Anyám másfél órát autózott azért, hogy én ma végre kimozdulhassak a négy fal közül. Amikor meghallotta, hogy randizni megyek, sikongatva újságolta apámnak és természetesen azonnal igent mondott a bébicsősz feladatra. Így most, amíg én próbálok magamból csinos nőt faragni, addig anyám Benjamin-t ringatja. A fiam érzi, hogy ma ne leszek vele és torka szakadtából ordít. Megesik rajta a szívem és egy pillanat alatt azon kapom magam, hogy az jár a fejembe, felhívom Mike-ot és lemondom a randit. De anyám észreveszi rajtam, hogy gondolkodom és épp akkor szólal meg, amikor nyúlnék a telefon után.
-Eszedbe se jusson lemondani Kylie. Rád fér a kikapcsolódás és őszintén szólva, legalább nem gondolsz arra a … – Nem fejezi be a mondatot, de tudom, hogy Ben apjáról beszél. Gyűlöli és ha a gyilkosság nem lenne bűn, azon nyomban agyonütné.  
-Igazad van, csak olyan régen voltam már férfi társaságában, aki nem azért szemez velem, mert bébiételes a blúzom. – Elmosolyodom, majd a tükörbe pillantok. - Szerinted első randira túl kihívó ez a ruha? – Pillantok anyára, aki hevesen bólogat. A köldökömig dekoltált, burgundi vörös ruha valóban túl sok. Ezt magam is belátom. Végül egy tűzpiros ruha mellett döntöttem. Hajam lágyan omlik le a vállamra, leheletnyi smink van csupán az arcomon és végre, belebújhatok egy magassarkúba.
Nyomok egy csókot a fiam homlokára és lábujjhegyen tipegek el az ajtóig. Benjamin végre alszik, de amikor meghallja a csengőt, mocorogni kezd anyám karjaiba. Halkan becsukom az ajtót és néhány pillanat múlva már lent vagyok az utcán. Szégyenlősen mosolygok a sötétben álló férfira, aki virágot nyújt át nekem. A bódító illatok az orromba szöknek és újra a felelőtlen fiataléveim jutnak eszembe.
-Szia! – Köszönök vissza, miközben a fél arcom eltűnik a virágok között. Észrevétlenül sandítok végig Mike-on és örömmel nyugtázom, emlékeim nem csaltak. Valóban vonzó… Hónom alá csapom apró táskámat és felpillantok a lakásom ablakába. Anyám ott csüng, kezében a fiammal. Megforgatom szemeimet és Mike-ra nézek.
-Indulhatunk, nagyon éhes vagyok. – Mosolygok halvány barackszínre festett ajkaimmal és teszek egy óvatlan, lassú lépést feléje.

Izgulok, összefűzöm ujjaimat, amikor beülök a kocsiba. A virágot óvatosan a hátsó ülésre teszem, apró táskámat az ölembe fektetem. Felpillantok utoljára és anyu ezer wattos vigyorát látom a visszapillantó tükörben.
-Nincs akkora vészhelyzet. Anyám uralja a lehető legnehezebb perceket is. – Mosolyodom el és érzem, hogy elvörösödöm, ahogy fülembe csengenek bókjai. Túl rég vagyok egyedül és néhánykedves szótól elolvadok. Nem lesz nehéz dolga velem úgy érzem, de semmiképp nem akarom a könnyű nőcske látszatát kelteni.
-Ritkák azok a pillanatok, mikor nem vagyunk együtt. Ben nagyon anyás… – Luke egy éve lépett meg azzal az indokkal, hogy elvonóra megy. Azóta hallottam róla néhány információt, de csak még jobban elszomorítottak. Segítségre van szüksége és azokat löki el magától, akik szeretik. Legjobban az anyja… - És egyébként ez lenne a járőrkocsid? – Pillantok körbe az utóban. Nincs túl nagy tisztaság, de az látszik, hogy a kedvemért igyekezett kitakarítani. Persze cseppet sem zavar, hisz egyedülálló anya vagyok, nekem sem mindig van erőm ahhoz, hogy puccba vágjam a lakást.
