A napok csigalassúsággal teltek. Az idő múlását pedig csak még jobban nehezített a rossz hangulatom, ami az Iannal való találkozásomnak volt köszönhető. Fejemben ugyanis vissza és visszajátszottam a beszélgetésünk minden kis mozdulatát, beszédfoszlányát. Leginkább azt a pillanatot, amikor zavarba hozott és még annál is jobban a fájó pillanatokat. „Nem hiszem, hogy lenne még mit beszélni arról!” Hangzik e mondata a fejemben újra és újra és érzem, hogy a szívem összeszorul e gondolatra. Hát tényleg nem jelentett neki az az éjszaka semmit, hogy nem akar róla beszélni? Tényleg csak az volt neki a lényeg, hogy megkapjon, és aztán eldobjon, mint valami használt játékot? De akkor miért bókolt nekem? Valamint, hogy nem esett le neki, hogy én őrá céloztam, amikor azt mondtam, hogy valaki már elrabolta a szívemet és megszerezte azt a lehetőséget, hogy ágyba bújjak vele, mert azóta más férfival nem voltam egy ágyban? „Őrült, ha nem képes viszont szeretni téged…” Igen, még hallottam e szavait és igaza is van. Nem lehet normális.
De én se lehetek az. A beszélgetésünk óta olyan számokat hallgatok, amik viszonzatlan szerelemről szólnak. Ráadásul a találkozásunk után a szobámban sírtam pár sort és el kellett vagy egy óra, hogy rendbe tudjam magamat hozni. Aztán próbáltam róla elterelni a gondolataimat. Az elmúlt napokban sikerült már minden holmimat kicsomagolnom, elintéztem nagyjából a vállalkozás papírjait és arra is jutott időm, hogy szemügyre vegyem a környéket. Arra viszont se alkalmam, se időm, se önbizalmam nem volt, hogy Ian elé álljak és kerek-perec megmondjam neki a véleményemet.
Végül ma reggelre meglett hozzá a bátorságom, vagyis tervbe vettem. Éppen lent ülök a konyhában és egy tál müzlit eszek, amikor léptek hangját hallom az előszobából. Több ember léptét. Az egyik minden bizonnyal Iané, de… Ki a másik személy, aki vele van? Isis nem lehet, ő még ilyenkor általában alszik… Kíváncsian felállok hát és szép lassan az előszoba felőli konyhaajtóhoz sietek, ott megállok, és kicsit kikukucskálok az ajtón, hogy azért mégse vegyenek észre. Amit néhány pillanat múlva látok az szó szerint letaglóz, szíven üt. Látom, ahogyan Ian egy plázacicát vagy modellt, vagy talán egy luxusprostit kísér ki és búcsúzásul még csókolózik is vele. Megesik néha, hogy van alkalmankénti lakótársa, mi? Szóval a gyanúm most már tényleg beigazolódott, az együtt töltött éjszakánk nem jelent semmit és váltogatja az ágypartnereit.  Szomorú vagyok, mert ezek szerint nem változott semmit és dühös is, amiért nem tudom magamat túltenni rajta, amikor ideje volna, hiszen nem kér belőlem. Még látom, hogy becsukja az ajtót, majd elfordulok és visszamegyek a tál müzlimhez, bár az előbb látottaktól elment az étvágyam.

A nap többi részét leginkább a szobámban töltöttem el. Zenét hallgattam, olvastam, próbáltam valami nyugtató dolgot csinálni, ami elfeledtette velem a reggel látottat. Sikerült is, de aztán délután szólt Isis, hogy ő buliba akar menni az este és nem-e megyek vele. Először nemmel feleltem rá, mondván, hogy nincsen most ilyenhez kedvem, viszont egy óra múlva meggondoltam magamat.
Hiszen a buliban biztos lesz pia, jó zene és tele lesz helyes pasikkal így élhetnék ezzel az alkalommal, bepasizhatnék, vagy csak felszedhetném az első pasit, aki megtetszik, hazahozhatnám, lefeküdhetnék vele és ez máris egy jó kezdés lenne arra, hogy elfelejtsem Iant. Ráadásul elhoztam azt a vörös fehérnemű szettet, felvehetném a vörös, szexi koktélruhámmal és a fekte magassarkúmmal, kisminkelhetném magamat kicsit erősebben a szokottnál, a hajamat begöndöríthetném és akkor a külsőmmel már nyílt ügyem lenne a hódítás terén. Pár órán keresztül ragaszkodtam is ehhez a tervhez, de aztán meggondoltam magamat. Én nem fogok lesüllyedni az Ő szintjére. Ezért hát megmondtam Isisnek, hogy nem fogok vele menni, azzal az indokkal, hogy rosszul érzem magamat, fáj a fejem és kicsit émelygek is. Ez valójában kicsit igaz is volt, el is hitte és el is ment úgy egy órája. Így most megint kettesben vagyok Iannal, ha ő nem ment el valahova. De mit érdekel is engem, nem igazán láttam a napokban őt, leszámítva a reggelt. A reggel… Megint eszembe jut és kedvem támad valami filmet nézni. Lehetőleg valami olyat, ami reménytelen szerelemről, esetleg tragédiáról szól. A laptopomon van is ilyen film, kikeresem és már el is indítanám, de hirtelen szükséget érzek egy kis nassolásra. Felkelek hát az ágyamról és lecsoszogok a konyhába. Ott feloltom a villanyt és elkezdek a szekrényben kutakodni, ha minden igaz nemrég vehettem egy csomag popcornt. Meg is találom, kibontom, a zacskót berakom a mikróba, hogy kipattogjon. Ekkor meghallom, hogy a tévé már megint megy a nappaliban. Milyen véletlen, hogy most is megy, amikor csak én és ő vagyunk már megint itthon! Mintha a sors direkt akarna játszadozni velem. Kedvem lenne most visszamenni a szobámba és úgy tenni mintha nem tudnám, hogy itt ül lent, egyedül és az alkalom tökéletes lenne arra, hogy én igenis beszéljek vele a dologról…
De amint kipattog az összes kukoricaszem éppen az ellenkezőjét cselekszem. Először is előveszek egy tálat, beleöntöm a popcornt és a szobám helyet a nappali felé veszem az irányt ahol kényelmesen le is ülök a kanapéra, persze azért kellő távolságot tartva kettőnk között. – Mit nézünk? – kérdezem kíváncsian miközben bekapok néhány szem kukoricát. Nem zavartatom magamat, magabiztos vagyok. Hiszen csak úgy ülök le mellé, mint egy régi ismerős, egy barát, egy testvérféle, aki úgy döntött, hogy csatlakozik hozzá, hogy egyikünk se legyen egyedül. Valamint úgyse érdeklem őt, ez pedig csak egy film, nem fog hát felzavarni a szobámba, ugye?

