Ame & Ray

Kezében egy újabb bögre kávét szorongatva vonul vissza a nappaliban elhelyezkedő dolgozóasztalához, ami szinte ki se látszik a mérhetetlen mennyiségű papírhegy alól. Hiába fejezi be az egyik osztályt több mint harminc dolgozatát, máris ott kacsintgat rá a másiké, amit szint úgy nem hagyhat csak úgy, mondván, hogy majd legközelebb. Mondhatni már tíz dolgozat után jár cserére a konyhába, és felváltva hordozgatja magának a fekete kávét, és szintúgy fekete teát. De mind hiába, egyik se tartja ébren, de még csak az idegeit se nyugtatja le, és látszik is rajta, hogy igen csak megtépázott, mind belül, és mind kívül. Helyet foglalva az íróasztal mögötti forgós székben, mély sóhajjal dönti hátra a fejét, tekintetét a plafonra emelve. Komolyan, néha úgy gondolja, hogy még az is érdekesebbnek tűnik, mint hogy a sok értelmetlen baromságot olvasgassa több oldalon keresztül. Mert, aki ugye tanulni nem szokott, az visszaidézi az órán hallottakat, vagy kevésbé hallottakat, és akkor abból próbál rögtönözni egy dolgozatot, és végül várja rá a minimum hármas dolgozatot. De, ezzel a mentalistással össz-vissz egy kettest lehet összehozni, de számukra az már nem megfelelő, és követelik a javítást, amire szintúgy nem tanulnak egy árva szót se, és máris két rosszabb értékű jeggyel lettek gazdagabbak, mint azelőtt voltak.
Végigsimítva már több napja borostás állán fordul vissza a lapok irányába, majd egy nagy korty kávé után kezébe ragadja a piros tollat, és megtámasztva homlokát lát neki a következő dolgozat javításának. Szíve szerint mindent csak kipipálna egymás után, és rávágna egy ötöst, csak, hogy minél előbb túl essen rajta, de ehelyett majdnem minden kérdéshez tartozó választ át kell húznia, rosszabb esetben hiányjelet biggyeszt oda. Számára még az is jobb, hogyha valami orbitális baromságot írnak oda, ami valamilyen szinten hasonlít az elvártra, mert akkor megpróbálkoznak vele, és talán egy fél pontot tud rá adni, de így, hogy semmi nincs ott... azt nehezen tudja értékelni. Egy a pozitívum benne a számára, hogy minél hamarabb túl esik a javításon. De, ettől független még egyáltalán nem barátkozott meg azzal, hogy egyeseket osztogat, mert az se a diáknak, se a tanárnak nem jó.
Szemét dörgölve emeli fel bal kezét, hogy az azon elhelyezkedő karórának köszönhetően rálátást nyerhessen az időre. Viszont, amikor meglátja, hogy a mutató abban a pillanatban vált át hét órára, az elméjén ülő fáradtság eltűnik. Egy utolsó lélegzetvétellel kortyol be a kávéjába, majd felpattanva a székétől indul meg az ajtó irányába.
- Bassza meg... -morogja az orra alatt, de már ő maga se tudja eldönteni, hogy azért, mert szokásához híven elkésett, vagy mert számtalannyi dolgozat foglalta a helyét a földön. Elgondolkozik egy pillanatig, hogy felvegye őket, de végül rálegyint a dologra, és megindul az ajtó irányába. Felkapja az első cipőt, amit a keze ügyébe kaparint, majd a kék, v alakú kivágásos pólójára felkapja az egyik bőrdzsekijét.
- Mindjárt jövök -lapogatja meg a mellette lihegő border collie-jának a fejét, majd azzal a lendülettel ki is fordul az ajtón. A kocsijához érve már nyúlna a zsebébe, hogy kinyissa azt, de a kulcs egyáltalán nincs a helyén.
- Hát, ez nem lehet igaz... -sóhajtva böki ki a szavakat, majd gyorsan visszalohol a kulcsáért, és most már tényleg, semmi nem tudja megállítani. Bevágva magát az igen szépnek, bár inkább drágának mondható, szürke Aston Martinba, és átlépve a sebességhatárt siet a bizonyos házszám alá. Odaérve a lakáshoz, megáll a kocsival, és kiszállva nekidől annak makulátlan oldalának, és a füléhez emeli a telefonját, hogy ezáltal is tudtára adja a tanítványának, hogy ő itt van. És mindössze tíz percet késett.

