Odette & Marcus

Két forgatás között szerencsére lett egy kis pihenőm. Annyira, de annyira megörültem, hogy az első amit tettem az a pihenés volt. Egy jó nagy alvás sosem árt, pláne ha annyira fáradt vagyok, hogy egyenesen ruhástól esem bele a puha ágyba. Szerencsére nem élek együtt egy macskával, hogy vigyáznom kelljen mert éppen az ágyamban dorombol és ha szétlapítom akkor legközelebb állatkínzóként titulálnak. Ami nem volna annyira jó, tekintve, hogy jobb szeretem ha az emberek szeretnek, mintsem utálnak és ujjal mutogatnának rám. Elég ha a hírnevemet karcolgatja az ikertestvérem, nincs semmi szükség arra, hogy még én magam is rontsak a helyzeten. Szeretek pihenni, ez most is meglátszott, mert majdnem átaludtam az egész napot. De ez csak amiatt van, mert fáradt voltam. Tényleg. Azonban minden munkának meg van a maga gyümölcse. Remélem majd örülni fognak annak ha decemberben végre láthatják majd a filmet. Tudom, hogy az még soká van, de nem az én hibám, senkit sem lehet mozgósítani és mire minden egyes jelenet fel lesz véve, össze lesz vágva és szépen összerakva addig úgy érzem rengeteg álmatlan éjszakám lesz. Meg fogja érni, hiszem, ezt meg nem azért mondom, mert szerepelek benne, hanem mert így van. Ha van amiért kidobnám a pénzem akkor bizonyára az a film lenne a mozikban amit választanék. Azonban már tudnám miről szólna, nem hozna lázba, hogy a karakterem mennyit szerencsétlenkedik és milyen kis arrogáns az elején. De aztán ahogy lenni szokott az ilyenekről kiderül, hogy bár elkényeztetettek a film végére mindig produkálnak valamit amivel a nézők szívébe férkőznek és ennek köszönhetően egy darabig nem lesz nyugtom. Miután kipihentem magam, lezuhanyoztam, tiszta ruhát vettem fel és úgy döntöttem a nap végére elmegyek egy étterembe. Nem mintha nem tudtam volna lemenni a hotel előterébe és onnan szólni valakinek, de járkálni kell. Már csak azért is mert tudatnom kell a paparazzókkal, hogy éppen egy étteremben vagyok. Ez azonban nem jelenti azt, hogy nem vettem fel egy sapkát a fejemre és egy fekete lencsés napszemüveggel sem rejtettem el a szemeimet. Természetesen egy szóval sem mondtam, hogy megkönnyebbíteném bárki helyzetét abban, se perc alatt rám ismerjen az utcán, mert mondjuk vagyok annyira lusta és pihent agyú s, inkább ráérősen sétálok. Taxit fogadni meg végképp nincs kedvem. Szép időnk van, nem fenyeget semmi sem, szóval a legközelebbi étteremig nem lesz semmi gond. Amúgy sem hiszem, hogy bárki rám akarna rontani, inkább a tengerpartra, mert az most nagyon szemet gyönyörködtető hely. Tudom, részben onnan jövők. De ha nem onnan jönnék, akkor szintén tudnám, hogy ha van ahová az embernek okvetlen el kell menni akkor az a tengerpart. Én azonban most olyan éhes vagyok, hogy semmi sem tud lekötni csak az étel amit megeszem. Azonban előtte még oda kell érnem ugyebár az étteremhez, fel kell adnom a rendelésemet és várnom kell. A várakozásban meg jó volnék, ha nem lennék perpillanat farkas éhes.