- De, csak én aztán meggondoltam magamat – válaszolok lazán megvonva a vállamat és aztán rámosolygok. – És most úgy döntöttem, hogy inkább filmezek veled.
Örömmel tölt el, hogy ilyen kedvesen, mosolyogva fogad és nem zavar el maga mellől. Hogy végre ilyen normálisan tudunk egymás közelében lenni.  Jó, mégse normálisan, mert még mindig emlékszek rá, hogy mi történt a konyhai beszélgetésünkkor.  De azért most mégis próbálom elfelejteni és jól érezni magamat vele.
- Ahaaa… - bólintok lassan arra, hogy mit nézünk. A Motelt még nem láttam és nem is terveztek, hogy megnézem. Ugyanis nem szeretem a horror filmeket. Sose szerettem. Hogy lehet élvezni, hogy valakit megcsonkítanak, megölnek és gonosz szellemek vagy szörnyek vannak a házban? Hogy tudják egyesek egyáltalán élvezni, ha vért látnak és sikítást hallanak a filmben?
- Most se vagyok oda értük… - felelem halkan és kicsit félve pillantva a tévéképernyőre. Aztán gyorsan elkapom a tekintetemet és a bútorokat kezdem el nézni valami párna után, amit magam elé téve majd eltakarhatom a kilátásomat a tévére, ha valami félelmetes jelenet lesz. De persze nem látok egy párnát se. Nagyot nyelek és alig feltűnően picit közelebb csusszanok Ianhoz.
- Igen, sikerült. Tetszik nagyon a szoba, köszi! Egyenlőre nem áll szándékomban semmit se változtatni rajta – beszélek hozzá a tévé képernyőjét nézve és megpróbálom élvezni a filmet. Nem igazán sikerül.  Szinte minden második jelenetet félelmetesnek találom és vagy behunyom a szememet, vagy szorosabban szorongatom a popcornos tálat a kezemben. Ha egyedül nézném, még jobban félnék, viszont sose fordulna meg a fejemben egyedül nézni. Mindenesetre örülök, hogy itt van velem, mellettem és végre mást is csinálunk az egymáson való elkerülésen vagy a kínos beszélgetésen kívül.
A kérdésére, miszerint jobban vagyok-e egy kicsit meglepődök. Jé, most érdekli őt a lelkiállapotom? Vagy ez csak formalitás lenne? Nem tudom, ahogyan azt se, hogy mit mondjak neki. Az érzelmeim se tudják ezt megmondani nekem, mert vegyesek. Ian miatt vagyok rossz hangulatban és Ian annak is az oka, hogy most jobban vagyok, mert próbálok vele itt normálisan filmet nézni mintha az az éj sose történt volna meg. Csakhogy megtörtént, nem tudom elfelejteni, meg nem történtté tenni. Egy részem szeretné, de másik részem pedig nem. Előbbi részem most szépen elmagyarázná neki, hogy miért voltam és vagyok rosszul, utóbbi pedig inkább hallgatna, és csak élvezné ezt a pillanatot. Nagy dilemma ez.
- Igen, most már jól vagyok – bólintok feléje nézve és rámosolygok. A mosolyommal próbálnám vele közölni, hogy miatta vagyok jól. Majd meglepődök, aztán elnevetem magamat, amikor sikerül széttépnie a chips zacskóját. A popcornos tálat leteszem az asztalra, mielőtt az ő ügyetlensége utolérne és kiborítanám az összeset. A chips már így is szanaszét szóródott körülöttünk így megpróbálom őket összeszedni, legalábbis azokat, amik nem hullottak a szőnyegre. Összekapdosom a kanapén lévőket aztán fejembe ötlene, hogy az Ian lévőket is, de megáll a kezem a levegőben. Tétovázok néhány pillanatig. Merjek egyet levenni róla vagy ne? Á, egye-fene, merek. Egyet levenni róla csak nem lehet bűn és csak nem lesz semmi bajom tőle…
- Köszi – veszek hát le róla egyet pimaszul mosolyogva, rögtön a számba is teszem és visszafordulok a képernyő felé. Közben kicsit az jár a fejemben, hogy ez a mozdulatom nem volt-e mégis kicsit túlzás. Hiszen már nem vagyunk gyerekek, legutoljára akkor csináltunk ilyet. Viszont ez nem olyan volt mintha tejszínhabot nyaltam volna le róla… Nem mintha most ezen fantáziálnék, hogy mit ehetnék vagy nyalhatnék le róla… Nem, megpróbálom figyelmemet a képernyőre szegezni. Ennek az az eredménye, hogy éppen egy félelmetes pillanatban koncentrálok megint a filmre, megijedek, kicsit fel is kiáltok és gyorsan eltakarom a kezeimmel a szemeimet. – Mondd, hogy vége van a jelentnek! – kérem pár pillanat múlva, de még akkor is hallom, a csúnya zajokat és kiáltásokat, amit a tévé kiad. Szemeim még mindig csukva vannak, de a kezeimet inkább a füleimre tapasztom.