Kisdiák korom óta mindig is az idősebb férfiakhoz vonzódtam. Olyanok voltak számomra, mint a drogok, ha csak megláttam egyet, akinek a külseje felvillanyozott, hetekig, akár hónapokig csak az a bizonyos személy járt az eszemben, de Raymond más volt. Csaknem egy teljes éve minden este ő jár a fejemben elalvás előtt, egyetlen órájáról sem késtem még el, és most, hogy egyre többet beszélgetünk, érzem, hogy kezdek belehabarodni.
- Rendben, bár engem nem zavar, hogyha a cuccaim között turkálnak olyanok, akiket kedvelek. Mármint, érted. Ha ismeretlen ember akar, a holmim között kotorászni azt nem tűröm, de, hogyha valaki olyan, akinek engedélyt adtam rá – nevetek fel. Amikor a tanár-diák kapcsolatról beszél, egy pillanatra megdermed az arcom. Úgy beszél róla, mintha már egyszer ő is átélte volna ezt.
- Úgy beszélsz, mintha már átélted volna egyszer – szökött ki a számon, bár semmi megvetés nem volt benne, semmi. Én is éreztem már, sőt, volt is kapcsolatom valaki olyannal, aki legalább egy tízessel idősebb volt nálam. Rendőr volt, én alig voltam tizenhat, de ő olyan volt nekem, mint az arany. Lázba hozott és megfagyasztott egyszerre. Örökre. Azóta is jóban vagyunk, bár a kapcsolatunk közös megegyezéssel zuhant a mélybe, nem táplálunk haragot egymás iránt. Én gyermek voltam, félig árva, egy testvérrel, aki letévedt a jó útról, és mégsem akartam lezülleni. Nem adtam oda magam neki, és ő ezt meg is értette. Azóta sem voltam senkivel, az igazira vártam, aki gyakorlatilag egy karnyújtásnyira volt tőlem, mégsem éreztem mindent elsöprő szexuális vágyat a személye iránt. Nem. Csak azt akarta, hogy a férfi a karjába zárja, aztán majd történik, ami történik.
- Hát, akkor van valami, amiben én voltam neked az első – kacsintottam rá, majd a fürdőbe siettem, ahol belebámultam a tükörbe. Ott álltam tehetetlenül, és a csodára várva bámultam a tükörképemet.
A kádas baleset kicsit váratlanul ér, de az még inkább, hogy miután a tanár úr segít kikászálódni a vízből, még az egyik pólóját is felajánlja segédeszközként ahhoz, hogy megszáradjak. Egy gyors mozdulattal kapom le magamról a csurom vizes pólómat, és ledobom a földre, mintha csak otthon lennék. Kellemetlenebb, hogy a melltartóm is átázott, s félő volt, hogy a férfi felsőjén is áthatol majd a víz, hogyha magamon hagyom, már éppen készültem volna azt is levenni, amikor eszembe jutott, hogy Dakota belecsempészte az óvszert a táskámba. Kapkodva húzom magamra a pólót, ami igazából legalább négy vagy öt számmal nagyobb – köszönjük ezt az XS-es méretnek -, úgy vágtattam ki a nappaliba, ahol szembe találtam magamat a táskámba bámuló Raymonddal. Egy nagymacskákat meghazudtoló ugrással termettem mellette, elkaptam előle a táskámat, azokból előhúztam a novellás papírokat, amiket leraktam a kanapéra, majd behúztam a táskám cipzárját.
Minden a másodperc tört része alatt történt, aztán az olcsó magyarázkodás csak úgy kicsúszott a számon.
- Nem, nem, ne értsd félre, kérlek! Én, nem, én, Dakota, a barátnőm, ő ragaszkodott hozzá, én soha – dadogtam, aztán az is kicsúszott a számon, aminek igazán nem kellett volna elhangzania kettőnk között, soha – én még szűz vagyok.

Ame & Ray

- Hidd el, volt már alkalmam tapasztalni, hogy a férfi agy és a női táska rejtelmei egyértelműen taszítják egymást, és már könyékig gázoltam az adott darabban, amit kerestem, mégse akadt a kezem ügyébe -halvány mosoly kíséretében vezeti át szemét a kanapén lévő táskára. Mindig is utálta, amikor az aktuális partnere táskájában volt valami holmi, amit a sajátjának tudhatott, és egy "ott van az első részben, vedd ki" felszólítással ráuszították a szütyőre, de akárhogy törekedett rá, és hallatta a cifrább káromkodásokat, az adott tárgy nem akart a kezébe kerülni. Viszont, ugyan olyan meglepő, hogy amikor a nő lépett oda, szidalmazva a férfit, hogy márpedig ott van, a bizonyos tárgy szinte varázsütésre ott termett, és gond nélkül, "látod, én megmondtam!" felkiáltással megkaphatta. Azóta nem ápol közelebbi viszonyt a női tárgyakkal, csak a gond van velük.
