Minden kis rezdülés bejárja a testem és a szöveteken át eljut a szervekig. A tüdőmben játszok a bent tartott levegővel, hogy az végül megsimogassa a csontjaim, ha lelassítok. A hosszú folyosón átszelve, nem törődve a belém csapódó alakokkal rohanok hozzá. Olyan érzés, mintha egy részem vele sérült volna,.. mintha a kárt, amit okozott neki az a szerencsétlen, -aki nem vette őt észre- én magam is átélném és ez rendkívül fáj. Rettentően aggódok érte. Nem is csoda, ha felaprítom az áramlat állóimat.
- Merre? - szalad fel a tüdőmből, de a választ meg sem várva követem az orvos tekintetének irányát és a kórterem felé rohanok. Tele van a szoba doktorokkal, egyik jobban pörög, mint a másik. Jobbom akaratlanul betapasztja dús ajkaim és forró könnyek hagynak nyomot az arcomon, miközben fel-le járkálok.
Lassan eltelt két óra és még nem engedtek be hozzá. Az ujjaim tördelésével próbálom lekötni magam, miközben anya hívásait igyekszem figyelmem kívül hagyni. A doki volt olyan kedves és felcsörgette, az engedélyem nélkül. Mintha én nem lennék elég, hogy itt legyek és vigyázzak rá...
Vontatottan lépem át a küszöböt, mintha altatásban lenne. Az orvos nem készített fel, csupán csak annyit árult el, hogy beosonhatok hozzá. Ledobom a fehér-depressziós székre a cuccom, majd az ágy mellé masírozok és belecsúsztatom hófehér ujjaiba sajátjaim. - Lökött. - tudom, hogy kevés az esély rá, hogy meghallja, de az iker-telepátia megy, miért ne küldhetnék gondolatokat is? Persze lehet, hogy aljas mód kinevetne és nem szólna hozzám többet, ha ezt meghallaná, de mit is foglalkozok én ezzel ... Sebes mozdulattal törlöm le arcomról a még gördülő könnycseppeket, miközben folyamatosan szipogok, mint egy két éves, dacos kölyök. - Legközelebb neked is fogom majd a kezed, mint a kisiskolásoknak... - ajkaimba harapok, mert félek, hogy hangosabb bömbölésbe török ki.
Kapkodnám a levegőt, de nem tudom, nem jön, érzem, ahogy összeszorul a tüdőm. Szúr, süvít benne az üresség, félek. Remegnék, de nem mozdulnak a tagjaim, mintha hozzá lennék tapasztva egy hófehér sziklához, kemény, hideg. Aztán tompa fény, és mintha számolna valaki, vagy az lehet, én vagyok? Minden elsötétül, a remegni akarás megszűnik, és lebegek. Mintha csak kiszippantanák belőlem a józanságot, eltűnik minden, kellemesen üres leszek, könnyű, levegő. Nem létezek, eltűnök, senki nem veszi észre. Tél lesz örökké, hófehér tisztaság, hacsak nem viszem magammal. Nem álmodok. Jótékonyan csak alszom, mintha nem is léteznék, végre levegőt is kapok, mintha csak magától járna ki-be a levegő. Már nem is félek, minden nyugodt csendes, boldog. Nincs probléma, nincs semmi más, csak finom simítás a tenyeremben. Van tenyerem. Vannak ujjaim. A feketeség lassan halványulni kezd, ahogy A Hang bekúszik a fejembe. „Lökött”. Visszahangzik, ide-oda ugrál, tombol, mint valami labda. A szememet nyitnám, de nem megy, fáj a fény. A tudatom tompa, még is érzek valami melegséget, ami mellőlem árad. Érzem, hogy Ő az, tudatnom kell vele, hogy élek, és nem haldoklom. Megszorítom a kezét, minden erőmmel, de ő ezt éppen csak egy kis mozdulatnak érezheti. Nem is törődöm vele, csak szorítom, amíg erőm gyűlik. Mintha ő lenne a gyógyír minden bajomra, a szemem lassan kinyílik, laposakat pislogok, szokom a fényt, minden olyan fehér, olyan vibráló, bántóan tökéletes, bántóan tiszta. Kényszerítem magam, hogy nyitva hagyjam a szemem, még ha csak résnyire is, látni akarom, tudni, hogy nem készült ki teljesen. Lassan fordítom el a fejem irányába, talán még halványan mosolyogva is, nem vagyok biztos az izmaim működésében. - Az nagyon jó lesz... – Suttogom elhalóan, óvatosan végignézve magamon. El kéne szörnyednem, hiszen össze vagyok törve, de mégsem teszem. Ahogy az érzékeim lassan visszatérnek, csak arra tudok gondolni, mennyire megrémülhetett, hülye vagyok, hiszen most is mennyire meg van rémülve. Ő a mindenem, a legfontosabb a világon, nem hogy tehettem ezt vele? Lassan emelem fel a kezem, remegve, óvatosan húzva ki ujjai közül sajátjaimat, hogy arcához érve letöröljem könnyeit. - Ne haragudj rám... – Csuklik vissza a kezem, annyi erőm még nincs, hogy meg tudjam tartani, de annyi igen, hogy ujjaimat újra az övére kulcsoljam.