Örülök, hogy nem bánja a dolgot miszerint most itt akarok lenni vele. Mert tényleg nincsen semmi kedvem bulizni menni, táncolni, tombolni, talán bepasizni és szinte az asztal alá inni magamat. Inkább van kedvem itthon maradni, vele. Hiszen ez a kis program vele többet ér számomra. Felidézi bennem a régi időket, azokat az együtt töltött kellemes perceket, amik évekkel ezelőtt történtek mégis emlékszek még rájuk, nagyon is jól. Kedvesek számomra és az elmúlt pár évben gyakran kapaszkodtam e gyerekkori és fiatal tini emlékekbe, hiszen akkor még mindig olyan jó volt. Egyszerű és normális. Akkoriban nagyon jól tudtam, hogy mit érzek iránta, hogyan viszonyulok hozzá és kapcsolatunkban se volt semmi hiba, hiszen akkor még az a fordulópont, az az este nem történt meg. Most viszont van egy pár kérdőjelem vele kapcsolatba és így zavaros az egész. De ma este, még ha csak 1-2 óra erejéig is szeretném és remélem, hogy úgy tehetek, mintha minden a régi lenne. Hogy a nélkül tudnék vele lenni, hogy a szívemben fájó érzést éreznék vele kapcsolatban.  Csak erre a filmezésre.
- Biztos – bólintok a kérdésére. Udvarias kérdés volt, kedves tőle, hogy megkérdezte és az még jobb, hogy emlékszik rá, hogy utálom az ilyen filmeket.  Igent mondok rá és nem megyek el, bár tudom, hogy a film megfogva viselni a lelkiállapotomat, de nem érdekel. A lényeg, hogy nézni fogja velem, itt lesz mellettem és vele csak túl fogom élni maradandó károsodás nélkül.
- Köszi, ez kedves lenne tőled – mosolygok rá. Igen, kedves tőle, hogy beszerezné azokat a holmikat, amiket a szobámban szeretnék látni. De most nincsen semmire se szükségem és amúgy is úgy hiszem, hogy a szobám eléggé felszerelt és megfelel a rendeltetésének megfelelő használatra, az alvásra. Valamint a new yorki szobám hasonlít kicsit az ittenire, ez pedig jó. – Nyugi, már most otthon érzem magamat – árulom el neki vidáman. Ez tényleg így is van, a konyhai beszélgetés és a reggel látottak ellenére jól vagyok, és nem akarok innen elköltözni. Még csak pár napja van annak, hogy újra láthatom őt és erről a lehetőségről nem akarok lemondani. Hiába, hogy a kapcsolatunk most nem is olyan jó, attól még nem gondolom azt, hogy menekülnöm kéne tőle. Inkább nézem tovább a filmet, bár félek és jó, hogy az a kis chipses incidens megtörténik, így nem kell a tévére koncentrálnom. A chips darabkák összeszedése végén megjutalmazom magamat egy darabbal, amit levettem róla. Mert miért ne? Ő kínált meg vele, hogy saját magára mutatott. Nem érzem hát rossz dolognak és amúgy is gyorsan visszafordulok utána a képernyő felé, hogy ha mégis belepirulok a dologba vagy megbánom, vagy valami merészebbre szánnám el magamat, akkor azt se ne lássa, se ne történjen meg.  Ennek következtében minden figyelmem a filmre irányul, amiben éppen egy félelmetes jelenet következik, felsikoltok, kezeimet a szemeim elé kapom majd behunyva a szemeimet, a kezeimet inkább a füleimre tapasztom. Oké, még se volt ez a filmezés annyira jó ötlet. Talán most kéne lelépnem még mielőtt egy ijesztőbb jelenetet látva sírva fakadnék. Már készülnék is felállni, de ekkor megérzem, hogy Ian átkarol és gyengéden magához húz. Nem tiltakozok, nem ellenkezek, inkább csak némán hajtom a fejemet a vállára. Eszembe jut, hogy régen is jó párszor bújtam hozzá félelemből vagy, csak mert jólesett ezt csinálni filmnézés közben. Most is annyira természetesnek tűnik ez, megnyugtatónak, hogy leemelem hát kezeimet a fülemről. Szemeim viszont még mindig csukva vannak, és amikor megint hallok egy ijesztő hangot a tévé felől hirtelen szorosabban bújok hozzá. Néhány pillanat múlva pedig a fülembe suttogja, hogy az ijesztő jelentnek már vége van. Kicsit beleborzongok a közelségébe, ekkor tudatosul bennem, hogy tényleg nagyon közel vagyok hozzá és ezért illendő lenne kicsit távolabbra mennem tőle, sőt elvennem a fejemet a válláról. Nagyon nehezemre esik felemelni a fejemet a válláról, mintha nem érezném helyesnek. – Köszi – köszönöm meg neki, hogy magához húzott és, hogy szólt, hogy annak a csúnya jelenetnek már vége van.  Egy pillanatra átfut az agyamon, hogy megkérdezhetném, hogy nem maradhatna-e a fejem a vállán a film végéig, de elvetem az ötletet. Úgy lesz a helyes, ha most kicsit arrébb csúszok tőle. Így is teszek és próbálom tekintetemet megint a képernyőre szegezni és nem rá.