Odette & Marcus

Azt hiszem örülök annak, hogy egy kicsit pihenhetek és végre ehetek valami normálisat amiben van hús vagy legalább valami energia ami életben tart. Már nem vagyok fáradt, csak éhes és ha éhes vagyok akkor szinte se nem hallok se nem látok. Na jó csak vicceltem, de azért az sosem esik rosszul ha ehetek. Tényleg. Most meg tudom, hogy mindenféle edzés nélkül de ez fog történni velem, elvesztek néhány kilócskát, de ha lejár a forgatás és már csak interjúkra kell eljárni akkor újra visszaszerzem a kilóimat, semmi perc alatt. Ez persze csak annak köszönhető, hogy hazautazom majd és anya főz valami finomat és laktatót a hét minden napján. Szeretem ahogy főz, ez tény és való, de most nem vagyok otthon. Pontosabban nem vagyunk otthon, mert ahogy sejtettem az ikertestvéremnek is velem kellett jönnie. Gondolom míg én pihentem egy nagyot ő addig egyszerűen fogta magát és kiruccant egyet városnézőbe. Ha van amit szeret akkor az biztosan a város feltérképezése, megismerése és fokozatosan a megkedvelése, azután meg csak folyton nyöszörögne azért, hogy legközelebb is eljöjjünk ide, de inkább vakációzni, mintsem egy film forgatására, ami számomra fontos, de neki kevésbé. Szóval tehát nagy nehezen megérkeztem az étterembe, sikeresen fel is adtam a rendelésemet és már sprinteltem is volna egy tökéletes asztalhoz, akit még nem foglaltak le a párocskák vagy két gyerekes családok vagy bárki, és az asztal teljesen sértetlen. Megálltam, mondhatni majdnem az étterem közepén közvetlen útjában azoknak akik majd felém tarthatnak, de azt gondoltam, hogy kikerülnek, mert van szemük és látják mennyire leköti a figyelmemet a szememmel való az asztalkeresés. De irtózatosan nagyot tévedtem ha azt hittem, hogy akár így is elég észrevétlen lehetek. Hát nem elöntött a forróság? Mármint nem az történt amire sokan gondolnak ilyenkor, nem izzadtam meg, sőt még a nadrágom sem lett tele, hanem egyszerűen tényleg szó szerint elöntött a forróság egy tál ínycsiklandozó számba menő spagettis tálnak köszönhetően. Kár érte. Nem is a pólómért, hanem azért az ételért ami rám került. Bár ezt ahhoz képest amire számítottam, elég jól fogadtam. Most bizonyára mindenki felfigyelt rám, a pincér meg pláne, mert valakinek bizonyára ki kell fizetnie a kárba ment ételt.
– Semmi baj, ez csak... egy pótolható felső. – bár gondolom a pincér nem így vélekedik a spagettiről ami kárba ment, ezért inkább adok neki pénzt és kifizetem csak menjen el innen s, kerülje a bámészkodást.
– Az én hibám volt, nem kellett volna megállnom az étterem kellős közepén. Remélem nem gond, hogy kifizettem a spagettit, de nem szeretem ha másoknak is feltűnik mi történt. – tudom, nem kellene egy vadidegen lánynak ilyesmit mondanom, mert sosem lehet tudni mikor derül ki róla ő tulajdonképpen egy újságíró és én így elszóltam előtte magam, de ez sosem zavart, hiszen ez volt az igazság. A véleményemet meg nagyon ritkán rejtem véka alá.
– Nyugalom. – megfogtam a kezét és elhúztam a felsőmtől, még mielőtt jobban belekenné a spagettiszószt és bárki azt hinné, hogy vérzem vagy valami ilyesmi.
– Nincs semmi baj, tényleg. De ha már így majdnem nyakon lettem öntve spagettivel, mit szólnál ha együtt ülnénk le ahhoz az asztalhoz ni?! – nem szokásom a mutogatás, de a fejemet attól még képes vagyok az asztal irányába fordítani, hogy lássa melyikre is gondoltam éppen.

Odette & Marcus

Őszintén szólva zavart, hogy nem figyeltem jobban és minden erőmmel azon voltam találjak magamnak egy asztalt s, várjak. Odébb tudtam volna állni, még mielőtt az a nagy tál spagetti el nem indul felém, vagyis csak elméletben. Gyakorlatban már nem, mint azt a látható példa is mutatja. De nem baj. Miért volna az? Az egyetlen amit nélkülöznöm kell most az a családom, emlékszem régen mennyivel több időm volt rájuk. Oké, arról csakis én tehetek, hogy az orvosi vagy az ügyvédi pálya helyett a színészetet választottam. De ott van még az ikertestvérem, belőle bármi lehet ha jobban odafigyel az életére, mint én és nem kergeti az álmait. Nem mintha én nem lennék a színészetből is valaki, manapság azonban semmit sem tudhat előre az ember fia. Hogy az amit tesz helyes egyáltalán vagy eleve romlott és ideje volna belekezdenie valami másba, amiről biztos, hogy jó. Azonban ha valakinek olyan szülei vannak, mint nekem akkor nincs szüksége a nyivákolásra, mert hagyják, hogy elkövesse élete baklövéseit, tanuljon belőle, levonja azt legközelebb mit kellene tennie. Régen talán amikor még nem vett körül ennyi ember, fogalmam sem volt arról, hogy milyen hatalmas és alázatos munkába kerül mire elkészül egy film vagy egy sorozat része akkor most úgy viselkednék, mint a filmben lévő karakterem, Jasper. Ő ugyanis szinte mindenért kiakad, legalábbis az elején. De az ilyen személyek sosem változnak meg, ez akkor derült ki a számomra, amikor önző mód kihasználta a segítője kedvességét és... Hagyjuk. A lényeg, hogy át tudom élni a szerepemet, de a valóságban sosem lennék olyan. Erre a legjobb példa a most. Ha a kedvenc felsőmről is lett volna szó, ott a mosópor és a mosogatógép. Tehát mindenképpen így is úgy is de visszanyerné a régi tiszta formáját. Tehát érthető miért is nincs értelme kiakadni és törni meg zúzni, mint egy megveszett állat.
