Szemszín? Zöld
Hajszín? Vörös
Magasság? 173 cm
Súly? Senki ne álmodjon, hogy bárminemű információt kap róla...
Kedvenc szín(ek)? vörös és fekete
Kedvenc szó? cseszd meg
Legfőbb erény? Nem egy könnyen ijedős típus

Nos, mindenképp leszögezendő, hogy ízig-vérig rendőr. A vérében van a szakma, szó szerint úgy, mint tapasztalataiból kifolyólag. Nem tartja magát többre a társainál, nem elérhetetlen, habár néha annak akar tűnni, hiszen minden nőre rájön néha az ötperc, tagadás ide vagy oda. Hajthatatlan és makacs, viszont egészen egyszerű kijönni vele. Nem egy locsogós, szószátyár nőről van szó, ám a meglévő véleményét minden esetben szereti hallatni, néha finomabb, máskor kissé erélyesebb formában, ez helyzettől és az adott személytől nagyban függő lépés.
Szereti a humort, szeret játszani, kacérkodni, habár ő maga sem tudja, készen állna-e egy újabb kapcsolatra. Elege van a civilekből.
Nem tökéletes, megvannak a rigolyái, s olyan szokásai, amelyek beépülve ragadtak rá (imádja a rágógumit, nem veti meg a káromkodást, és előszeretettel magázódik, ha úgy tartja kedve, még azokkal is, akikkel egyébként belsőségesebb viszonyt ápol).  
Mivel egy nőnek határozottabb hozzáállást kell produkálnia, hogy megállja a helyét, természetesen ez a vonás a jelleme főalapját képezi. A túlkapások nem jellemzőek rá, habár kellően agresszíven, sőt igen keményen lép fel az őrizetesekkel szemben, bár azt mondják, már a pillantásával képes elérni azt, amit egynémelyik kollégája a kihallgatószobában sem ér el.

Sokkal többet volt beépítve, mint azt más, fánkzabáló, nagyra törő munkatársa álmában gondolná. És mégis, mit kapott cserébe? Egy golyót az oldalába emlékül, na és persze a nagy büdös semmit, miután lekapcsolta azt a fegyverkereskedő hálózatot, amibe - magunk között szólva - Samantha egy kicsit belehalt. Mert két és fél év megingatja az embert. Mert két és fél év kurva hosszú idő elzárva mindentől és mindenkitől, aki odáig biztos pont, komfortzóna volt az életben. De élnie kellett a lehetőséggel, egyrészt, mert hajtotta a vére, másrészt az adandó, talán legutolsó lehetőséget elszalasztani hatalmas vétek lett volna, hiszen nem akármiről volt szó. Lekapcsolni azt a szarfészket, ami csak úgy ontotta magából a rendőrgyilkos arzenálhalmazokat igenis előnyös próbálkozásnak minősült.  
Nem kellett hozzá sok, csak az informátor, aki egy kis győzködés után megmutatta azt a kis ösvényt, amin a nyomozó elindulhatott, s mivel mindig is rajongott a névért, Jane lett belőle. Egy új személyiség, egy alteregó, ennyi volt Miami éjszakájában, és nagyon, nagyon csúnya dolgokat kellett véghezvinnie, hogy mindig csupán egyetlen rövid arasszal, de közelebb kerüljön ahhoz a bizonyos alávaló bandához. És ahogy az a nagykönyvben meg van írva, első kézből szembesült némileges komoly hátulütőkkel, mint például miként kell kivetkőznie szokványosnak mondható magatartásából, és eközben milyen könnyen elmosódnak körülötte a határok. A féktelenség érzése hamar eljött érte, és egyetlen cseppnyi bűntudat, vagy más, egyéb haszontalan érzés sem ingatta meg annak ízét. A fejébe szállt, hiszen lényegében bármit megtehetett; és bizony mondom, fenséges volt számára a hatalom. Minden alkalommal vérlázas bizsergés késztette könyörtelen mosolyra, amikor bánthatott. Nem kellett visszafognia magát, de ami igazán aggasztó volt, s amit nem ismert fel időben, hogy valóban élvezte, amit csinált. Jóval többről szólt ez az eleinte magának ismételt hazugságnál, a hitelesség álcáján kétség kívül már jócskán túllépett. Valami ijesztőbb forrongott benne, habár agresszióban sosem szenvedett hiányt. Két csodaszép Glockkal a kezében megállíthatatlan volt. Nem szívesen vallotta be, hogy a csöppet sem szívbajos, fegyvermániás Jane háttérbe szorítva a rendőrt, szinte minden percét kitöltötte. És milyen volt végül a felismerés, amikor döntés előtt állva azt kérdezte önmagától, hogyan tovább? Keserű. Még keserűbb, hogy nem tudott csak úgy és szimpla egyszerűséggel kiszállni a katyvaszból, amibe önként és dalolva sétált bele. Nem volt olyan egyszerű... nem ám... ugyanis a feje felett himbálódzó két eshetőség egyike sem volt ínyére, márpedig akkor is evidensnek mutatkozott, ha nem a kedves üzlettársak nyírták volna ki, valószínűleg egy életre elkaparhatta volna magát a még kedvesebb testületnél. Speciel inkább egy golyót választott volna a koponyája hátuljába, mint a zsaruk élcelődését, ez tény, tehát meg kellett előznie a bajt, méghozzá gyorsan, hogy emelt fővel és a lehető legkevesebb sérüléssel visszatérhessen az életébe.  
Nos, a hadművelet a már említett golyót leszámítva egészen jól sikerült... Azt viszont tanulságként elkönyvelheti, hogy a válás egy drága mulatság. Hazudnia kellett volna a férjének, a kérdésére nemmel kellett volna felelnie, de képtelen volt becsapni azt az embert, akit a világon mindennél jobban szeretett. Igen, Janeként odaadta magát, mert nem volt választása. Tudta előre, álmatlan éjszakái során szinte pontosan megjósolta a férfi arcán végigvonuló érzelmeket, amelyek sosem értették meg őt igazán. Egy civil másként éli meg, ha a szerette állandó veszélynek van kitéve, kevésbé érinti jól, s nyilván meg sem bízik benne/ a döntéseiben teljes egészében.  Samantha nem viselte jól a procedúrát, s egy összeomláshoz közeli állapot során pillanatok alatt kihozták a béketűrésből, olyannyira, hogy a drága kolléga orrnyerge jó pár centivel feljebb és beljebb került a megszokottnál, majd elkövette azt az aprócska hibát, hogy a frissen átavanzsált malacorr miatt összehúzott a(z egyébként) mélyen tisztelt kapitányával. Így történt, hogy a vita végén felajánlották számára az áthelyezést.
Persze, a repülőn ücsörögve már édes mindegy, akarja vagy nem a levegőváltozást. Fel fogja találni magát, ebben az egyben legalább biztos lehet, elvégre, más mindig arról álmodozik, hogy eljusson Hawaiira...