Meghallom, hogy kiejteni a nevemet, vagyis a becenevemet, amit mindig olyan szépen tud kimondani. Most sikerül neki úgy kiejtenie, hogy a szívem dobban egy nagyot reakcióként. Egyből leveszem a televízióról a tekintetemet és rászegezem megint. – Igen? – jelzem szóban is, hogy figyelek és nyugodtan elmondhatja, amit el szeretne mondani.
- Dur… Durvább lesz? – kérdezek vissza kicsit meglepetten és kicsit félve is, tekintetemet pár pillanatig váltva a tévé és ő közte. Nem gondoltam arra, hogy még félelmetesebb jelenetek fognak jönni, de gondolhattam volna. Hiszen ez mégis csak egy horror, nem pedig egy tündérmese. Emiatt butaság volt hát tőle elhúzódnom.  Most megint kezdek félni, pedig most nem is látom a képernyőt. Ian meg csak mosolyog, jól szórakozik, ahogyan látom. Ez pedig nem fair.
Hogy megint oda bújok-e hozzá, mint régen? Igen! Nagyon csábító az ajánlata, főleg úgy, hogy még hívogatóan ki is nyújtja felém a kezét. Mert nem szeretnék mást csak hozzásimulni és érezni, hogy törődik velem és, hogy nem csak egy egyszerű játék vagyok a számára, hanem egy fontos személy. De nem, nem lenne mégse jó ötlet odabújni hozzá megint. Ki tudja, hogy mi történne akkor…
Aztán biztosít arról, hogy ne féljek, nem fog harapni. Csak ha szeretném. Jaj, és még viccelődik is ezzel! Miért? Miért kell így csábítgatnia rá?
Majd a csábítása akkor éri el csak igazán a tetőfokát, amikor közel hajol hozzám. Nagyon. Közel. Amint megérzem a forró leheletét az arcomon egy pillanatra elfelejtek levegőt venni. Sőt, talán az egész kis közelségünk alatt alig veszem a levegőt. Pillantásunk találkozik, szinte megbabonáz a tekintete, mozdulatlanná tesz. Ezért se mozdulok sehogy se, amikor észreveszem, hogy tekintete az ajkamra téved. Normális helyzetben most meg kéne kicsit ijednem és hátrébb húzódnom, de nem mozdulok. Nem akarok elmozdulni. Viszont lépni se merek, így nem dőlök egy picit se előre, hogy ajkaink találkozzanak. Fejemben közben egy hang hangosan kiabálja: Csókolj meg! Adj egy csókot! Csak egyet! Reménykedek némán a dologban, mert mondhatni megszállt a kisördög, de ki is ment belőlem, amikor Ian aztán visszadőlt a helyére. Hiszen mit epekedek én itt egy csókért tőle? Hiszen nem akar tőlem semmi fontosat, komoly kapcsolatot, nekem mg nem kell, hogy még egyszer csak egy éjszakás kaland legyek a számára! Nagy levegőt veszek, gyerünk Sora, nyugodj megy, tégy úgy mintha mi sem történt volna! Ne rontsd el az estét!
- Ö… - hirtelen csak ennyit tudok kinyögni. Talán kicsit el is pirulhattam az előbbi majdnem csók jelenetre. Az elmém pedig picit még mindig ködös és nem is tudom most eldönteni, hogy mit akarok. Szerencsére pár pillanat múlva elkezd nosztalgiázni így a fejemben lévő apró köd feloszlik és tudok értelmes mondatot is kinyögni. – Igen… Tudom… Hogy csak viccelsz – felelem  halkan és hangom talán kicsit bizonytalannak is tűnhet. Picit tényleg az vagyok, de amint észreveszem, hogy milyen összeszedem magamat és a következő mondatom már hangosabb, bátrabb. – Persze, hogy emlékszek! Jó párszor volt olyan alkalom, hogy nem volt semmi kéznél, csak te – bólintok. – És elég voltál mindig ahhoz, hogy melletted biztonságban érezzem magamat – mosolygok rá.
Én is nosztalgiázok. De jók is voltak régen a filmes estéink! Szerettem mellé ülni és olykor hozzábújni. Picit a nosztalgiázás miatt is döntöttem úgy, hogy most együtt fogok vele filmezni. Most pedig sikerült meggyőznöm magamat, hogy visszabújok hozzá, bár ez beletelt néhány pillanatba. Éppen már közelebb mentem hozzá és készültem tényleg hozzábújni, hangosan üvölt valaki, vagy valami a filmben én pedig megijedek. Ezt pedig csak fokozza az, hogy a tévé hirtelen kikapcsol és sötétség borul a szobára. reakcióként egy éles sikítás hagyja el az ajkaimat és a gyorsan Ianhoz bújok, a lehető legszorosabban.  

- Igen, látom – bólintok lassan. Igaza van. Ha ő nem tűnik nekem biztonságot jelentőnek, akkor más nem valaki még inkább nem. Meg mitől is tartok én most? Hiszen ez csak egy hozzábújás lenne! Egy ártatlan mozdulat, ami nem is olyan vészes… Hát újból közel megyek hozzá. Aztán bumm, üvöltés a tévében, nagy sötétség  és én egy sikítás kíséretében bújok hozzá gyorsan és szorosan.