– Ne aggódj, nem tetted tönkre a kedvenc felsőmet. Azt elfelejtettem magammal hozni az útra és... Szóval tényleg biztonságban van, mérföldekre innen. – nem mondhattam azt, hogy ez a kedvenc felsőm, mert nem volt az. De ha az is lett volna, tényleg ki lehet mosni és kész. Nem nagy ügy. Azonban amikor meghallom, hogy önmagát kezdi el hibáztatni helyettem és ki akarja fizetni a rám került spagettit, legszívesebben rögtön megállítanám. Még hogy egy nő fizessen! Akkor is ha az ő hibája volt vagy sem, én vagyok a férfi, tehát ha még nem veszett ki belőlem az udvariasság szépen el kell ezt utasítanom. Már ha ez olyan könnyen menne.
– Szó sem lehet róla, szó sem lehet róla. – tudom, hogy ismétlek és csak meg akarom nyomatékosítani amit mondok s, közben ezért hadonászok a kezemmel nemlegesen, de nem tudom mi mást tehetnék. Tényleg.
– Sajnálat elfogadva, lépjünk túl rajta. Mintha meg sem történt volna. – a mondatom mellé hozzá hasonlóan én is megpróbálok elmosolyodni. Nem akarok rossz benyomást kelteni, mert ha egyáltalán nem érdekel, hogy mások mit gondolnak rólam akkor is legalább kedvesnek kell lennem, a gorombáskodást senki sem szereti.
– Miért? Csak nem állva szerettél volna enni miközben itt van ez a rengeteg asztal? – vonom fel a szemöldökömet kíváncsian, bár azt hiszem, ezt inkább költői kérdésnek szántam, mintsem olyannak amire válaszolnia is kellene. Örültem, hogy elfogadta az ajánlatomat, ez azt jelentette nem kell egyedül ücsörögnöm az asztalnál és kínosan ide-oda forgatnom a fejem, csak mert nem szeretném ha azt hinnék teljesen egyedül vagyok. Mondjuk legalább a látszatot tudnám úgy megtartani, hogy várok valakire, aki nem akar időben megérkezni vagy nem tudom, de így senkinek sem tűnik fel az tulajdonképpen egyedül jöttem el ide. Amint leülünk az asztalhoz és a lány bemutatkozik egy sokkal de sokkal békésebb és őszintébb mosoly kerül az arcomra az előbbieknél.
– Odette? Lefogadom, hogy a szüleid imádják Csajkovszkij A hattyúk tava című balettjét. – gondolom most nagyon lejáratom magam amiért rögtön a balett jut az eszembe a nevéről és butaságokat kezdek el feltételezni, mert nem is biztos, hogy a szülei szeretik a balettet s, csak azért adhatták neki ezt a nevet, mert szépen cseng ha kimondják.
– Nagyon szép név amúgy, engem Marcus-nak hívnak, de ezt bizonyára még a pincér is tudta és ezért nem kezdett el a nyilvánosság előtt káromkodni. De ha a Marc jobban tetszik, akkor úgy is szólíthatsz, mindkét névre hallgatok.

Odette & Marcus

Felcsúsztattam a napszemüvegemet a fejem tetejére. Szerintem már így is mindenki tudja, hogy az a kelekótya akit leöntöttek spagettivel én voltam. De számít ez? Maximum a rendező hisztizik egy kicsit, hogy mennyire béna vagyok ha ezt valaki lefotózza és a producer is beleszól, akkor meg leszek mentve a békességtől, a színésznő társam meg egy jót röhög rajtam s, az ügy le lesz zárva három nap múlva.
– Igazából csak egy film miatt vagyok itt, emellett a testvérem nagyon ragaszkodott, hogy maradjunk amíg lehet. Idevalósi a barátnője és ha szerelmes eléggé furcsa tud lenni. – bár a fura az nem kifejezés arra a jelenségre ami múltkor történt. Én tudom, hogy a szerelem butít, öl meg romba dönt, de ha ez az egész eléri az ikertestvéremet akkor... elfelejt felöltözni. Úgy értem civilizáltan felöltözni, mert azért nem mondhatjuk azt, hogy meztelenül rohangálna. Annyi esze még maradt, hogy a szerelem ne fűtse annyira túl, legalábbis remélem. Mindegy, nem számít. Az ő dolga, hogy mennyire szereti Pandora-t és mennyire nem. Szóval hagyom az egészet, mellőzöm a témát. Ez persze nem jelenti azt, hogy nem imádom megtréfálni a barátnőjét a jó sógornő és sógor kapcsolat érdekében. Nem fair, hogy csak a testvérem szórakozzon a rajongóim sületlenségén!
