Igazi nagyszájú csaj vagyok. Tudjátok, az a fajta, aki mindig megmondja a magáét, és kiáll a célja érdekében. Makacs vagyok, nem nagyon adom fel a dolgokat, ha valamit egyszer eldöntök, akkor azt el is fogom érni, ha beledöglök akkor is. Sokan mondták már, hogy félnek tőlem. Azt, hogy szerintük ölni is képes lennék azért, hogy megszerezzem, amit akarok, és nem is igazán áll távol a dolog a valóságtól. Ravasz vagyok, gyors, okos, a testem szinte tökéletes. Tizenöt évig tornáztam, azóta pedig minden nap járok edzeni. Ó, tehát az érdekel, hogy miért vagyok híres? Te sosem nézel tévét? Két éve megnyertem a Miss Amerika szépségversenyt, azóta pedig nyílt egy-két galériám is. Azért érkeztem ide, hogy tanuljak, de persze közben a festményeimet is szeretném terjeszteni… ha fogalmazhatok így.
Persze a sok jó tulajdonság mellett, nekem is akadnak rossz pontjaim. Az első talán az, hogy nekem tényleg mindig az kell, ami a másé. Annak van értéke. Minek küzdjek valaki olyanért, akit egy csettintésre megkaphatok? Inkább kieresztem a karmaim, és véresre csikarom az ellenségemet, hogy aztán megkaphassam azt a cafat húst, amit valójában nekem szánt az ég. Igen, most a férfiakról beszélek. Hajlamos vagyok verekedni. Tudni kell rólam, hogy ha az egyik potenciális példányom nőstényével állok szemben, hamar eldurran az agyam, és annak általában az a vége, hogy valakinek betörik a képe. Látnak az arcomon egy karcolást is? Na, ugye.
Mindezektől eltekintve, hűséges típus vagyok. Ha szeretek valakit – eddig csak egyszer esett meg velem ez a borzalom –, akkor mindenemet neki adom.  A barátaimért képes vagyok ölni. Ha bárki csak egyetlen rossz szót is ejt róluk, az másnap reggel láb nélkül ébred. Ők az én családom ugyanis, az egyetlenek, akikre számíthatok. Tisztában vagyok vele, hogy az emberek szeretnek, ahogy azzal is, hogy a nők leginkább a halálomba kívánnának és minden mocskos kurvának elhordanak a hátam mögött. De hát, ezt teszi a féltékenység, nem igaz?

Anyám erősen magához szorított. Éreztem a kókusz illatú parfümjét, és azt a drága Chanel parfümöt, amit mindig használt. Mosolyogva, fél kézzel öleltem vissza, a balom nem volt a szabad, a bőröndömet fogtam vele, ami tele volt a ruháimmal és a díjaimmal.
- Nagyon vigyázz magadra kincsem! – suttogta. Mindig hajlamos volt kicsit túlzásba esni. Hiszen nem a világvégére megyek, hanem Honoluluba.  Oda, ahol végre magasabb szinteken is űzhetem a művészeteket, az egyetemre ahová mindig is vágytam. Halasztottam ugyan egy évet, hogy elegendő pénzt szedjek össze a kalandjaimra, hiszen anyáék csak a sulit, meg a házat fizették nekem, a szépségversenyből bejövő összeget pedig már régen elvertem. Valahogy csak meg kellett állnom a helyem, az új otthonomban, az örök napsütés és a pálmafák birodalmában, ahol a nők nálam csúnyábbak, a férfiak pedig félmeztelenül mászkálnak a tengerparton. Mindegyik bókolni fog majd nekem, már most érzem. Kár, hogy engem még mindig nem érdekel senki, Rajta kívül. Legalábbis komolyabban nem. Az egyéjszakás kalandokban azért benne vagyok, mint mindig. Annyi férfi van a világon, és nem horgonyozhatok le egyvalaki mellett anélkül, hogy legalább néhányat ne próbáltam volna ki. Ez volt az én mottóm. A férfiak pedig, mint a legyek döglöttek utánam mindig is, miért lenne hát ez pont Honoluluban másképp? A legnehezebben kapható férfit is az ujjam köré csavarhatnám, ha akarnám, de nekem, mint mondtam, egyik sem kell. Ő kellene, de ő már másé, ahogy hallottam. Elveszítettem, mert nem tudtam parancsolni magamnak. Mert nem tudtam úgy kezelni az életemet, ahogy kellett volna, nem tudtam úgy törődni vele, amit megérdemelt volna, félreléptem, de megbántam. Szerettem. Szeretem.
Ezek a gondolatok cikáztak az agyamban, miközben felszálltam a gépre, és elfoglaltam a helyem az első osztályon. A légi utaskísérő hölgyike hozott nekem egy tálka földimogyorót meg egy üveg pezsgőt. A legjobb évjáratból. Ahogy az aranyszínű lötty lecsúszott a torkomon a fejemben egyre csak visszhangzott a neve. Az Ő neve. A név, ami a halálba tudott volna táncoltatni, s az őrületbe tudott volna kergetni, de nem tette. Csak kilógatott az értelem és a bolondulás határát jelző sziklafalra, s tartott engem. Játszott velem úgy, hogy valószínűleg már nem is gondolt rám. Se ő, sem a testvére.
Pedig én, - akár mit is tettem –, szerettem őt tiszta szívemből, s szeretem most is. Szeretni fogom örökké, amíg el nem visz valamelyik gyógyszer, ami talán majd enyhítheti a fájdalmam. Daniel Treadaway, itt visszhangzol bent.