Megijedtem, nagyon megijedtem. A szívem hevesen zakatol és próbálom felfogni, hogy most mi van. Engem az ő karjai ölelnek körül és minket pedig a sötétség. Félek, nem gondoltam volna, hogy pont most fog bekövetkezni egy áramszünet, amikor már így is ijedt vagyok. De az ölése csillapítja a bennem lévő rossz érzést, a simogatása kellemes és megnyugtató. Azt mondja, hogy minden rendben van, ez csak egy kis áramszünet, nyugtatgat és én szeretnék megnyugodni. De a szívem még mindig hevesen ver, szinte már egy kolibri szárnycsapásainak gyakoriságával. Mégis néhány pillanat múlva mintha kezdene helyreállni a szívverésem és a légzésem ritmusa is, mert én is nyugtatom saját magamat. Nincsen mitől félnem amíg Ian itt van velem és átölel. Néhány pillanat múlva viszont olyat tesz, amint meglepődök. Megsimogatja az arcomat, gyengéden és azt mondja, hogy gyönyörű vagyok. Most szórakozik velem? Vagy ezt most komolyan mondja? Egyáltalán miért mondja ezt pont most, amikor azt hittem, hogy nem is gondol rám, mint egy nőre? Miért mondja ezt, amikor reggel egy másik nővel láttam, akinek szintén bókolgatott mielőtt az az ágyában végezte?
Mielőtt bármit is mondhatnék rá, megcsókol. Én pedig reflexből, ösztönösen csókolom vissza. Hiszen nem sokkal ezelőtt még némán könyörögtem ezért és most megkaptam ezt, amiért már évek óta epedezek. Szinte örömmámor jár át, persze, hogy hagyom neki, hogy közelebb húzzon, és ezzel elmélyüljön a csókunk. Hirtelen nem félek már, nem érdekel, hogy reggel egy másik nőt csókolt, nem számít, hogy évekig távol voltunk egymástól, nem érdekel, hogy nem akar beszélni arról az éjszakáról. Csak az érdekel, csak az számít nekem most, hogy itt van velem, átölel és csókol. Csak ezt akarom, hogy érezzem, hogy igenis fontos vagyok neki, tényleg szeret és akar tőlem valamit. Valamit, ami erős, mély és tartós. Szerelmet akarok tőle.
Ez az én baklövésem, amire csak akkor jövök rá, amikor már fekszek a kanapén és kezét megérzem a felsőm alatt. Mit csinál? Kérdezem magamban, persze tudom, hogy mire készül, mi lenne ennek a nyelvcsatának a végeredménye. Egy pillanatra el is képzelem ezt, hogy milyen jó lenne, de jó is lenne. Ajkamat halk nyögés hagyja el és nem előszörre a nyelvcsatánk közben. Gondolataimat rózsaszín ködfelhő lepi el, ami nem szívódik fel, nem hagy ésszerűen gondolkodni, csak amikor megszakítom a csókunkat levegővétel miatt. Ez nem helyes, amit most művelünk és akarunk művelni. Én nem akarok megint csak egy kis kalandja lenni. Egy nő a sok közül. Én nem csak vágyból szeretnék vele lenni, hanem szerelemből is. Ő meg szerintem nem is szerethet, hiszen másokkal is összebújik, példa rá az a nő, akivel reggel láttam. A reggel… Megint eszembe jut és mérges leszek. Én nem akarom úgy végezni, mint az a nő. Nem teheti ezt meg még egyszer velem!
- Ian… Mit csinálsz? Nem kéne ezt… - suttogom halkan, megpróbálva rá hatni miközben megkísérlem azt, hogy a kezét kihúzom a pólóm alól.

- Jól tudom, hogy szexelni akarsz velem! – válaszolok vissza kicsit ingerülten. – Azt nem tudom, hogy miért játszol velem… - ejtem ki utolsó szavaimat már halkabban. Persze, hogy tudom, hogy nemi kapcsolatot akar velem létesíteni, de az okát nem egészen értem. Csak gondolom, hogy vágy miatt akarna szexelni. Ez pedig az én hibám. Kellett nekem levennem azt a chipset róla és talán hiba is volt leülnöm mellé pont horrorfilmet nézni. legalábbis ha tudom, hogy ha ilyen nagy hatással leszek rá testileg, akkor nem. Akkor nem ültem le volna melléje. Mert én nem csak testileg akarom. nem akarok még egyszer csak kaland lenni neki vágy miatt. Én szerelem miatt szeretnék vele még egyszer lefeküdni. Nem így, egyáltalán nem így.
Nem tudok mit felelni arra, hogy ne tegyem ezt vele. Csak halkan horkantok egyet. A vágy beszél belőle, igaz? Az a baja, hogy ne menjek most fel a szobámba és hagyjam, itt begerjed, ugye? Mert az nagy szemétség lenne, mi? És az nem volt szemétség, hogy ő annak idején szó nélkül hagyta azt az éjszakát és még csak nem is hajlandó róla beszélni? Szerencséje van, hogy még nem tért vissza az áram és nem látom őt rendesen, mert érzem, hogy kezdem elveszíteni a nyugalmamat.
Elmondja, hogy akar engem. Ráadásul nagyon. Nos, erre magamtól is rájöttem, mert tudom, hogy csak a vágy miatt csókolt meg és tepert le a kanapéra. Hiszen őt csak a testiség érdekli, a reggeli kis jelenete jól be is mutatta ezt.