– De én nem érezném magam tőle jól, azonban ha van kedved, akkor elmehetnénk vásárolni. Le kell cserélnem a felsőmet egy tisztára. – most már kedvesebben mosolyodtam el, nem ellenkeztem és nem is ismételtem meg határozottan a szavaimat. Amúgy sem vagyok erőszakos fajta csak, ha egy nőről van szó és hibázott akkor is ezerszer vállalom fel, hogy az én hibám volt, még ha nem is. Anya arra nevelt, hogy tiszteljem a nőket és ez rossz szokásommá vált, olyannyira akár még erőszakosnak is tűnhetek az efféle heves tiltakozásommal. Holott dehogy vagyok az!
– Száz százalékig. – válaszolom röviden, mert tényleg nem akarok leragadni ennél a pontnál és tovább akarok lépni, tehát elfelejteni ami történt. Úgysem vagyok olyan irtózatosan nagyon haragtartó típus, szóval ha nem egy filmről van szó, a való életben semmi szükség a megjátszáshoz.
– Nyugalom, csak viccnek szántam a kérdésemet. Nem kellett volna válaszolnod rá ha nem akarsz. – de persze sosem arról voltam híres, hogy előre szólok ha viccről van szó és a tömegnek vagy az illetőnek éppen nevetnie kellene.
– Bocsánat, én kérdeztem butaságot. Csak azt hittem, hogy... Igazából szeretem A hattyúk tavát és ebből arra következtettem, hogy más is. Bár nem lehet minden Odette nevezetű lány inspirálója A hattyúk tava igaz? – próbálok meg egy icipicit kuncogni a szavaimon, hogy lássa nyugodtan nevetgélhet a butaságomon, ha kedve tartja. Odette azonban még nem ismer, nem tudhatja, nem is sejtheti, hogy szeretek viccelődni és szeretem ha a mellettem lévő személy nyugodtan elengedi magát s, önfeledt boldog. Igazán, mindenféle megjátszás nélkül, tényleg boldog. Azonban ahelyett, hogy hangosan kimondtam volna miért vagyok itt, inkább óvatosan közelebb hajoltam hozzá és úgy próbáltam meg a fülébe suttogni, mintha életbevágóan fontos és titkos dologról lenne szó.
– Színészkedem. Biztos olvastad már Alden Moore – A feketerigók lázadása* című könyvét nos, úgy tűnik lesz egy filmes változata is. – ezzel egy csöppet elhúzódtam a fülétől, sokáig ugyanis nem vagyok képes suttogni és félő, hogy megsüketül szegény ha normálisan folytatom tovább a beszédemet egyenesen a fülébe beszélve.
– De az biztos, hogy egy film nem mindig képes visszaadni egy könyvet, teljes valójában úgy ahogy az író megalkotta szóval... De az biztos, hogy Jasper karaktere olyan, amilyennek a könyvben is megírták. – ezt biztosra tudom, mert én játszom, azonban nem teszem szóvá.

*Ne keresd sehol, csak én találtam ki.

Odette & Marcus

Hogy miért fura a testvérem? Azért mert szerelmes. Mi a baj a szerelemmel? Semmi. Igazából nagyon szép ha valaki szerelmes, mondjuk inkább egy lány, mint egy fiú, mert egy lánynak el tudom nézni ha elfelejt felöltözni rendesen és szaladgál, hogy végre azzal a személlyel legyen akit szeret. De a testvéremet kevésbé, ő röhejes jelenség volt, mint egy drogos akitől megvonták a kábítószert és valamilyen úton módon mégis hozzájutott s, ettől kibírhatatlanul örül. Eddig nem volt vele semmi problémám, mármint ha az előző kapcsolatait nézem. Bár az igazat megvallva akkor a barátnőivel nap, mint nap találkozhatott. Most meg jó ha esélye van nyáron ideutazni és boldoggá tenni Pandora-t. Tudom én, hogy vicces naphosszat a laptop előtt üldögélni és beszélni vele Skype-on vagy ahol érik, de az mint kiderült nem az igazi. Én csak annak örülhetek, hogy nem élek távkapcsolatban. Ha az ikertestvérem így viselkedik, akinek a jelleme hasonlít az enyémhez, akkor vajon én hogy reagálnék egy ilyen helyzetben? Ő lehet, hogy elfelejtett normálisan felöltözni, de én szerintem már olyan feledékeny lennék, a végére már fel sem öltöznék, az meg ugyebár nagyon vicces volna vagy inkább sértő. De persze nem hallgathatok öröké, válaszolnom kell Odette kérdésére, hogy valójában miért is furcsa a testvérem.
