Kiskorom óta keveset változott az érdeklődési köröm. A szigeten születtem egy igencsak liberálisnak mondható családba. A klasszikus családmodell egy számomra elképzelhetetlen dolog, hiszen szüleim csak élettársi viszonyban élnek és gyakran töltik nálunk idegenek az éjszakát. Gyerekként ez számomra észrevehetetlen volt, késöbb nyomasztóvá vált, majd inkább rájuk hagytam a dolgot és megtanultam elengedni az olyan benyomásokat, amik nyomot hagynának a lelkemen.
Maximalista vagyok magammal szemben és makacsságom nem hagy megalkudni kevesebbel, mint amennyit elvárok.
Nagy sajnálatomra nem büszkélkedhetek végtelen nyugalommal és türelemmel, így a legtöbb esetben a kelleténél jóval hevesebben reagálok a nekem nem tetsző dolgokra. Ez viszont nem jelenti azt, hogy nehezen békülök. Igazából mérhetelenül egyszerű megbékíteni engem és általában magamtól is rájövök, hogy mikor nincsen igazam. Még akkor is ha ezt nehezemre esik elfogadni.

Családi örökségem része a külsőm. Ha valaki olyan lát meg, aki ismeri a szüleimet, főleg az apámat, 1000%-ig biztos, hogy tudni fogja, hogy mégis kihez tartozom. Kb 190 cm magas vagyok, szemeim kékek, hajam nyáron szőkés-barna, télen pedig inkább barna.
6 éves korom óta rendszeresen és versenyszerűen sportolok, így súlyproblémáim sosem voltak.

Olyan hangosan üvölt a fejhallgatómból a zene, hogy még arra sem eszmélek fel, hogy anyám megpokogtatja vagy inkább megrugdossa az ajtómat miközben a nevemet kiabálja. Édesanyámról annyit kell tudni, hogy tündéri kis alak, mérhetetlen szeretettúladagoltsággal és véget nem érő türelemmel. Talán én vagyok az egyetlen olyan személy ezen a bolygón, aki akarva akaratlanul, de időről időre kihozza a sodrából.
-Tobias Westlake a jó Isten áldjon meg. Süket vagy fiam?-úgy ront be a szobámba, mint valami eszelős és alig két lépéssel szeli át az ágyam és az ajtó közötti távolságot. Olyan gyorsan dobom le a fejhallgatómat, mintha az őrmesterem lépett volna be a hálókörletbe.
-Igen, asszonyom. Vagy mi? Nem. Hallak. Mi van?-nézek rá csodálkozva, hogy mi a jó ég történhetett, ami megéri a felhajtást.
-Örökbe fogadtunk valakit!-hirtelen majd kicsattan örömében. Irdatlan nagy hangulatváltásokra képes ez a nő az már egyszer biztos.
-Gratulálok. Nem sétáltatom a kutyádat versenyeznem kell.-vonom meg a vállamat és már nyúlok is a fejhallgatóm felé, hogy visszatérhessek a saját kis világomba, de megragadja a kezemet.
-Egy kislányt.-hát ez a kis pontosítás igencsak nagyot változtat a dolgon. Nem is tudtam arról, hogy szeretnének még egy gyereket, erre egy gyanútlan szombat délutánon hazaállítanak egy vadidegennel, mintha csak azt mondaná, hogy ’hoztunk neked kaját’. Azt hiszem abban a pillanatban sokkot kaptam, mert elfelejtettem válaszolni és amikor taplra ránt és elindul velem lefelé a lépcsőn automatikusan követem, de a tudatom csak lent a nappaliban ér engem utol egy szőke, copfos kislány képében.
-Toby ő itt Kimberly. 8 éves és mostantól a családunk tagja.-anyám ezzel a két mondattal kívánta az életem részéve tenni a szőke hajzuhatagot. Kérdő tekintettel meredek édesanyám kék íriszeibe, aki egy jól irányzott mozdulattal tarkón vág, én pedig automatikusan előre lépek és a kislány felé nyújtom a kezemet. Nem tudom mit várt a 18 éves fiától, milyen reagcióra számított.
A vékony törékeny ujjaik félénken fonódtak bele tenyerembe és egy végtelen édes mosollyal találtam szemben magamat. Édesanyám odabújt apámhoz és a legmeghatódottabb arcát vette elő, amit csak talál. Lassan egyenesedtem fel elengedve Kim kezét majd anyámra néztem.
-Szóóóval. Mi a kaja?