- Nem, nem taszító! Ha normálisan viselkedsz, akkor szívesen vagyok a közeledben! De ha így… Azt mondod, hogy ne tegyem ezt veled? Ne hagyjalak itt begerjedve? Szerencséd, hogy áramszünet van és nem látok semmit különben már most felállnék, és a szobámba mennék! Ugyanis te ne tedd ezt velem, Dorian! Nem akarok tőled még egy alkalmat csak testi vágy miatt! – magyarázom el neki kicsit mérgesen. - Pláne nem úgy, hogy reggel tudod, észrevettem az egyik kis „alkalmankénti lakótársadat”, amint egy csókváltás után távozott! Köszönöm szépen, de én nem kérek egy ilyen férfit!
Ontom magamból a szavakat, amik így hirtelen az eszembe jutnak. Majd hirtelen felvonom a szemöldökömet kicsit meglepetten, bár nem láthatja. - Nem lehetett volna csak egyszer mi? Mi Ian? Mondd ki!
Kérem őt, aztán a következő mondatára már tényleg felkapom a vizet. Hogy felejtsem el ezt az egészet? Én nem vagyok ő! Én nem tudom ezt is csak úgy elfelejteni, mint ahogyan ő elfelejtette azt az éjszakát! – Úgy ahogyan te elfelejtetted azt az éjszakát, amikor először és utoljára voltunk együtt? Nem! Nem tudom! Én még most is emlékszek arra az éjszakára! Akartam róla beszélni, de látszott rajtad, hogy te már akkor se. Én meg aztán még annak a fiúnak, aki akkor megkörnyékezett kosarat adtam, mert abban reménykedtem, hogy te majd… - emlékszek vissza ingerülten és kicsit szomorúan. Érzem, hogy a szemeim nedvesek lesznek és egy könnycsepp foly az arcomon, szerencse, hogy még mindig áramszünet van. – Senki mással nem voltam rajtad kívül… Én senkit nem akarok rajtad kívül… - terelem el kicsit a témát halkan, karjaimmal átölelve magamat és egyik kézfejemmel gyorsan megtörlöm az arcomat. Valamint próbálok megnyugodni, mert dühös és szomorú az vagyok, de nyugodt, higgadt az nem.

 

Értem én, hogy kíván engem és ezért most fel van izgulva, be van gerjedve. Ez nem is lenne gond, ha nem lenne a múltunk, ami kicsit azért mégis csak beárnyékolja ezt. Mert én nem akarom azt, hogy az aktus után szó nélkül menne el és utána nem lenne hajlandó róla beszélni. Nem akarom ezt még egyszer átélni, a tudatot, hogy igazán nem is érdeklem őt és olyan vagyok számára, mint bármelyik lány: könnyen megkapható és aztán eldobható. Én nem csak egy-két alkalmi ágypartnere, egy nője akarok lenni a sok közül, hanem A nője. Olyan nehéz ezt észrevennie, megértenie?
- Nem is ezt várom tőled! – reagálok a mérges reakciójára én is mérgesen. Hogy lehetnek a férfiak ilyen szűk látókörűek e téren? Miért csak a testi kapcsolatra tudnak gondolni elsősorban mindig és a lelkit miért hagyják ilyenkor figyelmen kívül? Á, lehet, hogy legközelebb nem horrort fogok vele nézni, hanem valami romantikus filmet, hagy művelődjön csak!
- Úgy, hogy az egy dolog, ha testileg vonzódsz hozzám! De attól még nem kéne ezért kihasználnod és aztán mást is az ágyadba csábítanod, majd megint engem akarni! Milyen elv ez? Ha nincs a ló, jó a szamár is? – folytatom még mindig mérgesen. Ő ki van akadva rám, én meg őrá. csodálatos. A jó esti programunk egy csettintésre katasztrófává, rémálommá változott. De ő tehet róla, ő csókolt meg, ő döntött a kanapéra… Értem én, hogy felnőtt férfi, látom is rajta, tökéletesen látok a szemeimmel, köszönöm. Ami meg engem illet, nem hinném, hogy annyira csodálatos lennék. Teljesen átlagos vagyok, mondjuk ahhoz a nőhöz képest, aki reggel távozott tőle. Ha én vagyok csodálatos, akkor ő mi volt szerinte? Csak szép vagy tán ronda? Jaj, ugyan már!
- Nem, nem ez lenne számomra a normális! Normálisnak akkor vélem a viselkedésedet, ha kedvesen viselkedsz velem, nem gúnyolódsz… Na jó, talán egy kicsit, de nem komolyan és csak poénból nem pedig sértésként. Legfőképpen pedig nem kiabálsz, veszekszel velem és nem jön azzal az érveléssel, hogy „de hát én férfi vagyok, aki először mindig a farka után megy, ha nőről van szó és ez a normális”! Látod, már megint ezzel jöttél! Elsőre is jól hallottam! – magyarázom el neki hevesen. Még mindig dühös vagyok, a mérgem nem csillapodott iránta. Pedig én nem akarok vele így viselkedni. nem akarok vele kiabálni, mérges lenni rá. Éppen elég volt, hogy azért az éjszakáért éreztem iránta eddig negatívat, nem szeretnék új negatív érzelmeket vagy gondolatokat feléje. De sajnos most kihozza belőlem a rossz énemet, én nem tudok ellene védekezni. Valamilyen szinten nem is akarok. hanem inkább csak el szeretném mondani neki a véleményemet erről az egészről, és emellett ki szeretnék állni.