– Az indulás előtti éjszaka amikor elmondtam neki, hogy idejövünk rögvest el akart indulni, csak mert vele szeretett volna lenni, azt azonban elfelejtette, mielőtt felébredt volna éppen az ágyában aludt. Szóval mondhatni félmeztelenül kiszaladt a bőröndjével együtt a házunk elé. Annyi volt a szerencséje, hogy a szomszédok vagy a szüleink nem látták őt, csak én. Azóta is ezen nevetek. – a többi részletet persze nem mondtam el, hogy rémálma volt és csak úgy tudtam megnyugtatni őt, ha mellé fekszem. Sem akkor sem most nem tudom megérteni, hogy félhet az elvesztésemtől. Élek, amíg erőm és egészségem engedi az agyára fogok menni a jelenlétemmel és fordítva. Gondolom magyarázhatnék neki, amíg ki nem szárad a szám, hogy ha tetszik neki, ha nem vagy magammal hurcolom mindenhová ahová megyek, esetleg velem is tarthatja a kapcsolatot úgy, mint a barátnőjével. Bár szerintem inkább az elsőt választaná, azt hiszem ismerem már annyira, hogy tudjam, aki a saját ballagására nem megy el, de az ikertestvérére igen, akkor egyértelműen mindenhová követni fogja. Na jó a mindenhová alatt csak azt értem, hogyha el kellene utaznom Tokióba és neki lenne ott egy ismerőse akkor elutazna velem, de nem lógna minden egyes percben a nyakamon, mert elfoglalná magát, csak úgy, mint most.
– Rendben. Megengedem, hogy te vedd meg. De előre szólok, hogy rengeteg türelemre lesz szükséged. Vásárlásban nagyon válogatós tudok lenni, ami nem tetszik az legyen bármilyen szép nem fogom felpróbálni, sem pedig megvetetni veled. – ezért szoktam többnyire egyedül vásárolni, ha a testvérem is velem van akkor sajnos szembesülnie kell azzal, hogy neki bármennyire tetszik egy felső amiből rögtön kettőt akar venni, legyen egy nekem is meg ilyenek, azt úgyis önmagának fogja választani, mert én nem fogom hordani. Finnyás vagyok, tudom. A jó benyomásért azonban inkább mindent megteszek, csak ne halljam azt, mennyire elviselhetetlen kis féreg vagyok. Ha féreg mondjuk nem is, de elviselhetetlen bizonyára igen, ezt onnan állapítottam meg, hogy Odette nem tud sokáig a szemeimbe nézni. Jó, majdnem senki sem tud, aki nem ismer, ehhez azonban még nem szoktam hozzá, annyi idő után sem.
– Semmi baj sincs a humoroddal, csak én vagyok túl értelmetlen a poénkodáshoz. Az emberek több, mint a fele nem jön rá mikor kell komolyan vennie és mikor nem. Ezzel tényleg semmi baj sincs. – maximum csak annyi, hogy szépen leégetem magam és kiderül nem vagyok én olyan jó bohóc jelölt, mint gondolják. Azok legalább ijesztően viccesek.
– Én úgy tudtam, hogy a balettben az számít ki mennyire tökéletesen táncol. Sosem a szereplőket figyelem, hanem azt amit és ahogyan eladnak. Szerinted egy balettkritikust érdekli, hogy a táncosok, mennyire szépek vagy sem? Meg amúgy is... – igen, itt most éppen arra készültem, hogy megdicsérjem, milyen szép a külseje és nincs oka a panaszra. De ha már eleve van egy rossz elképzelése önmagáról, hogy nem elég szép vagy egyáltalán nem szép, akkor hazugnak nevezne vagy furcsán megnézne. Mielőtt azonban bármit is mondhattam volna, odajött hozzánk a pincér és megkérdezte tőlünk mit rendelünk az étlapról. Ami azt illeti eddig meg sem néztem az étlapot, de az biztos, hogy a spagettijükkel megvettek. Szóval ha valamit rendelek akkor az tuti a spagetti lesz. Megvártam, hogy Odette is rendeljen magának valamit és amint a pincér felvette a rendelésünket s, végre elment folytattam a mondanivalómat.
– Szerintem nagyon csinos vagy és ezt nem csak azért mondom, mert szőke a hajad és barna a szemed. – most mondtam volna, hogy kék, de ha nem az, akkor hiába kékezem le a barnát. A végén még megharagszik és színvaknak nevez.
