Nem vagyok egy szépségkirálynő, de nem mondom azt, hogy csúnya vagyok, mert egyáltalán nem vagyok az. Szőke hajam, kék szemem és porcelán szerű bőröm csakis arra utal, hogy jól nézek ki. Nem vagyok magas, majdnem 170 centi vagyok, és összesen hatvan kilót nyomok, ami elvileg a magasságomhoz pont tökéletes és a testtömeg indexem is ezt mutatja. Szóval akárhogy is nézem a testem amolyan pont jó értékben van, amiért azért dolgoznom is kell, magától nem ilyen. Vékony vagyok, de ez nem jelenti azt, hogy lapos is, mert ott domborodok ahol kell, csípőm is van, se nem széles, se nem elenyésző, így ezzel megvagyok elégedve. Az sem zavar, hogy korábban kell kelnem emiatt reggelente, hogy elmehessek futni, és a reggeli gyümölcslevet eloszlassam. Szinte mondhatjuk azt, hogy a testemből élek, nem olyan módon, mint egy utcalány, de valamilyen szinten mégis, így muszáj odafigyelnem. Kinek kellene egy dömper hostessnek? Bár van aki a teltebb idomokat kedveli.
Nem vagyok olyan, mint minden hölgy, persze lehet párhuzamot húzni köztem és a többiek között. Akaratos vagyok, mint a legtöbb nő, mindig azt akarom, hogy nekem legyen igazam, így egy vitában akkor sem hallgatok el, ha tudom, hogy a másik fél nyerte. Makacsságom is segít ebben, hogy mindig legyen még mit mondanom, hogy ne csak kukán nézzem a másik embert. Jó a beszélőkém, bármilyen helyzetben kiismerem magam és pillanatok alatt alkalmazkodom, legyen szó arról, hogy akár egy másik nyelven kell megszólalnom, vagy arról, hogy szemrebbenés nélkül hazudjak valamit.
Emellett intelligens vagyok, nem is meglepő, hiszen az egyetembe nem vesznek fel akárkit, egy alap tudásnak lennie kell, különben már az elején kiesik az ember. Ezért sem szoktam kiteregetni a szennyesemet, vagy pletykálkodni, ha valami bajom van azt maximum azon az illetőn élem ki, viszont tudni kell rólam, hogy nagyon hirtelen haragú vagyok. Pillanatok alatt fel tudom magam húzni, általában az emberek szimpla ostobaságán, mert bizony az fárasztó és szánalmas tud lenni. Hogy lenézem az embereket? Talán néha megesik, de sokan csak elnyelik az oxigént és termelik a szén-dioxidot, szóval semmi hasznuk sincs. Jobb ha tisztában vannak ezzel és egyenesen megmondják nekik. Nem?