-Még nem volt alkalmam megköszönni, hogy akkor nem büntettél meg. Fogalmad sincs, mekkora nyűg egy alig egy évessel bárhova is menni. – Néhány emlékfoszlánytól elkomorodom, de hamar elűzöm arcomról. - Szóval köszönöm. – Fordulok feléje széles mosollyal ajkaimon. Kezdek felengedni. Már nem remeg a kezem és már nem akar a gyomrom nagyot bucskázni. Már csak a különös megnyugvást érzem. Szeretném jobban megismerni ezt a férfit, aki valami megmagyarázhatatlan okból akar engem.

–Ami azt illeti, világ életemben itt éltem, nem ismertelek azelőtt, mielőtt elcsíptél volna tilosban parkolásért. Pedig megnéztem volna azokat a képeket. – Villantok meg egy nagy mosolyt. Bizony, ha ismertem volna, talán nem lenne ilyen bizarr az életem és akkor talán a fiam sem lenne. Ettől a gondolattól pedig kiráz a hideg.
Végigsimítok karomon, hogy eltüntessem az égnek meredő szőrszálakat és kicsit kínosan érzem magam, amiért feltételeztem, hogy olyan fajta rendőr, aki az utcákat rója és a megfelelő alkalomra vár, hogy nyakon csípjen egy idős nénit, amint tilosban járkál.
-Nem fogod elhinni, de tizenhat éves koromban nem voltam szentfazék. Jobban mondva, inkább hajlottam a rossz felé. – Szegény szüleim megszenvedték azt a néhány évet. Rengeteg fejfájást okoztam nekik és ezt a mai napig bánom. Ugyanakkor, már előre félek attól, hogy a fiam is olyan lesz majd, mint az apja… abba azt hiszem, belepusztulnék. - Gyújtogatás… az indok, amiért ültem már rendőrautóban. Csak azért nem vagyok a bűnözők nyilvántartásában, mert drága jó apámnak sikerült eltussolnia az ügyet. – Nem vagyok rá büszke, sőt, ha tehetném, kitörölném a memóriámból, de nem tehetem, így pedig nem maradt más… együtt élni a tudattal, hogy bárkit megsebezhettem volna.
-Nem szeretnélek kihasználni vagy bármi ilyesmi. – Mosolygok ismét rá a komorabb téma után. - De ha már itt tartunk, csöpög a csap a konyhámban. – Néhány pillanatnyi néma csend után felnevetek. Könnyedén szállok ki a kocsiból, ujjaimat az övéi közé csúsztatom. Egyelőre nem érzem, hogy tizenhárom centivel a föld fölött vagyok. Engedem, hogy bevezessem a kellemesen berendezett étterembe. Finom illatok szöknek az orromba, amitől megkordul a gyomrom. Jóég tudja, mikor ma utoljára.
-Ez csak genetika Mike. – Halványan elmosolyodom és körbepillantok a tágas helyiségben. Hallottam már erről a helyről, legtöbbször pozitív kritikákat hallok, de most jelen pillanatban semmi másra nem vágyok, mint egy kiadós vacsorára. Leülök és nézem, ahogy a pincér odalép hozzánk, gyertyát gyújt.
-Én már ettem olasz kaját, imádni fogod a tésztájukat. – Hajolok én is közel hozzá, férfias parfümjének illata megbabonáz. Kék szeméből csupa melegség árad, olyan fajta emberé, aki tenyerén hordozza kiválasztotját.
-Áruld el nekem, hogy lehet az, hogy egy ilyen jó pasi, mint amilyen te vagy, magányos. – Kezembe veszem az étlapot, de le nem veszem róla a szemem.

Mélyen, legbelül érzem, hogy azért, amiért egyedül van, igazán kényes téma. Nem akarom firtatni, de felcsigázza a gondolataimat. Mindenféle kusza elképzelés felmerül a fejemben, de inkább elhessegetem őket.
-Ne haradugj, nem akarok tolakodó lenni. – Kezem elindul  asztalon lépdelő ujjai felé és megszorítanám már csak azért is, hogy tudassam vele, ezen túl én leszek az, aki felvidítja. De mégis inkább visszahúzom. Nem viselkedhetek úgy, mint egy eszét vesztett fruska.