Amikor azt mondja, hogy többet hozzám se fog érni kicsit megnyugodok. De nem leszek tőle elégedett, mert egy kicsit ugyanakkor szomorú is leszek tőle. Nem az van, hogy nem akarok vele lenni soha többé, hanem az, hogy most, ilyen körülmény között, csak a szexuális élvezet miatt nem akarok vele lenni. Valamint emiatt nem is az a vágyam, hogy többet ne érjen hozzám. Hanem, hogy érjen hozzám, de azért mert szellemileg, szerelem terén is érdeklem őt, nem csak a testi vágy terén. Egy kicsit habozok, nem tudom, hogy mit feleljek, és azt hogyan mondjam ki. – Mondhatni… Nem egészen… - suttogom halkan. Már nem kiabálok és dühös sem vagyok.
Következő szavaira kicsit felhorkantott. Semmit nem jelentett neki? Hát akkor minek feküdt le vele, minek használta ki? Én is semmit jelentettem neki, anno és ha most belementem volna csatlakozhattam volna a többi lányhoz, akivel volt? Mert csak kihasznál minden lányt, csupán azért, mert begerjed rájuk? Hogy lehet ilyen felszínes?
- Semmit nem jelentett? – kérdezek vissza halkan. – Akkor… Miért kellett lefeküdnöd vele és az előtte lévőkkel? – tudakolom tőle kíváncsian miközben halkan, lassan beszélek. Nem tudom elhinni, hogy tényleg csak kihasználja a nőket. Ő nem lehet ilyen! Nem ilyennek ismertem, nem…
Kimondja amiről már egy ideje veszekszünk. Szexet akartam tőlem és én is tőle, sőt, még mindig akarok, de nem csak a szex miatt. Attól pedig, hogy kimondta, hogy szexet akart nem lett jobb kedvem. – Azért, hogy felfogjad, hogy én nem csak megint egy menetet akarok tőled… - suttogom, mert tudom, hogy nem figyelne rám. Eddig is csak a testi vágyról beszélt, így szerintem nem értené meg mostanra sem, hogy nekem nem csak abból áll a dolog.
Beszélgetésünk még mindig nem ér véget, még beszélgetünk, vagyis veszekszünk. Örülök, amikor meghallom, hogy nem felejtette el azt az éjszakát. A tudat, hogy emlékszik minden percére megnyugtatja a lelkemet, de a jelző, amit használ azokra az együtt töltött percekre elszomorít és azt hallva, hogy eleget bántottuk egymást olyan mintha egy tőrt akarna belém szúrni, így utólag. Jól tudom én is, hogy mi történt akkor éjjel, de tényleg szükséges azt mondania, hogy emlékszik minden eges rohadt percére, még ha indulatból is mondja őket? Ilyen rossznak gondolná az alkalmat vagy tényleg piszkosul dühös rám? Ami pedig a megbántást illeti… Jó, igaza van, már rég beláttam, hogy nem kellett volna elfogadnom annak a srácnak az ajánlatát és mással elmennem, randizni a dolog után. Hiba volt és hiába kosaraztam ki utána a srácot, már túl késő volt, hogy bármi is legyen köztem én Ian között. Pláne úgy, hogy ő nem is kérdezte meg, hogy leszek-e a barátnője, amit szerintem illendő lett volna megkérdeznie. De nem, túllépett rajtam, nem jelentettem neki semmit, még arra se méltatott, hogy ezt a szemembe mondja, Isistől kellett megtudnom.
Mégis reménykedtem, mint egy hülye liba, mint ahogyan talán a tőle ma reggel távozó lány is reménykedhetett második alkalomban vagy valami többen. Még most is reménykedek abban, hogy csak lehet köztünk valami több, valami mély. Szeretném, ha fontos lennék a számára, ha adna róla egy jelet. De most hozzám vágott szavai és azok kifejezésmódja cáfolja ezt. Nem is felelek neki semmit arra, hogy nem kellett volna reménykednem. Most már nem vagyok dühös, hanem szomorú.
Letörlöm arcomról a könnyet, miközben halkan elmondom, hogy senki mással nem voltam és őt akarom. Nem tudom, hogy meghallotta-e mert nem igazán szól rá semmit. Inkább azt mondja, hogy sajnálja, amitől még inkább elszomorodok. Tényleg olyan rossznak gondolja azt az éjszakát? Talán már csak azért is, mert úgy gondol rám mintha fogadott húga lennék, és ezért nem tekint rám nőként, ezért rosszallja, hogy együtt voltunk? Hogy most is kikezdett velem? Én nem így gondolom! Én élveztem azt az éjszakát és nem tekintek már rá úgy mintha a fogadott bátyám lenne, már régóta férfiként tekintek rá, akihez nemcsak vonzódom, hanem szeretem is! Szeretem őt és nem akarom meg nem történté tenni az estét, a dolgokat, hogy ha módomban állna. Hanem ha tehetném visszamennék az időben, hogy ne menjek el mással randizni, sőt, esküszöm, hogy még el is hívnám Iant egy randevúra, ha ezen múlott a kapcsolatunk. – Én… Én nem… Nem igazán forgatnám… - dadogom halkan, a sírással küszködve, hogy ne kezdjek el zokogni. Hangom remeg, gyenge és már elegem van ebből a beszélgetésből. Be akarom fejezni, mert úgyse jutunk vele sehová. Fel akarok menni a szobámba, hogy egyedül legek és ne lássa rajtam, hogy milyen lelki állapotban vagyok.