Szemem sarkából lesem az újabb reakciókat, de ezúttal mintha nem is hallanám a folyamatos sípolást. Minden elhalkul, megtölti a termet a némaság. Búg. Egy láthatatlan pontot nézek magasan felette, talán a felhők között. Végiggördül egy könnycsepp az arcomon, érzem, éget. Majd még egy. És még egy. Mintha észre sem venném. Olyan törékeny, olyan apró. Mint a polcon hevert porcelánbabáim, amiket gyűjtöttem. Amiket összetört, mikor rendetlenkedett. Szipogok, előfordul. Ő mindig mindent előbb vesz észre nálam, hogy kerülhetett most ide? Olyan dolgokat lát a világban -és látott mindig is a felnőttekben-, amit még ők maguk sem. Figyelmetlenségből pedig elgyengülten megadva magát, itt fekszik előttem. Próbálok elsiklani az előtt a tagadhatatlan tény előtt, hogy könnyek szánkáznak végig az arcomon, mert nem akarom, hogy így lásson.
Közre fogom vékony, sápadt ujjait, és apró kézfejét bámulom. Sosem múlik el az érzés, hogy Ő a kisebb? Fogásunk nedves lesz a könnyeimtől. S ahogy megadóan engedek tartásomon, az elmém mesterkélt játékot űz velem és tenyeremet madár léptek szántják fel. Tekintetem magára vonja az érzés és döbbenten tudatosul bennem, hogy az Ő ujjai igyekeznek kézfogásra, de ahhoz még gyengék. Ajkaim elnyílnak és arcára tapasztom tekintetem, nincs olyan erő a világon, ami elválaszthatna most ettől a látványtól. - Héj, héj, héj... - mozdulok reflexszerűen közelebb. Hirtelen megfordul a világ, és ismét egy nagy lány mellett aggódok, bámulva a nyári égboltra -mert, ezt jelenti nekem-.
Csodálattal tölt el, ahogy gépiesen felém fordítja tekintetét. A kontaktus életbe lép és a sztoikus nyugalom szétárad a vénáimban. Halk kacagás tör utat magának, de még így is magával rántja a torkomban megbújt gombócot és a nevetéssel, könnyek is zöld utat kapnak. Alig észrevehetően rázom a fejem, miközben minden porcikáját alapos figyelemmel kísérem. Észlelem, hogy erőtlen karját elválasztja hűvös, -talán dermedt- tenyeremből, mintha arcomhoz próbálná emelni. Szavai kizökkentenek, ellöknek és nem találom a helyem. Hogy mondhat ilyet? - Ne butáskodj. - rázom a fejem, és mindkét tenyeremmel gyenge jobbja után nyúlok, hogy érezhessem, hogy érezhessen - És ne beszélj, még gyenge vagy. - minden szót fáj kimondanom és tudja, és most is, rám gondol. Összetörve, meggyötörve, fáradtan, lesújtva. Rám gondol. - Az orvos azt mondta rendbe jössz, de erős ütés ért... - próbálom érzékenységem leplezni, de nincs segítségemre a folyton előtörő könnyáradat. A remegő térdeim lassan stabilan tartanak. Közelebb hajolok, hogy megcirógathassam arcperemét. - Nagyon megijesztettél... - nem is kell mondanom, de kibukik rajtam.