– Micsoda? Ne... vagyis... nyugodtan. – ha eddig nem vörösödtem el, mint egy rák, akkor most igen. Már csak azért is, mert eszembe jutott a forgatókönyv, a végén lévő irtózatosan váratlan fordulat és az Michelle mennyire fogja élvezni ha majd a film premierje után arról a részletről fogják őt faggatni. Már előre látom, hogy valami butaságot találnak ki, aminek köszönhetően meg kell húznom magam és semmi gyanúsat nem szabad tennem, mert még kiszínezve viszont látom az újságban.
– Köszönöm. – békés mosolyára pillantok, majd a vállamra aztán vissza rá. Ez egy igazán tökéletes pillanat, amit csak egy paparazzo tudna elrontani, de nem. Ők sem legyeskednek ott mindenhol és mivel az ikertestvérem előbb elhagyta a szállodát, mint én, gondolom helyettem inkább őt követték. Amivel semmi baj sincs.
– Még nem tudom, igazából meg sem vettem a vissza útra a jegyeket. – ha megemlíteném ezt a testvéremnek, tuti minden reggel kilapítva ébresztene, hogy átérezzem a helyzetét, hogyan érezné magát otthon Pandora nélkül.
– Egy kicsit hiányzik az otthonom, de a tudat, hogy ilyen szép lánnyal találkozhatok itt, azonban kárpótol.

Odette & Marcus

– Örülj neki! Addig tudod, hogy észnél van és ha netalán tán valamilyen okból kifolyólag vége lesz a kapcsolatának akkor nem fog romokban heverni a túláradó érzések miatt amit a fiú után érzett. Kell egy kis határ az őrülten szerelmes és a szenvedélyesen szerelmes között nem? – ezt igazából magamtól kérdeztem, nem is tőle. Bár nem hiszem, hogy tudnék erről szólni a testvéremnek is. Elvégre sosem szóltam bele abba kit szeret és hogyan szereti az illetőt. Ezután sem fogok, teljességgel sértőnek érezné és azt hinné szét akarom választani őket. Azt meg nem akarom. Elvégre ez az ő élete nem az enyém. Tehát hagynom kell, hogy azt tegye amit akar, egészen addig amíg egy paparazzo a közelébe nem kerül, mert akkor... Bár meg kell hagyni egész jók lettek azok a képek ahol ő még pózol is a fényképészének. Szóval nem lehet egy rossz szavam sem a róla készült fényképekről. Igaz eddig sem volt.
– Amúgy meg nem kell irigyelned a nővéred, lefogadom, hogy te is nagyon ügyes vagy valamiben csak még nem jöttél rá. Egy nap talán elfog jönni az az idő amikor rájössz ebben meg ebben vagy igazán kiemelkedő és azt kell tenned. Szóval ne csüggedj. Lehet, hogy az amihez te fogsz érteni a nővéred kissé ügyetlen lesz benne vagy egyenesen nem is fog érteni hozzá. – próbálom meg biztatni őt, mert én már csak tudom milyen az ha béna vagyok abból amiben a testvérem meg nem. Ez meg sosem zavart, mert ő meg nem ért a színészethez, nem is akar ez lenni, mert neki teljesen más jövőt szántak és ezt azt hiszem egy szép nap fel is fogja vállalni vagy egyszerűen átveszi a szüleink vállalkozását s, kész.
– Akkor én leszek az első akinél el fog fogyni a türelmed. Képes leszel órákat velem tölteni míg végre kiválasztom a felsőt? – ennél a felső vásárlásánál nem lesz ott Dan, hogy rám szóljon ne lopjam a drága idejét, mert neki találkozója van és az idő rablási is éppen olyan bűnnek számít mintha eltulajdonítanék valami nagyon értékes tárgyat a gazdájától. Az idő pénz. A feleslegesen elrabolt idő, meg még inkább.
– Minden ember a felebarátunk valamilyen szinten, szóval nem elhanyagolandó az amit mondasz. – ez egy kicsit nagyon vallásosan hangzott, mert maximum a prédikáló lelkészektől hall ilyesmit az ember vagy a Bibliában olvas ilyesmit, de tényleg így gondoltam, teljesen mindegy, hogy milyen a szóhasználatom éppen.
