Külső
Vállamig érő, hullámos, elég sötét hajam, és mellé társuló halovány bőrszínem miatt, elég nehezen hiszik el nekem, ha azt mondom, Hawaiin élek. Nem is értem, miért… Talán mert általában, ha az ember meghallja a Hawaii szót, azonnal tűszoknyában táncoló, kókuszhéj-melltartós nők, koktélok, és aranybarna bőrű, rikító kékszemű szörfösök jutnak eszébe. Na, én ennek a típusnak a totális ellentéte vagyok. Még a szemem sem kék, sokkalta inkább mogyoróbarna. Sovány vigasz, de mentségemre váljék, hogy valójában nem vagyok tősgyökeres hawaii, sőt mi több, egyáltalán amerikai sem. Illetve félig-meddig, apám részéről. Anyám viszont görög, és sok mindent tőle örököltem. Köztük a hajamat, a szememet, és a magasságomat. Koromhoz képest még elég kisfiús az arcom, pedig annyira idős nem is vagyok, de ettől eltekintve egész nyúlánk vagyok. Nem sokat sportolok, a költözés óta meg főleg nem, javarészt csak otthon vagyok, és valami benti elfoglaltsággal tengetem az időmet. Éppen ezért nincs túlzottan kigyúrt testalkatom, inkább átlagosnak mondanám. Magasságomhoz képest normális a testsúlyom, bár már inkább hajlik az alultáplált felé, ha a test-tömegindexet vesszük alapul.  

Belső
Mi jut eszedbe, ha azt mondom, görög? Hedonizmus, pörgés, az élet élvezete, éjszakai bulik, és a többi, rengeteg olyan dolog, amik nem illenek rám jelzőként. No persze, valószínűleg azért van így, mert nem ismered igazán a görögöket. Hogy őszinte legyek, én sem olyan jól, mint kéne. Viszont most nem általánosságban a görögökről van szó, hanem rólam. Mit is mondhatnék…? Tény, hogy néha eléggé fel tudok pörögni, és nem vetem meg a jó bulikat. Nyitott vagyok az új dolgokra, és szeretem megragadni a pillanatot, és benne ragadni picit. Imádom a zenét, olyannyira, hogy meg se tudok nélküle maradni. Többnyire viszont nyugodt vagyok, és kiegyensúlyozott. Ha valami felzaklat, a művészetekbe menekülök; zene, festészet, irodalom. Néha viszont előfordul, hogy rám tör a melankólia, és ilyenkor elég introvertált leszek. Olyankor nem állok szóba senkivel, és nem létezik számomra más, csak a hangszerem, vagy a papírom és tollam, mikor melyik van épp közelebb. Szeretem az embereket, az izgalmakat, a spontaneitást. Nem mondanám magamat visszahúzódónak, de túlzottan kicsapongónak sem. Egyszerűen élek a mának, ahogy a szívem diktálja. Hawaii megkönnyíti ebben a dolgom: itt elrepülnek a gondok… Legalábbis amióta itt vagyok, az én gondjaim mind elrepültek.

Anyám görög, apám amerikai. Akkor ismerkedtek meg, mikor apa Görögországban nyaralt a szüleivel. Állítólag valami eszméletlen buli volt a parton, és ahogy meglátták egymást, azonnal tudták, hogy egymásnak vannak teremtve. Ebben mondjuk erősen kételkedem. Mármint nem a buliban, hanem ebben a szerelem első látásra dologban. Minden esetre, valami volt, ami együtt tartotta őket, vagy inkább újra összehozta, hiszen Amerika és Görögország nem éppen egymás szomszédságában vannak, mégis kibírták együtt a távolság ellenére is. Tizenévesek voltak, mikor először látták egymást, és apám amint megtehette azonnal Alikibe költözött, hogy ténylegesen együtt lehessenek.  Szerelmük gyümölcse volnék én, aki apám költözése után röpke két évvel meg is születtem.

