Cukor, só s minden mi jó: talán így lehetne a legjobban jellemezni a kicsi Avalont. Boldog, örökmozgó kislányt kell elképzelni, amikor szóba jön a neve, személyisége akárcsak egy kis angyalé. Kivéve, amikor nem, természetesen. Széles skálán mozgó fantáziája és kreativitásának köszönhetően gyakran akaratlanul is csínytevésekbe keveredik. De Isten a tanúja, hogy egyiket sem rosszból csinálja, csupán képtelen elnyomni nagymértékű kíváncsiságát.
Imád finomakat enni és látni, hogy az őt körbevevő emberek mosolyognak. Szeret ölelkezni és minden adandó alkalmat megragad, hogy hozzácuppanjon valakihez.
A nagy viharoktól halálosan retteg, így olykor senki ne keresse a szobájában, a kis ágyikójában, ugyanis a villámlós, záporos estéken apja karjaiban érzi magát a legnagyobb biztonságban.
Energiája végeláthatatlan, néha még az esti lefekvéssel is meggyűlnek Harper, a dadája bajai, ugyanis megesik, hogy az esti mese édeskevés.
Odavan a lovakért és az angyalokért, az utóbbiért azért, mert úgy véli, hogy az anyukája is egy, és pont ezért nem látja.
A nyár a kedvenc időszaka, nagyon szeret sokáig pancsolni a meleg időben, de a pocsolyából pocsolyába ugrálást sem veti meg, így a kisebb zuhékat is szereti.

Soványka, de nem gebe, épp, hogy elérte a 110 cm-t. „Nyakigláb”: szereti, ha ezt a szót használják rá, mert bár néha elfelejti, mit jelent, nagynak, felnőttnek érzi magát tőle. Hosszú, hátközépig érő, lágy hullámokban ereszkedő, szőkés-barna haj keretezi sugárzó, makulátlan pofiját. Kékjei olyanok, akár az óceán azúrja a hét ágra sütő napon. Öröm okozta csillogás fedezhető fel bennük, nagy szivárványhártyáit dús szempillák veszik körül. Pisze orr és telt, formás ajkak egészítik ki arckompozícióját. A szája szélében apró gödröcskék teszik még csinosabba amúgy is szép arcocskáját, ha mosolyog.
Öltözködési ízlése már most igen kifinomult, ennek ellenére hagyja, hogy Harper válassz ki időként napi toalettjeit. Szereti a balerina cipőket, a gumicsizmákat, és minden ruhát, kivétel nélkül. Előszeretettel pózol a tükör előtt bennük.  

Talán előbb tanult meg rajzolni, mint beszélni, nem tudni már, de ezúttal is fehér lap és színes ceruzák tömkelege áll előtte. Beharapja alsó ajkát, még termékeny agyacskájában serkentett csírázásnak indul a feladat megoldása: a családi képének lefestése az eszközök segítségével.
Egy óriási szabálytalan kör kerül a lapra – egy fej-, alatta egy álló téglalap – a test -, amit másik kettő követ – a lábak - és még egy-egy mindegyik végére - a talpak. Még kettő, ami az első két oldalából indul majd mindegyik végére három csík- a kezek. Szemek, mosolygós ajkak és arcszőrzet.
Ismét egy kör kerül a lapra, de ezúttal kisebb. A folyamat teljesen ugyanaz, csak a geometrikus testek sokkal kisebbek, illetve az arcra nem kerül borosta, viszont a kör tetején hosszú, sűrű labanc.
A két meglévő emberke közé egy harmadik, egészen kicsit ékel be, szoknyát visel és hosszú fürtöket.
Az ember azt hinné, hogy itt véget is ér a rajz, de nem ám. A ceruzás kéz ismét lendül, és egy bárányfelhőt rajzol a család feje fölött. Majd egy szárnyas – félig lepke, félig ember, félig leprikón, talán egy kicsit angyal kinézetű - lényecske is felkerül, amit valószínűleg csak a glóriájáról lehet felismerni. És ezzel ki is lett pipálva az utolsó főszereplő.
A környezet szikrázó színekbe borul, kék fű, zöld ég, lila pufi felhő és rózsaszín arcocskák. "Csinosabbnál is csinosabb" öltözékek, óriási kertes ház, egy teljes lepke és madárraj, illetve megszámlálhatatlan mennyiségű, színes négyszirmú virág. És még a nap is mosolyog, fénysugarával a lebegő lényecskét simogatja… mintha babusgatná.
A ceruza anyaga az asztalra koppan és a művésznő apró kezei felkapják két oldalról az imént alkotott művet. Apró csupasz lábak fürgén, többször is a faburkolatnak csapódnak, tulajdonosuk sebes futásba kezd. Az emeletre vezető lépcsőket megpróbálja kettesével szedni, és bár sikerül neki, nem halad gyorsabban, sőt. Kiskacsójával lenyomja a végső cél bejáratánál álló zárt ajtó kilincsét, majd változatlan sebességgel beszalad és az ágyban alvó alakra ugrik.
- Apa, apa, apaaaa! – átmászik a már ébredező férfin, majd térdelve pattogni kezd a matracon. Mellkasa előtt tartja remek művét, arcán fülig érő mosollyal várja édesapja reakcióját. – Néézz! – kicsi ujjával a legnagyobb mackóalakú, borotválatlan formára mutat. – Ez vagy te! – jelenti be izgatottan, majd ujját a kisebb alakra csúsztatja. – És itt van Haper. Ő pedig… - a legapróbb, szoknyás külsővel rendelkező figurára szegezi pici ujját – én vagyok. – Közelebb tolja a férfi arcához a rajzot. – Tetszik? – kérdi lelkesen, majd visszahúzza eredeti helyére a lapot. – Ó, és nézz! Anya is velünk van. – a szárnyas szereplőre mutat. A párnára helyezi a rajzot, majd kérdés nélkül, kacagva bebújik apjához.
- Ha egyszer nagy leszek, nekem is lesznek szárnyaim, apa? – kérdi teljesen komoly arccal. Gyengéd mosoly kérdésére a válasz, majd egy szoros ölelés.
Biztonságban van.
Apa mellett mindig biztonságban van.