1988 áprilisában születtem Yorkshire-ben, egy igazi angol nemesi családba. A felmenőim mind grófok voltak, s én ezen mentalitású neveltetésben részesültem. Éppen ezért talán sokkal kimértebben beszélek, megválogatom a szavaimat, ajkam nem nyílik csúnya, kifinomulatlan szavakra, bár persze, mióta itt élek, Hawaii csodás szigetén én magam is rengeteget változtam. Ahogy anyám mondaná, kezdek elamerikaiasodni.
Helyén van az eszem, és a szívem is, talán néha kicsit túl óvatos vagyok, de ez együtt jár a rendőri szakmámmal, hiszen soha nem tudhatjuk, hogy milyen veszély leselkedik ránk a következő sarkon. Szeretek új embereket megismerni, de nagyon nehezen barátkozóm, ami valószínűleg azért van, mert szinte mindenkit kategorizálok első benyomás alapján. Profilozom. Megfigyelem a viselkedését, a stílusát és aztán megpróbálom megismerni anélkül, hogy igazán megkérdezném bármivel kapcsolatban is.
Sosem voltam még szerelmes, egyszer sem az eddigi életem során, pedig nem egy nőtől hallottam, hogy egy ilyen férfinak, mint nekem, el kellene már egy igazi barátnő. Valahogy viszont sosem sikerült olyan bizalmas viszonyt ápolnom egy nővel sem, hogy az érzéseim átalakuljanak valami mélyebbé, egészen mostanáig. Ugyanis találkoztam egy lánnyal, akinek nem csak a kifogástalan külseje, hanem a csodálatos belseje sem engedi el a gondolataimat és az érzelmeimet, ez pedig gyengévé tesz, nekem pedig nem tetszik az érzés, hogy gyenge vagyok mellette. Egy rendőr nem gyengülhet el, nem mutathatja magát olyannak, amilyen sosem volt még. Megijesztenek az érzések amik még sosem kavarogtak bennem, nem tudom mit tehetnék, nem tudom, hova is menekülhetnék előlük.

Emlékszem arra a végzetes éjszakára, amikor talán végleg sikerült eltaszítanom magamtól az egyetlen nőt, aki iránt éreztem valamit is az egész silány életem során. Valaki névtelen bejelentést tett, hogy talált egy hullát az út mentén. Az egész őrs felbolydult, olyan volt minden, mintha hangyák rohangálnának körülöttem, mentve, ami menthető.  
Természetesen én voltam az ügyeletes járőr, így én mentem ki, megnézni a holttestet, hogy egy kisebb csapattal megállapítsam azt, hogy gyilkosság történt-e, vagy csak megint az egyik szerencsétlen hajléktalant érte ily váratlanul a fagy, vagy az éhhalál. Aztán, amikor megláttam a címet, s ráeszméltem, hogy pontosan abban az utcában történt az egész, ahol Pandora is lakik. (Megjegyezném, ő a nő, aki ellopta a szívemet.)
Ekkor felkaptam a szükséges holmikat, egy kiáltással jeleztem a srácoknak, hogy most azonnal indulni kell, és bevágódtam a járőr kocsiba. A szívem majd kiugrott a helyéről, izzadt a tenyerem, és idegességemben kénytelen voltam a fogamat csikorgatni, hogy valamennyire lenyugtassam magam. Ismertem én az ilyen dolgokat. Hogyha valaki megölte azt az illetőt, akkor oka volt annak, hogy abban az utcában hagyta a hullát, és ha csak egy percig arra gondolok, hogy Pandorának baja eshet, elfog a hányinger, az émelygés. Belehalnék, ha valami rossz dolog történne vele.
Nagy sebességgel kapcsoltam be a szirénát, aminek hangja fülsiketítően hatott rám, magamra zártam a kocsi ajtót és már száguldottam is a sötét éjszakába, az adott cím felé. Alig koncentráltam a vezetésre, arra sem emlékszem, hogy a kanyarokban kitettem-e az indexet, mert nem érdekelt. Csak minél gyorsabban oda akartam érni a helyszínre, s elfogni a lehetséges tettest. Aztán mégis megálltam. Valami belül azt súgta, hogy álljak meg, hogy nézzem meg, ő jól van e. És kiszálltam a kocsiból, és csak néztem, ahogy ott állt a szobájában, és annyira tökéletes volt, mint egy gondosan megmunkált porcelán baba, alig tudtam elszakadni a látványától. Aztán észrevett, s csak néztük egymást pár pillanatig. A tekintetünk egybe fonódott és én nem akartam kiszakítani magam belőle, de meg kellett tennem. Elfordultam hát, visszaszálltam a kocsiba, és elhajtottam a csillagok felé.