-Visszatérve a gyújtogatós témára… – Hangom halkabb lesz, nyugtalanul fészkelődni kezdek a széken. - …nos, egy garázs volt a szenvedő alany. Kimberly-t megcsalta a pasija. Utóbb aztán kiderült, családos férfi volt. Megbántam, de tényleg… – Lesütöm szemeimet, az étlapot bámulom. Ég a fülem, azt érzem, hogy mindenki engem bámul, pedig tudom, hogy ez nem így van. Kell néhány perc, mire eltűnik belőlem a szorongás. Nem szívesen emlékszem vissza a történtekre, a szüleim elgyötört arca egy életre a retinámba vésődött és csak a fiam születése enyhítette mérhetetlen fájdalmukat.
-A spagetti húsgolyóval nekem is jó lesz. – Leteszem az étlapot, eleget bújtam már. A pincér is észreveszi és azonnal az asztalnál terem. Egy üveg finom bort is kérek a vacsora mellé. Száraz a torkom, jól fog esni egy kis alkohol.
-Nyugodtan kérdezz rá. – Szúrom oda hirtelen, minden előjel nélkül és amikor értetlen pillantásokat kapok válaszul, tovább folytatom. - Hogy miért vagyok egyedül. Hol van Benjamin apja… – Már nem félek beszélni a múlt történéseiről, sőt valahányszor előbukkan a téma, egy újabb vaskos kődarab esik le a szívemről. Hiába is akarnám, akkor sem tudom Őt kiverni a fejemből és a fiaméból sem szeretném. Egykor szerettük egymást, mára azonban a kapcsolatunk szép emlékké halványult.
-Egyébként nem is értem, merre tekeregtél eddig. – Szégyenlős mosoly mászik ajkaimra, szemeimben egy hatalmas bocsánatkérés villog az előbbi, hirtelen jött kirohanásom miatt.

-Tényleg sajnálom, majd ha eljön az idő, nekem elmondhatod. – Rámosolygok legszebb mosolyommal és megszorítom a kezét. Nekem sem épp rózsás a helyzetem, hisz a fiam apja valahol a nagy világban van, talán már túl is adagolta magát és holtan fekszik egy koszos, kietlen sikátorban. Szóval teljesen átérzem a helyzetét.
-Benjamin apja meglépett, mikor a fiam két hónapos volt. – Kezdek bele, elengedem a kezét és az ölembe ejtem sajátjaimat. - Nem rossz ember, imádott minket, csak nem tud megküzdeni a démonaival. Így inkább elment… azt hiszem, talán jobb is így. – Hónapokig rettegésben éltem, vajon mikor törik rám az ajtót pénzt, drogot vagy a testemet kérve. Tudtam, miféle élete van Luke, mégis beleszerettem, de azt álmomban sem mertem gondolni, hogy kezet emel rám és ez a tény, hogy megtette, örökre az én titkom marad.
-Nem vagyok ámokfutó, nem is akartam semmit sem felgyújtani, naiv voltam és manipulálható, Kim meg a legjobb barátnőm volt akkoriban, tettem, amit jónak láttam. – Halkan felnevetek, bár elég bizarr a téma. Nem vagyok rá büszke, de visszagondolva, elég hülye voltam, ezt belátom. - Te sem vagy épp egy herceg típus, már ami a ramazurit illeti. – Nocsak, még a végén kiderül, hogy több bennünk a közös, mint az elsőre gondoltam.  
Vidámabb vizekre evezve, egy pohár bor után már úgy érzem, nekem ott kellett lennem azon a napon, tilosban parkolva. Rég éreztem ilyen jól magam egy férfi társaságában és ezt nem csak azért érzem így, mert hónapok óta boldogtalan vagyok. Mike a fény az alagút végén még akkor is, ha zsaru… sosem szívleltem őket, talán azért, mert elzártak 48 órára a gyújtogatás miatt.
A pincér visszalép hozzánk, a vacsora néhány pillanat múlva az asztalunkon lesz. Addig is van még időnk beszélgetni.
-Mindig is rendőr akartál lenni? Vagy ez csak a B terv volt… – Kíváncsiskodom, borospoharammal kezemben. A burgundi vörös ital kifejezetten jól illik piros ruhámhoz, az íze pedig mennyei. Nem szeretném mind meginni, nem akarok alkoholistának tűnni, bár azért be kell valljam, egyedül is képes lennék megbirkózni vele. Tekintve az életem megpróbáltatásokkal teli hónapjait.