A kávézóban történtek semmitmondónak tűnhettek, elvégre mit csináltak: beszélgettek átlagos témákról, az orvos megtudta a nő nevét, kávézgattak és ücsörögtek. Még azt sem lehet elmondani, hogy roppantul jól szórakoztak volna, külső szemmel biztosan nem. Sem Olina sem pedig Antonio nem nevetgélt, nem öntötték magukból a szavakat és történeteket, sőt, arcuk sem volt meggyőző, sokkal inkább frusztrált. Még jó is, hogy nem számít mások véleménye, hiszen valójában jól érezték magukat, az orvos igen, de feltételezhetően Olina is, hiszen elérte azt, amit szeretett volna, vagyis meghívta Antoniot a parkba. Azon a véletlenszerű találkozáson a doktor mosolygott és ami sokkal inkább hihetetlenebb: önmaga volt. Kibújt a vaspáncél alól és hagyta, hogy az élet tegye a dolgát. Nagy hiba volt. Meg is kapta ezért amit érdemelt. Rájött, hogy szimpatizál a nővel. Ennél többet még magában sem volt hajlandó beismerni. Amint bevillant agyában a gondolat, hogy ő bizony… akkor izmait megfeszítve száműzte a ki sem mondott szavat a kamrája legmélyére és vagy húsz méter vastag gyémántfalat állított köré, hogy biztosan senki ne találjon rá, még önmaga sem.

A következő napok némi vívódással teltek. Túl sok a beteg a városban, elsősorban a turisták keresték meg, akik nem voltak hozzászokva az itteni levegőhöz és az abban keringő vírusokra, baktériumokra. De ide sorolhatóak a szúnyogok is, akik olyan anyagot juttatnak az ember bőre alá miközben szívják azok vérét, amikhez az itt élő lakosok már hozzá szoktak és nekik teljesen ártalmatlanok azok az anyagok, ám az újonnan érkezőket akadály nélkül megbetegítette. Hiába, a védőoltások mégsem fednek le mindent, ezt Trefoloni is megtapasztalta, amikor a szigetre költözött. Be volt oltva, mégis pár napig betegeskedett. Igen, az orvos, aki beteg. Ilyen is van.
A hét végére nagyon feszült lett. Valójában nem szereti az embertömeget, kell neki a magány és a nyugodt környezett. Hozzájárult ehhez az is, hogy a legmélyebb széfjében elrejtett érzés belülről hasogatni kezdte a gyémántpáncélt. Persze közel sem volt ahhoz, hogy áttörje, vagy akár csak megrepessze azt. Egyszerűen csak hiányt érzett Antonio és tanakodott azon, hogy miért. Mit felejtett el? Mi nincs vele? A laborban hagyta volna pénztárcáját? Nem.

Péntek este fáradtan rogyott ágyára úgy éjfél környékén. Már megint kidolgozta magát. Hihetetlen, hogy nem képes abbahagyni a kutatást. Kétségtelen, hogy szenvedéllyé vált. Igen, Antonio teljesen megszállottja lett a labornak és ez kezdett már betegessé válni. Itt volt az ideje, hogy másra is gondoljon és ne csak az exonok és intronok végtelen halmazára. Tudta, hogy táskájában ott lapult a belépő, amit még a kávézóban kapott Olinától. Sóhajtott. Elhatározta, hogy holnap hasznát is fogja venni és ellátogat a parkba. Kellett neki, muszáj volt a felfrissülés, különben könnyen depressziós állapotba kerülhetett és ezt ő is pontosan tudta. Lehunyta szemeit és megpróbált aludni.