Erőt ad, játszik velem, életre kelt és újra megöl. Mégis, nélküle nem élek rendesen, nem lélegzem, nem létezem. Nem bírom sírni látni, fáj, éget minden könnycseppje, mintha csak savból lenne. Miattam sír, újra, pont mint kiskorunkba, az idősebb, a nagyobb, az erősebb, ő volt mindig. Én elestem, ő feltámasztott, én sírtam, ő sírt velem, nevetve, ahogy csak egy másik lélekdarab tud. Mozdul, ébredek, elmémbe úszik arca, először haloványan, majd egyre élesebben rajzolódnak ki vonalai. Fél, pont mit én, ám neki én okoztam. Nem szeretem, ha fél, ha aggódik, felesleges fájdalom, mind miattam. Első szavaimmal kérek bocsánatot, látom, hogy szíven üti, ettől megijedek, még ha nem is vagyok rá képes, hogy kifejezzem. Megint bántom, mindig csak bántom, fáj a lelkem, fáj a testem, szemem könnyes lesz. Nem tudom kontrollálni magam, egyszerre önt el minden, húz magába az üresség újra. -Nem.. nem, jól leszek. Muszáj...muszáj, mert sírsz... – Még mindig nem rendes a hangom, még mindig képtelen vagyok a beszédre, és ebbe beleőrülök. Meleg kezei az enyémet fogják, vagy az enyémek melegek? Már nem tudom, meleg van, élvezem, hangja megnyugtat. Nem fogom fel, mit mondd, az agyam előtt leblokkol minden, ezernyi gondolat vár bebocsájtásra. A fejem zsibbad, újra ellep az üresség, mintha itt se volnék, lebegek, hangja körbevesz, ujjai finom érintése ránt vissza hozzá. Megijesztettem, én, őt, mint ahogy mindig. Miért nem aggódhatok egyszer én érte, miért nem múlik el a kisebbség. Lassan emelem fel magam, pár milliméterre csak, hogy arrébb csúszhassak, lehunyt szemmel, mélyeket lélegezve. Akadozva nyitom szemem, tekintetem új rá emelem, ahogy finoman elmosolyodva húzni akarom. - Hozzád... Hozzád bújhatok? Csak.. amíg – kis szünetet tartok, az előbbi mozdulat túl összetett volt, túl fárasztó. Újra fáj mindenem, hiánya éget. – amíg a nővérke nem szól. – Fejezem be a mondatot, lehunyt szemmel, érzem, hogy hívogat a sötét, a lebegés. Várom a süppedést, a meleg testet magam mellett, hogy mellé simulhassak, hozzá, elszívva erejét.
A kegyelemdöfés. Sosem mondtuk ki, de mindketten tökéletesen tisztában vagyunk azzal, hogy mindig mi - a másik - az egyetlen, aki félre tudta tenni a tényt, hogy van saját élete. Mindig mi - a másik - lesz a legfontosabb. És mindig mi - a másik - épsége, élete, hangulata, kívánsága, öröme lesz a legfontosabb. És ez így van jól. Ő az, akiben feltétel nélkül bízom, és nem az az első gondolatom, hogyan kellene megóvnom tőle a titkaim. Kizárt volt az is, hogy még egyszer valaki úgy tudja majd szeretni Wintert, ahogy Summer tette. Pont, mint fordítva. Nem létezik olyan, aki úgy szeretné Summer Knowles-t, mint Winter. Mint ahogy én teszem az első pillanattól kezdve, hogy apró, hurkás ujjaimmal megérintetem baba selymes arcát, mikor féktelenül sírt...
Lassan ébredezik, csodálom és csodálom őt. Megbabonáz és képtelen vagyok elereszteni tekintetemmel. Látom, hogy erőlködik, önkénytelenül szorítok apró ujjain. Felesleges. Érzem, hallom őt. Halovány, a mosoly egy árnyalata vándorol végig arcomon, miközben közelebb mozdulok hozzá, mintha a közelségemmel javíthatnék az állapotán. A szavai, akár egy élezett penge. Elnyílnak ajkaim és bár nem mondom, szívesen elásnám magam, amiért nem tudom legalább addig visszafojtani a krokodilkönnyeket, amíg jobban nem lesz, mert jobban lesz... - Nem velem kéne foglalkoznod, két bal lábas. - elnevetem magam, olyan megkönnyebbülten. Mintha egy hatalmas tömeget emeltek volna le a szívemről, érzem, hogy lebegek. Ujjaim folytonos köröket rajzolnak kézfejére, miközben próbálom egyenletesen venni a levegőt. Ügyelek, hogy kilégzéskor hosszabban, belégzéskor gyorsabban tegyek. Nyugtatja a szívet, jól tudom. De tekintetem képtelen a megnyugvásra, folyamatosan cikázik rajta, az arcán, a haján, a kezein. Mindenhol.
Rémülten nyúlok közelebb, mikor megpróbál emelkedni. Nem értem. - Baj van? - értetlenül nézek végig rajta, olyan hűvös a keze - Summy. - szinte némán szólok. Távolabb húzódik tőlem. Nem értem. Talán nem ismer fel? Szavaival ismét eltalál. Képtelen vagyok ellenállni, tudom, hogy nem szabad. Érzem a józanság bilincseit lábaimon, de nem vagyok képes távol maradni. Nem. Ha így kéri nem. - Persze, csacsi. - suttogom a fejem rázva, majd óvatosan, mintha üveglepedőre, egy porcelánbabához készülnék bújni. Gépiesen ülök fel és hagyom, hogy hozzám kucorodjon. Átkarolom, óvatosan. Minden mozdulatom kétszer megtervezem, mielőtt megtenném. - Szeretlek. - suttogom magam elé, közben mélyen magamba szívva az avokádó illatot, amiért annyira oda volt, mikor megvette. Most is érzem rajta, miközben dús hajába fúrom ujjaim.
