015-08-13, 09:47

welcome here
antonio & olina
Így a tájat fürkészve, három dologban egészen biztos voltam. Az első; hogy visszavonhatatlanul beleszerettem a doktoromba. Olyan félelmetes érzéseket keltett fel bennem, mint a vágy, a hit és az akarás. Vágyni kezdtem a közelségére, miután forró tenyere eleresztette csípőm. Fázni kezdtem, ahogy belegondoltam az érintés mélyebb rétegeibe, tudtam, hogy többet szeretnék kapni belőle. A hit, hogy van remény arra, hogy ő is hasonlóan mélyen érez irántam, hogy van rá mód, hogy szerelmem beteljesüljön mellette. Abban hinni, hogy Kevin léte nem szakítja el tőlem, hogy nem riad meg és nem fordul el tőlem, hogy nem hűl ki mellettem. És az akarás. Minden apró sejtem a közelébe akart sodorni, magával ragadni őt és egy olyan világba zuhanni vele, ahol nincs más, csak mi ketten. Ő meg én. Akartam a szerelmét; a lelki, a fizikai kapcsolatot vele egyaránt. A második dolog az, hogy ő is érez irántam valamit. Bár ennek mélységében és miértjében egyáltalán nem voltam határozott, de tudtam, hogy a köztünk lévő levegő feszültségé formálta magát, és ilyet nem éreztem előtte senki mellett sem. A harmadik dolog, ami megformálódott bennem miközben csendesen révedtem a tájra, az, hogy szeretném megértetni vele, hogy mit érzek. Kimutatásra akarom bocsájtani, hogy ne csupán egy képzelgés, egy illúzió maradjon közöttünk. Érezze, hogy mennyire lángol minden porcikám mellette, az iránta érzett szenvedélyem miatt- és csillapítsa ezt.

A beszélgetés változókat hozott magával. Olyan vizekre terelt minket, amivel sem a szívem, sem a lelkem nem bírt. A családi tragédiáról egyébként is nehezen beszéltem. Csak Kevin előtt embereltem meg magam és próbáltam kiönteni az érzéseim neki, hogy átérezze, hogy a fájdalomban, a gyászban nincs egyedül. És Antonio előtt. Senki másnak nem szavaltam úgy, mint neki az imént.
Végül fizikailag eltávolodtam tőle és elvesztem gondolataimban, ám ez pár percnél tovább nem tartott, mert utánam lépett, közel hozzám. Olyan közel, hogy egyetlen hajszál sem fért volna el a fejemben köztünk, bár a valós távolságot nem tudtam felmérni, elmerültem mondandójában, hangjában, végül a pillanatnak adtam meg magam. Érezhettem, ahogy belélegzi körülöttem a levegőt, fullasztó érzés lett rajtam úrrá. Mintha minden oxigén elpárolognak tüdőmből és a pillangók a gyomromban hurrikánt kavartak apró szárnyaikkal. Nem akartam, hogy vége legyen ennek a percnek közöttünk, de azt sem bírtam volna elviselni, ha karjaimmal nem vonhatom őt közelebb magamhoz.

Szembe fordulok vele gépiesen, hogy karjaimmal átölelhessem. Érezhessem, szerethessem, hogy néma szavakkal mondjam el, hogy mit érzek. Tarkójára tévedő kezem irányába hajtja fejét és ez nekem elég, hogy bátran tovább mozduljak és valós ölelésbe teljesüljek ki. Karjai hamar körbe ölelnek, amitől mosoly sziporkázik arcomon, mit beletemetek mellkasába. Úgy ölelem, mintha most tenném utoljára. Őszintén, lágyan, de mégis erőteljesen. Bizsergető érzés kúszik fel tarkómon, ahogy tudatosul bennem, mennyire közel lép hozzám és milyen gyengéden tart karjaiban, ahogy én őt. Fizikailag nem is okozhatna nagyobb gyönyört - talán csak egy mód volna rá, de én nem sürgetem. Nekem ennyi bőven elég. Mentális képet készítek a pillanatról, hogy minden magányos percemben ezentúl felidézhessem, milyen az ő ölében elveszve. Rögzítem az érzést és a pillanatot, mielőtt elhúzódnék tőle, ám boldogan tapasztalom, hogy karjai nem eresztenek el. Tekintetemmel övét kutatom miután arcperemeink súrolják finoman egymásét. Íriszeibe veszek. A férfi mosolyog rám, s ettől ragyogok én is. Közben ujjaim finoman táncolnak karjain, apró köröket rajzolva rájuk. Nem enged el, ez elég bizonyíték, már másra nincs szükségem, csak hogy érezze, én mit érzek iránta.
Pozíciót váltok, félek, hogy nem bírná a szívem tovább, hogy íriszeit fürkésszem, hogy ő így, ilyen szemekkel nézzen rám. Miközben bele karolok lágyan könyökhajlatába, sápadt bőrbe bújt ujjai bőrömet kezdik perzselni. Lángra lobbantva egész testem, de szavai magával ragadnak és igazán igyekszem nem felsóhajtani az érintés gyönyöre miatt. Szavaim, mintha nem igazán találnának célt, az orvosom válaszában ugyanis idegen színt vélek felfedezni, mintha kábultan, mintha elvarázsoltan felelne. Elmosolyodom ennek tudatában, majd elnyíló ajkakkal fürkészem őt, ahogy szabad tenyerét is arcívemre varázsolja. A póz ezúttal miatta változik meg, sokkal intimebb, sokkal közelebbi kontaktust teremt közöttünk. A levegő tüdőmbe szorul, a bőröm ég, a vér elhagy, érzem, hogy elgyengülök ahogy lelassul előttem, mégis közeledik. Óvatosan, óvón, féltőn. Végül lehunyja szemeit és én is követem példáját, lehunyom íriszeim. Ajkai puhasága megbabonázva hívják keringőre enyémeket. Tenyereim ismerős helyet kutatva, mellkasára tévednek, végül egyik megelégeli azt, és a férfi tarkójára vándorol, hogy megcirógathassa ott közben. Felrobban a tér és megáll az idő körülöttem. Mintha semmi más nem lenne, csak a csókunk. Mélyít, én engedem. Tarkómra vándorolnak bűvös ujjai, miközben mindkét karom nyaka köré fonom, hogy magamhoz ölelhessem, hogy közre zárhassam, hogy éreztessem, mennyire nagyon.
Levegőhiány miatt végül finoman elválok tőle, de nem eresztem el mohó ölelésemből. Lehunyt szemeim nem nyitom fel, csupán kiengedem a benn tartott levegőt egy mély sóhaj formájában. Mindent megkaptam tőle, amit csak akartam. - ilyen és ehhez hasonló gondolatok ezrei lepik el elmém, miközben reszkető hangon próbálok megszólalni.
- A vízi-palotát még nem is látta. - a legostobább, leghétköznapibb mondat, amit egy ilyen pillanat után kimondhattam, de nem uralom sem az elmém, sem az ajkaim. Alig észrevehetően nemlegesen megrázom a fejem, ahogy könnyedén nyaka köré csavart karjaimmal közelebb vonom, hogy szomjazó ajkaimon ezúttal én enyhítsek. Lágyan, bár erőteljesebben, újra csókba vonom, ha engedi. Közelebb mozdulok, teljes testemmel hozzá simulva övéhez, azt remélve, hogy ő is pontosan olyan mámorban úszik most, mint én.

©
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Ajánlott tartalom


TémanyitásTárgy: Re: Antonio & Olina   

Vissza az elejére Go down
 

Antonio & Olina

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 1 oldal

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
State of Hawaii :: Lezárt Privát játékok-