A francia és brit szülők között üldögélő Loic talán sosem döntötte el igazán, a kimért, magában merengő vagy a csapongó fantázián táncoló arca e az igazi – talán mindkettő, talán egyik sem. Míg fiatalabb éveiben versenyt futott mesterei és felmenői elismeréséért, elsajátított jó néhány képességet, amelyek közé tartozik a tánc több válfaja, a zongorázás, a spanyol és az olasz nyelv, valamint amire talán a legbüszkébb: a kifogástalan ízlés. Soha jobb partnert a merengő, láncdohányzós teázáshoz nála, melyben igazán kibontakoztathatja a felgyűlt fantáziája szép és kevésbé mutogatnivaló képeit. Nőkhöz és férfiakhoz való viszonya ugyanolyan felemás, mint hírneve: mindkettőt lehet nagyon pozitívan elbírálni a vele való találkozásnál, ugyanakkor negatívan, ha a híre megelőzte. Mivel a tudomány emberének tartja magát, ez olykor kissé ellentmondásba keveredik a foglalkozásával, de Loic olyan jól megfér maga mellett, mint a cigaretta füstje és az édes kávé aromája.
Külső jegyeiben jellemezhető mindkét nem preferenciái alapján, mozgása a balettnek köszönhetően ruganyos, elegáns, ebből kifolyólag a fehér, soványnak tetsző bőr komoly izmokat takar szelíden, az arc és váll körül szeplőkkel koronázva az összhatást. Habár a teste rendbejött a balesetet követően, az éles szemű megfigyelő észreveheti, bal oldalára mintha kissé bizonytalanul támaszkodna, de túlságosan jó színész ahhoz, hogy feltűnő legyen – ugyanakkor annyira mégsem, hogy ha valaki rákérdez, az egyébként álmodozó arckifejezését ne felhőzze a keserűség.
Családjával mostanra remekül kijön, bár a legközelebb mindig a húgához állt – egy azonos érme két oldalát csillantját fel, és talán a tudomány csókjaitól bódult Lutecek is hajlandóak észrevenni, hogy milyen erő rejtőzik a fantáziában és az álmokban.

’La Croix’, így neveztek eleinte a hátam mögött, aztán már nyilvánosan is, bárhol máskor hórihorgas alakom büszkeséggel ruházta fel ez a két szó, mely a színpadon végre azzá tett, aki mindig lenni akartam: a hőssé. Milyen ironikus mosolyú a sors, amely végül egy áttáncolt élet után valóban keresztet vetett rám, de ezt a zenekari árok mélyén, a fájdalomtól elködösült tekintetem csupán a végnek érzékelt, nem pedig annak, ami valójában volt: a vég kezdetének.
Nem kezdődött könnyen, úgy is mondhatnám, az előjáték – olyan családban voltam művész, ahol évtizedek érlelték a géniuszokat, és mindent bevilágított a zsenialitás monoton csendje. Ebben a közegben a tánclépések kopogása, vagy akár a zongora dallama idegen, sőt, visszataszító, így, mikor szüleim rájöttek, hiába vannak meg bennem a tudomány csírái, de a bohémia is, elszörnyedtek a lehetőségtől. Persze hamar felfedeztek, tehetséget mutattam a művészet több ágában, ugyanakkor a kimerítő képzés után hazaesve rám könyvek és magánórák vártak, és az előzetes elképzelés helyett végül a rivaldát választottam. Míg társaim nyújtómozdulatok közben a következő koreográfia elemeit ismételgették, én a kémia és a fizika törvényszerűségeit, és habár nem volt könnyű a kétlakiság, kitartottam.
A szüleim egészen a balesetemig nem találták meg igazán velem a közös hangot, a kórházban feltűnő aggódó tekintetük azonban olyan felismerés volt, amire már néha azt tudom mondani, hogy megérte, még ha későn is jött. Maga az eset nem bizonyult halálosnak, ami talán mások szemében szerencse, de a balett táncosnak végzetes lehet. Nem találtam a helyem Párizsban, holott biztosítottak, nincs mitől félnem, valami végleg eltört bennem a zuhanáskor – lábra álltam, de a lépteim a szakma szemében bizonytalannak tűntek, régi szerepeimben sem remekeltem ugyanúgy. Suttogás kísért, eredetileg elismerő ragadványnevem gúny és sajnálat tárgya lett, így egy fél éven belül eldöntöttem, hogy amíg legalább bennem nem tisztázódik le az ügy, távozom a hazámból. Hawaii Operája segítő kezét nyújtotta felém, és én belekapaszkodtam, és nem számított, hamis e a mosoly, váltanom kellett.
’La Croix’ – a kereszt, gondolom most, a parton árnyékban üldögélve, életemben először egészségesebbnek tűnve a halott sápadtság után. Felidéződnek bennem a gyakorlással és reménykedéssel eltöltött hosszú napok, a színpad lüktetése, a kalandok a kulisszák mögött, és persze a végtelen taps, amely idáig is elszűrődik a tengeren túlról. Felállok, óvatosan bánva a bal oldalammal, amely bár behegedt, sosem lesz a régi már, elindulok a próbára, és közben azon merengek, vajon nem lenne e könnyebb befejezettnek nyilvánítani az utazást ezen a szigeten…?
Bemelegítek, felhúzom a cipőm, megszólal a zene – számomra is lenne folytatás a hangszer mögött, hiszen mindig zongoráztam. Az első pördülésnél látom a beült növendékeket, akik a tökéletes jövőt jelentik minden idősödő táncos számára, feltűnik a tükörben a saját szeplős arcom is: oly sok mindenre lehetek még képes, hiszen a porcelánt meg lehet ragasztani… huszonöt évre még nem lehet keresztet vetni.