5 évvel korábban

Szőke hullámos fürtjeimet igazgatom a tükör előtt, ahogy próbálok összekészülni az estére. Szemeimet tussal erősítem meg, azt hiszem ez a legkülönlegesebb részem, ki kell emelni, hogy más is láthassa. Épp ezért veszek fel egy szűkebb, fekete ruhát, de mégsem olyan kivágottat, nem akarom, hogy az arcon helyett a melleim nézzék, akkor sem, hogyha azzal több emberrel fogok táncolni, vagy többen hívnak majd meg egy italra. Nem azért megyek, hogy felszedjek valakit, sosem az volt a célom az ilyen estékkel, hanem az, hogy a testvéremmel egy kicsit ünnepelhessünk, kiengedjük a gőzt, és kipihenjünk ezzel az iskola "szépségeit".
- A halványabb piros, vagy inkább a vöröses legyen? - teszi fel a szőkeség a kérdését, ami neki most ebben a pillanatban nagyon fontos. Egy kedves mosolyt villantok felé, ahogy jobban is megnézem magamnak hangsúlyos ruháját és a haját is. Mindkettő hangsúlyos, tehát a rúzsa ne legyen olyan, az már kicsit sok lenne szerintem, tehát a halványabb színű kis üvegcsére mutatok, majd egyik fürtömet hátradobom. Újra drága ikertesrvéremre pillantok, akinek ugyanolyan szőke haja van, mint nekem, csak rövidebb, és egy fél fejjel magasabb is nálam, de ettől függetlenül teljesen ugyanolyanok vagyunk külsőre. A belsőnk viszont teljesen eltérő, abban inkább kiegészítjük egymást.
- Hogy állsz? Már mehetnékem van. - grimaszolok felé, ő pedig válaszolni sem tud, mert egy autó dudáját halljuk a ház elől. Ez az én drága testvérem barátjának a kocsija hangja, mert elvileg ő visz el minket a koncertre. Jenny nem akarta, eszében sem volt, de én kihisztiztem tőle még egy hete, ő pedig leszervezte a fuvart. Ezért is pattanok fel a kis székemből, majdnem kitörve a cipőm sarkát, de ez nem izgat, csak menjünk már. Jenny kicsit óckodik most is, mert azt mondja rossz érzése van ezzel kapcsolatban, de késő, én már kint is vagyok a lakásból, és a kocsiba fészkelem magam. Mindig is Jenny volt a felelősség teljesebb köztünk, lehet ennek ahhoz van köze, hogy ő született előbb, kerek 10 perccel, de az is lehet, hogy csak hamarabb benőtt a feje lágya, mint nekem.
Ezzel csak az a legnagyobb gond, hogy így nem tudja élvezni azt, ami körülötte folyik, hogy mi itt vagyunk így együtt és már megyünk is. Én teljesen be vagyok pörögve, ahogy Mike is, az ikrem barátja, de Jenny csak feszeng. Ez engem kicsit zavar, mert olyanok vagyunk, mint két tojás, szeretünk is egymással lenni, de most mintha a pokolba kívánna egem ezzel a koncerttel együtt. Az egyik pirosnál megállunk, és Mike beszélgetni kezd Jennyvel, hogy semmi baj sem lesz, minden tökéletesen fog menni, de itt jön a fordulat. Az élet megbüntet engem, azért, mert akaratos voltan és makacs, mert a karma visszavág. Egy kamion teljes sebességgel nekünk jön hátulról, én érzékelem a lökést, de a biztonsági övem megfog, ahogy Mike-ot is, de a testvérem nem, és mivel nagy volt a kamion sebessége még tolt is rajtunk, az ütközés hatására pedig kiesett a Jenny a szélvédőn, aminek szilánkjai össze-vissza vagdosták. Erőtlenül kiálltok fel, és szállnék is ki, de a kamion csak tol, és tol, mintha muszáj lenne neki.

Jelen

Minden évben ugyanazon a napon visszagondolok erre az esetre, hogy az én hibámból történt, hiszen, ha nem erőltetem, akkor nem is mentünk volna el. Nem miattam történt, mindenki ezt mondja, mert apám zűrös ügyekbe került, plusz valami adósságot halmozott fel, revansot akartak venni rajta a családjával. Emiatt toltak rá minket a kocsival a saját testvéremre, majd hagytak ott minket. A mai napig nem tudom ki tette, de senki sem tudja, ha mégis, akkor is kussolnak. Ez az egyik oka annak, hogy a tanulmányaim lezárása után, legalábbis ebben az évben, a nyári munkát messze az otthonomtól vállalok. Igaz, hogy ez már jó pár éve történt, de egyszerűen rossz látni azokat a sajnálkozó tekinteteket, amiket kapok. Utálom mindet, túl vagyok már ezen, vagyis túl akarok lenni ezen, így meg kellett tennem az első lépéseket. Indult az egyetemmel, amikor odaköltöztem, aztán folytatódott azzal, hogy Honolulun dolgozok. Kell ennél több?
Telefonom rezgésére kapom fel a fejemet, azt hiszem elfelejtettem akkor felvenni a hangot, vagy megint csak szórakozik velem, nem tudom, de nem is ez a fontos. Felveszem, meg sem nézem a nevet, azonnal beleszólok.
- Igen? Azonnal. - ez a két szó amit mondok. Munka van, ennél többet nem is kell mondanom, átmegyek engedelmes lánykába, hiszen ez a feladatom, meg az, hogy kísérgessek egy egészen titokzatos, ámbár nagyon vonzó férfit. Furcsa egy ember, de nekem nem az a dolgom, hogy az egész életútját elemezzem, csak annyi a dolgom, hogy kövessem, ahova visz magával, ezt pedig jól végzem. Így Honolulu annyira nem is rossz hely.