Azonban, a következő téma hallatán legszívesebben visszakanyarodna a táskák elemzéséhez, és a saját tapasztalataihoz, amiket azzal kapcsolatban szerzett. Ehhez mérten mégis beleveti magát abban a felhozatalba, amitől mindig is távol tartotta magát, elvégre nem fűzik hozzá kellemes élmények. Legalábbis, egy ideig azok voltak, aztán minden, csettintésre fordult horrorrá. Persze a lánynak könnyebb volt magát kibeszélnie a történésből, de annyi szerencséje volt a tanár úrnak, hogy a diákja nem tagadta, és nem írta le molesztálásnak a történéseket, és kivette a részét a buliból. Így legalább nem mondható, hogy olyan nagy mértékben szorult volna a hurok a nyaka körül, hiszen még mindig a rácsok mögé zárva tölthetné mindennapjait kiskorú molesztálásának gyanújával.
- Valóban? -hogy természetesebbé tegye ezt a kérdést, és abszurdumként hozza fel, egy halk nevetés hagyja el száját, de azért szemei igen csak elkerekednek, amikor fejét elfordítja a partnere felől. Nem akarja kiteregetni előtte a szennyesét, pláne nem ezzel, tekintettel arra, hogy most is a diákjával van a saját házában bezárva, mindezt kettesben, és hajlandó kínos, és nyomulósnak tűnő mozdulatokra. Na meg, emellett nem is mondható el, hogy tulajdonképpen a lánynak köze lenne a múltjában történtekre, hiszen még mindig csak az imént emlegetett, tanár-diák kapcsolatban húzódik köztük, már csak az egyiknek kéne átlépnie a határokat. De, egyikőjük felől se lehet tapasztalni, hogy akármit is, esetleg nem megengedettet, vagy szokatlant akarnának tenni, csak szimplán lehet látni rajtuk, hogy a szituáció hihetetlenül feszélyező mindkettejük számára. Ennél nem több, és nem is kevesebb...
A következő mondatára csak egy bólintással, és mosollyal reagál, és hasonló arckifejezéssel nézi végig, ahogy elhagyja a nappalit, és behajtja maga mögött a fürdőszoba ajtaját. Azonban, naivan megfordult a fejében a gondolat, hogy esetleg mostantól hanyagolhatják a kínosnak mondható beszélgetéseket, és történéseket. Ez az álma másodpercek alatt száll tova, amikor meglátja a csuromvizet lányt a fürdőkádjában. Ez még hagyján, aztán óvintézkedésként felajánlja neki a saját pólóját. Alapjáraton ez nagyon romantikus és filmbeillő mozzanat lett volna, ha nem vesszük figyelembe azt, hogy a diákjáról van szó, akit képes a fürdőből kilépve még egyszer szemügyre venni hiányos öltözetében, még ha nem is ez lett volna a célja, hanem a kutyája szemrevételezése. Tulajdonképpen nem elmondható, hogy a látvány nincs ínyére, de azért valamilyen szinten elszégyelli magát, és csak halad előre, hogy leülve a kanapéra, megfeledkezve az ígéretről, miszerint ő nem fog a táskában turkálni, mégis magához ragadja azt. Ő maga se tudja, honnan jutott eszébe ebben a helyzetben az, hogy neki kellenek a novellák, de azzal már nem is foglalkozik, ahogy az óvszert megpillantja a táska legaljába. Az álla a látványnak köszönhetően kis híján a bokáját kezdi el verdesni, és ezzel az arckifejezéssel figyeli végig, ahogy a lány a semmiből tűnik fel, és elrángatja előle a holmiját, kivágja a kanapéra a lapokat, és szabadkozásba kezd. A megdöbbentség egyáltalán nem akar alábbhagyni, ami kétségkívül rá van írva az arcára.
- Ohh... hát... ez roppant dicséretes... -hebegi ki a keresetlen szavakat, szinte nem is tudva, hogy mit mond. Halk nevetés törik fel belőle, és alsó ajkába harapva simítja végig kezét a hajába, végül a tarkóján állapodik meg, és úgy pillant a lány irányába.
- Miért hiszem azt, hogy a lakótársadnak fogalma sincs arról, hogy ma este nálam vendégeskedsz? -hagyja el végül a száját a kérdés, melyet próbál határozottan mondani, de ez a döbbenetnek köszönhetően egyáltalán nem úgy hat, ahogy szándékozta. Persze, nem akarja emiatt kérdőre vonni a lányt, de azért a látottak igen csak kizökkentették a napirendjéből.