– Könnyen kötök barátságokat, szóval ha a pultnál lévő személy most ideköszönne én tuti visszaköszönnék neki merő udvariasságból és máris a barátomnak nevezném, mert észrevett s, biztosan elbeszélgetnék vele. De most semmi ilyesmi nem történt, szóval csak a tiéd vagyok. – vigyorodok el kedvesen és igazándiból nem is hagynám itt a társaságát. Ha már így megismerkedtünk akkor nem húzom el a csíkot gondolkodás nélkül. Az nem vallna rám. Mármint az ismerkedés elöli menekülés. Szóval teljesen hűnek kell lennem magamhoz. Annak kifejezetten örültem, hogy a pincér ránk is gondolt és fel akarja venni a rendelésünket. Legalább nem kell nekem megkeresnem őt vagy idehívnom, mert éppenséggel pont rendelni szeretnék. Ez már egy jó pont, ezer biztos, hogy írni fogok abba a könyvbe amibe az ide látogatók leírhatják mit is gondolnak a kiszolgálásról, az ételekről vagy akár csak erről a helyről. Miután végzett és elment újra Odette-re pillantok. Azt hiszem hatással vagyok a hangulatára a túlzott őszinteségemmel és okoskodásommal. Jobb ha egy picit visszafogom magam, vagy legalább nem oktatom őt ki, mert azt nem szeretném ha emiatt ő nem érezné jól magát.
– Tényleg? Az édesanyám is! Mindig elkezdi mondogatni, hogy például milyen ruha volt ezen vagy azon a táncoson én meg csak bámulok és nézem őt, mert nem tudom miről beszél. Ez nagyon vicces szokott lenni, gyakran mindketten nevetünk rajta amikor kiderül, hogy ugyanarról a személyről beszélünk csak másak az észrevételeink. – anyát ugyanis előbb a látvány fogja meg és az érdekli mit hordasz, nem pedig az, hogy valójában ki vagy. Ez engem egyáltalán nem zavar, még akkor sem ha néha kritikusan áll hozzá azokhoz a ruhákhoz amiket magunkon hordunk. Titokban szerintem át is nézte a ruháinkat és kivette azokat amikről úgy gondolta, hogy borzalmasak. Ezért hiányzik például a kedvenc felsőm, mert kivette a bőröndből és nem szereti.
– Igazándiból nagyon ritkán bókolok. Erről mesélhetne az a rengeteg rajongó is aki csak azért öltözött ki szépen és divatosan, hogy sokkal mosolygósabban írjam alá a poszterüket vagy fényképüket amin szerepelek. Senkit sem dicsértem meg közülük, még azokat sem olyan hű de gyakran akikkel együtt dolgozom. Az magától értetődő nem, hogy valaki szép? – megint egy észveszejtően leromboló kérdés a részemről, de hiába, tényleg így gondolom. Azzal is nagyon tisztában vagyok, hogy a szavak azok amikkel egy lány szívébe férkőzhetünk és irtózatosan fontos megemlíteni neki, milyen csinos éppen, mert nem magának öltözik ki, hanem nekünk, arra vágyik észre vegyük őt s, ezt kellőképpen reagáljuk.
– Örülök, hogy így gondolod. – nekem igenis számít ha valaki méltónak talál egy szerepre, ettől szokott nőni a májam a büszkeség adagoknak köszönhetően. Minél többen mondják annál inkább elhiszem és büszke leszek magamra, mert mások előtt érdemesnek bizonyultam a feladatra, ez meg nagy szó. A kritikákat ugyanis gyakran komolyan veszem és igazán mélyen érintenek, ezért sem vagyok oda a hazugságokért, csak még senkinek sem mondtam ezt el.
– Igen, te! Látsz valaki mást akihez beszélhetnék rajtad kívül? – körbe kellett volna néznem mielőtt ezt a kérdésemet felteszem, de nem tettem meg, azért mert tényleg hozzá beszéltem nem valaki máshoz. A pincér meg, talán a legjobbkor érkezett, hogy hallja a kérdésemet. Kellő hallótávolságba volt, szóval ha nem süket szegény akkor abban az esetben talán elment az egész kérdés a füle mellett. De nem felejtettem el megköszönni neki a jó étvágyat kívánságát, miután letette a spagettit és a salátát amit Odette rendelt magának. Kíváncsian felvontam a szemöldökömet, nem mintha furcsa jelenség volna a számomra a saláta, mert én is szoktam enni, tele van vitaminnal meg energiát is ad, de kevésbé tápláló. Ezért hiába tekerek fel a villámra egy adag spagettit, nem tudom úgy lenyelni, hogy ne szóljak néhány szót Odette-hez.
– Biztos, hogy nem vagy éhesebb? Ha akarod nyugodtan megkóstolhatod az én spagettimet is. Nem kell szégyenlősködnöd. – próbálom meg biztatni őt, hogyha netalántán éppen úgy szeretheti a spagettit, mint én akkor nyugodtan megkóstolhatja. Maximum én majd a salátáját kóstolom meg és kész, ha azt szeretné kölcsönös legyen.