Ezért hát lassan megpróbálok felülni, ügyelve arra, hogy ne érjek hozzá és a lábammal se rúgjam meg. Ekkor hirtelen zaj hallatszik, a tévé bekapcsolódik, az áram visszajött.

 Elegem van. Határozottan kezdem úgy érezni, hogy a csapból már lassan túl sok víz folyt a kis üvegpohárba, és ha ez így folytatódik tovább már csak pár csepp és megtelik. Megtelik a sok fájdalommal, szenvedéssel és haraggal, amik az évek során felgyülemlettek benne, amiket csak titkolt a nagyvilág és az ellen a személy ellen, aki ellen ezek irányultak. Jogosan, jogtalanul vagy kölcsönösen… De benne vannak a pohárban. A szívemben. De van ott még más is ezek az érzelmek mellett, egy olyan érzés, ami szintén fontos és nagyobb, mint a harag, a szerelem. Viszont pont olyan erős, mint a fájdalom és szenvedés, ezért is nem tud ezeken most felülkerekedni. Ezért vitázok most azzal a személlyel, akivel nem akarok. Mégis most ezt érzem a helyénvalónak, mert nem látok más megoldást.
Lehet, hogy igaza van. Gondolok ebbe bele, amikor most kicsit jobban ijedek meg a hangos és mérges szavaitól. Nem felelek rá, csak némán hallgatom, ahogyan folytatja. Semmi közöm ahhoz, hogy kikkel fekszik össze… Ezt jobban meghallom a többi szavánál és jobban is fáj, mint az, hogy úgy értelmezem, hogy szenvedett egy nő miatt, aki talán én voltam. Én nem akartam neki fájdalmat okozni, beláttam, hogy hibáztam, mert szakítottam azzal a sráccal és nem is vártam Iantól, hogy ne szexeljen többet, csak arra gondoltam, hogy együtt lehetnénk… De persze ezt rosszul gondoltam.
- Tudom, hogy neked is vannak érzelmeid! Mindenkinek van, hiszen mind emberek vagyunk és nem robotok. De… - szólalok vissza végre, de közben megbotlik a nyelvem és elakad a szavam. Majd csak az után folytatom, hogy elmondja, hogy nem tudom milyen a nőkhöz való viszonya. Igaza van, tényleg nem tudom, csak képzelem. – Tudom, hogy mit szoktak csinálni a felnőttek. Én csak arra céloztam, hogy annál a módszernél, amit alkalmazol a nőkkel szemben, van jobb módszer is…
Próbálom neki szinte már normál hangnemben elmagyarázni neki a dolgot. Már nem nagyon kiabálok ugyanis az ő hangsúlya elijesztett ettől. Kicsit megijedtem tőle, ami talán normális lenne, de most, velem nem az. Annyi év óta ismerem, és most megijedek attól a hangnemtől, amit használ… Össze kell szednem magamat. Mélyeket lélegzek, próbálok megnyugodni. Kicsit sikerül is. Bár a nőkkel kapcsolatos kérdésemre kapott választól megint kicsit ideges, nyugtalan leszek. Nem jelentett nekik semmit, jól tudták azok a nők, hogy egyszeri alkalom az egész… Vajon a mi éjszakánk is ilyen lehetett a számára? Nem jelentett neki semmit? Nem, biztos, hogy jelentett neki is valamit. Jelentenie kellett neki valamit, hiszen akkor most nem csókolt volna meg, ugye? Meg én nem tudtam, hogy egyszeri alkalom lesz, még ha nem is ígért semmit, vagyis nem emlékszek… De Isis azt mondta, hogy én is olyan voltam neki, mint a többi… Meg a kölcsönös kielégítés is… Aj, ez annyira zavaros. A homlokomhoz kapom a kezeimet, kezd ugyanis a fejem is fájni már.
- Nem, nem erről van szó! – rázom meg a fejemet arra, hogy azt mondja, azt hiszi, hogy egy menetet se akarok tőle. Nem mondtam ilyet. Egész végig azt próbálom neki elmagyarázni, hogy nekem több kell, mint egy menet. Nemcsak fizikailag, de lelkileg is. Törődést, szerelmet akarok tőle, mert én ezeket úgy megadnám neki, hogyha nem feküdne le más nőkkel, ha biztosra tudnám venni, hogy ha kimondaná, hogy én többet jelentek neki, mint a többi nő. Fáj, hogy nem kapom meg ezeket, amikre vágyom és még jelet se kapok rá, hogy lehetne köztünk tényleg valami komoly is. Fáj, hogy veszekszünk és kiabálunk egymással. Ezért persze, hogy a felgyülemlett feszültségtől és érzelmek miatt elkezdek sírni.
Felülök és megpróbálom összeszedni magamat mielőtt tényleg zokognék. De ő megelőzz, gyorsabban feláll, és mire észbe kapok már az ajtóból hallom a hangját. Talán tényleg jobb, hogy elment, így nem látja és hallhatja, hogy miután én meghallom, hogy jó éjszakát kíván, tényleg sírni kezdek és kezemet a szám elé teszem, hogy ne hallatszódon. Az utolsó szavaiba ugyanis kicsit többet képzelek bele, nem tudom, hogy a hangszíne miatt vagy, mert csak azt képzelem. De rosszul érzem magamat és nem tudom meddig, de ott maradok a kanapén és csak sírok. Mire már nem jön egy könny se a szememből a tv képernyője kéken világít, feloltom a villanyt, kikapcsolom a tvt és lassan felmegyek a szobámba, ahol csak az ágyamra dőlök és rögtön mély, álomtalan álomba merülök.