Csecsemőkoromról nem igazán van mit mondanom. Egyrészt nem is lenne hosszú sztori, másrészt lehet, hogy a fele sem volna igaz, hiszen csak anyám meséiből táplálkozhatok, aztán ki tudja, mit vett el, és tett hozzá a valósághoz. Az anyák már csak ilyenek ugyebár, bármi történik a gyerekkel, azt mindig szépítik. A keresztnevem azt jelenti, győztes, hódító, anyám pedig gyakorta hívott kicsi hérosznak. Ebből is látszik, mennyire elfogult velem, mint a gyermekével. Ő meg volt róla győződve már akkor, hogy sokra viszem majd az életben. Erre persze eddig még nem volt példa.
Csak abban vagyok biztos, hogy igazi gyerek voltam, aki meséken nő fel, és a barátaival játszik, viszont hála a szüleimnek, a barátaimmal ellentétben én már gyerekkoromban anyanyelvi szinten beszéltem görögül, és angolul egyaránt. Persze, az is igaz, hogy mivel 12 éves koromig Görögországban éltem, ott nőttem fel, így azt a nyelvet evidens, jobban, többször használtam, de otthon apa figyelt rá, hogy ne romoljon az angoltudásom. Az ott töltött éveim alatt tanultam meg mindent, amit meg lehet, hisz eddigi életem legnagyobb részét ott éltem le, mondhatni az a szülőföldem.
Azonban alig hogy átléptem a serdülőkorba, apámnak nagy bejelentése volt számomra egybékés nyári napon. Amikor hazamentem a partról, szüleim már a konyhaasztalnál ültek, és komoly arccal néztek rám. Először nem akarták kibökni, hogy mi a feszültség oka, s mikor közölték, hogy Amerikába költözünk, szinte teljesen szétcsúsztam. Pár napot kaptam csupán, hogy elbúcsúzzak minden ismerősömtől, barátomtól, és összepakoljam a holmimat.  Vajmi kevés idő tizenkét év lezárásához. Még az a szerencse, hogy a XXI. században élünk, és létezik az internet, mert ha nem lenne, és mindennemű kommunikációs lehetőség nélkül kellett volna otthagynom az életemet, nem tudom, mit tettem volna.

Majd négy évet éltem New Yorkban, ezalatt új iskolába jártam, és új embereket ismertem meg. Nehezen szoktam meg, hogy senki nem beszélt görögül, de nyelvi nehézség nem nagyon adódott, anyámmal pedig kiélhettem a honvágyamat, ha olyan volt. Minden esetre az amerikai nagyváros hiába volt önmagában egy forgatag, tele furcsa emberrel, teljesen más volt, mint amit előtte megszoktam. Persze, itt is megvoltak a magam szokásaim, de kevésbé voltam szabad, mint otthon, hisz sokkal veszélyesebb volt a környék, és még nem is ismertem olyan jól a terepet mint Alikiben. Sőt, semennyire nem ismertem a terepet. Egyáltalán nem voltam nyugodt, vagy kiegyensúlyozott a költözés után, és egyre inkább menekültem a képzelet világába. Verseket kezdtem írni, és szinte minden nap zenéltem onnantól. Az a négy év életem meghatározó időszaka volt. Abban az időben kezdett kialakulni úgy igazán a stílusom. Az öltözködésemre,és a zenei ízlésemre egyaránt tekintve. Ettől függetlenül viszont egyáltalán nem fordultam be magamba. Igen, néha álomvilágban ragadtam, olyankor is, mikor a valóságban kellett volna éljek, de mégis továbbra is nyitott maradtam a világ felé. Mire sikerült volna ténylegesen megszoknom a helyet, apámnak újra mennie kellett. Márpedig ő nem az a fajta, aki elhagyná a családját. Egyáltalán nem. Így hát újabb költözés állt előttem, újabb barátokkal való eltávolodás, és egy teljesen új világ.
Őszintén szólva, már nem bántam annyira, mint mikor Görögországból költöztünk el. New Yorkot sosem éreztem igazán otthonomnak, így fele annyira sem fájt otthagyni, mint Alikit, valamint az értelmi intelligenciám is bővült annyira, hogy felfogjam, ezek a költözések cseppet sem válnak a későbbiekben káromra, sőt, igazán hasznosak. Kiderülhet, ki az igazi barát, valamint sosem árt, ha az embernek interkontinentális ismeretségei is vannak.

Legújabb megállónk Hawaii. Eleinte reménykedtem benne, hogy mégis inkább csak nyaralni megyünk oda, és szüleim csak blöfföltek, de erről lecsúsztam, mert már megtörtént a beiratkozás a helyi iskolába. Remélem ebben a helyben sem fogok csalódni, és itt is szert tudok tenni pozitív kapcsolatokra, mint eddig bárhol.