Odette & Marcus

– Nincs senkim. A legutóbbi kapcsolatom eléggé borzalmas volt és úgy döntöttem egy darabig nem igen engedek a közelembe senkit sem. – a borzalmas persze nem kifejezés rá, hanem kész rémálom volt, leginkább a vége fele, amikor elkezdtem azt érezni, ez így nem mehet tovább. A testvéremnek persze egy sokkal békésebb változatot adtam elő, ráfogtam az egészet arra, hogy vagy a lányt választom vagy a színészetet és én az utóbbit választottam. Azóta sem bántam meg, hogy így döntöttem, sőt hálát adok az égnek amiért sikerült megszabadulnom tőle. Szerintem azóta is utál engem, mert elég régóta nem írt semmit az üzenetemre.
– Na látod. Ha gyerekorvosnak tanulsz az igazán szép dolog. Ahogy mondtad a nővéred inkább a kapcsolatokban jeleskedik, de biztosan alul maradna, ha egy síró kisgyermeket kellene megnyugtatni és játékosan elmagyarázni neki, hogy a kivizsgálásban nincs semmi rossz, a doktornénitől vagy bácsitól meg nem kell félnie. – legalábbis én ilyesmiben gondolkodtam, mert kisebb koromban például ha a doki nem enged a sztetoszkópja közelébe akkor tuti estig várhatott volna míg anya lecibálja rólam a felsőmet és hagyom, hogy megvizsgáljon.
– Hm az nagyon vicces jelenség lehetett. – én reményeim szerint azért, nem töltenék el nyolc órát vásárlással, vagyis nem tudom. Sosem nézem, hogy mennyi idő telt el azóta amióta megérkeztem a butikba vagy akárhová ahol ruhát lehet kapni.
– Társadalmi osztálykülönbség? – erre már nem tudom nem megbillenteni a fejem és kíváncsian nézni rá. Oké, én elhiszem, hogy nem élhetek legalább a tizenhatodik században, ahol még igenis számított ha egy báró vagy gróf kit vesz el feleségül, de kérem szépen, már nem élünk a tizenhatodik században! Azzal beszélhetek akivel csak akarok és azt fogadom barátomként akit szeretnék. Bár erre a költői kérdésre nem válaszolok semmit. Pedig visszafeleselnék, tényleg! Most azonban nem látom értelmét okoskodni. Arra meg, hogy most kevesebbet van az édesanyjával nem tudtam mit mondani, ha azt hangoztatnám egy cipőben járunk, akkor nem hinne nekem, ezért csak mosolyogva hallgatom a szavait.
– Semmi de, így van és kész! – még a fejemmel is megpróbáltam bólintgatni, hogy jó hatással legyek rá és elhiggye tényleg így gondolom, nem csak a szám jár. Gondolom azt nem kell megemlítenem, hogy amint megláttam a salátát amit rendelt rögvest eszembe jutott megkínálni őt a spagettimmel. Végül is, ez valamivel mégiscsak finomabb vagy nem? Igen, ezt tényleg én mondtam aki állítólag mindenevő és nem finnyáskodik ha ételről van szó. Különbséget azért mégis képes vagyok tenni aközött amit jobban szeretek. De úgy tűnik nem kér a spagettimből. Nem baj, több marad nekem. Félig figyeltem, hogy mit is tesz éppen, bár csak annyit láttam nagyon írni támadt kedve és lejegyez valamit egy papírra. Végül is nem az én dolgom, nem kell figyelnem ugye? Ezért összpontosítottam inkább a spagettire. Éhes vagyok, nem tehetek róla, hogy egy adag spagetti jobban érdekel, mint az ha Odette jegyzetel. Bár jobb lett volna odafigyelni arra mit is tesz éppen! Miért? Mert majdnem kiköptem a szavaitól a spagettit! Igazából nem tudtam hová tenni őket. Ha tudná, hogy nekem hány civil barátom van akkor bizonyára nem mondana ilyeneket. De nem tud róluk. Pont ettől, ezért lehet így elkeseredve. Na meg a számszélére kapott puszi ne is kerüljön említésre? Ha van amit végkép nem tudok hová tenni akkor ez az. Azt persze nem mondom, hogy nem esett jól, sőt.
– Sz...szia! – megpróbálok utána köszönni hátha hallja még. De amilyen sebbel-lobbal elviharzott kétlem. Közben a papírra néztem amit itt hagyott nekem, a telefonszáma volt az. Bepötyögtem a mobilomba, írtam, hogy csak én vagyok és azért küldtem el, tudja ez az én számom ha keresném. Aztán zsebre vágtam a telefonomat meg a papírt is. Folytattam az étkezést, mintha mi sem történt volna.