Szombat, délelőtt tizenegy óra.
A parkoló jócskán telve volt, mire Antonio megközelítette azt. Valamiért nem lepődött meg, de remélte, hogy azért akad egy hely, különben mérgelődés lenne a vége. Szerencse, hogy erre nem volt szükség, bár a kaputól távol, de egy fákkal teli részen bekanyarodott két fehér csík közé. Az audi motorja leállt, Trefoloni pedig magabiztosan szállt ki belőle. Szemén napszemüveg, ugyanis jócskán sütött a nap és ez zavarta az orvost. Egyébként egy sima farmernadrágot és egy kék rövid ujjú pólót viselt, semmi extra, ahogy azt már megszokhatták tőle. Kivételesen nem fehér színben volt, ami már hozzáforrt a rendelő miatt, valamint laborköpenye által. Talán ez is azt sugallta, hogy a hivatásától távol akar maradni ezen a napon.
A kapuhoz sétált és bemutatta a kivételes belépőjét. Amint leellenőrizték, már mehetett is befelé, neki pedig esze ágában sem volt feltartani a sort. Most volt itt először, még jó, hogy egy nagy eligazító tábla fogadta, ami megmutatta, hogy merre mit talál. Kiskorában odavolt az állatokért, ezt azóta kinőtte, de remélte, hogy talán jól fogja érezni magát. Nem érzett nagyobb lelkesedést, inkább csak a nő miatt jött el, azért, hogy jobban érezze magát és fellélegezhessen a szívét nyomó teher alól. De ma jók voltak az állatok is. Nincs DNS, sem gének, sem aminosavak. Összpontosított, hogy agyában ne jöjjenek ezek elő, mert akkor egy egész egyenletet le fog vezetni ezekből. Rákényszerítette önmagát, hogy érdekeljék az itt lévő állatok.
A madárházat tűzte ki elő célpontjának, talán azért mert emlékezett rá, hogy Olina megemlítette azt míg előtte ült. Elindult a ketrecük felé, amerre a tábla mutatta. A tömegben próbált haladni a madarak felé ás már viszonylag megközelítette, amikor egy ismerős hang visszhangzott a fülében. A hang forrása felé pillantott, de nem talált ismerőst. Talán csak képzelődött és emlékeket hallott? Nem. Az egyik – vagy talán kettő – bámészkodó arrébb lépdelt, mire megpillantotta Olinát. Ezek szerint nem őrült az orvos, csak éppen kitakarták előle a nőt. Testével felé fordult.
- Önnek is. – Köszönt a szokásos mély hangjával. Örült, hogy találkozott vele – ó, nagyon is – mert elég elveszettnek érezte magát a parkban. Tudta, hogy merre kellett menni, de magában mégis csak unalmas lett volna mászkálgatni, könnyen előfordulhatott ugyanis, hogy az agya ismét járni kezdett és elkalandozott volna a laborja boncasztala felé.

Trefolonit nem nagyon érdekelte a hely, ahol éppen lakott és dolgozott, számára pont ugyanúgy teltek a hetek, mint Olaszországban. A nyelvvel sem volt baja, az viszont kicsit jó érzéssel töltötte el, hogy azon a szigeten élhetett, amit mindenki a paradicsomként emlegetett és csak különleges embereknek adatott meg a lehetőség, hogy ellátogassanak ide. Micsoda átlagos, unalmas napok. Pont ugyanaz volt a munkája, mint eddig, a kutatást persze élvezte ettől függetlenül, de valami mégis mássá tette az utóbbi pár napot. Valami nem hagyta nyugodni és ez zavarta. Valami, amit nem tudott elzárni, sem pedig semlegessé tenni. Az emberek ezt legfeljebb annyiban vehették észre, hogy az orvos talán többet gondolkodott magában, mint azelőtt, sokkal lassabban reagálta le a külvilágot.

Hétvégéhez közeledve viszont kezdett elege lenni a benne lévő háborútól. Tudta jól, hogy ki kell mozdulnia a megszokott mindennapokból, valami mást is csinálnia kell, ezért úgy döntött, ideje meglátogatni azt a parkot. Másnap is megvolt a gondolat iránti lelkesedése, így elindult. Már párszor elment a park mellet, így pontosan tudta, hogy hol van, nem tévedt el. A parkolója teljesen tele volt, csupán a szerencsének köszönhető, hogy talált egy helyet a lehető legtávolabb a bejárattól. Nem repdesett az örömtől, de elfogadta a tényt. A teste volt annyira fitt, hogy ne zavarja a plusz táv, úgyis egész nap járkálni fog. Mikor aztán a kapuhoz ért, beállt a sorba. Türelmesen végigállta a perceket és mikor a pénztárhoz ért, egyszerűen csak felmutatta a jegyét. Hamar bekerült és egy nagy útbaigazító tábla fogadta. Kellett is neki, hiszen nem ismerte a helyet, nélküle csak bolyongott volna fel és alá. Végigbogarászta a látványosságok listáját és úgy határozta el magát, hogy először az egyébként is közelben lévő madárházat keresi fel. Elindult a jelzett irányba, ami végül igazat mondott – miért csapta volna be a turistákat? – Antonio pedig a madarak előtt találta magát. Megállt előttük és a szabadon látható szárnyasokat elkezdte figyelni. Kicsit sajnálta, hogy fogságban vannak, rossz volt látni, ahogy a repülni képes állatok el vannak zárva az égtől. Nézelődését egy ismerős hang törte meg. Oldalra tekintett, arra amerről a hangot hallotta, de nem látott egy személyt sem, akit felismerhetett volna. Összezavarodott, kezdte azt hinni, hogy az a bizonyos legmélyebb széfjébe rejtett érzés próbált csak kiszabadulni. Azonban nem. Türelmes volt és nem fordította vissza a fejét a madarakra, ezért meglátta Olinát, a hang forrását. Megkönnyebbült és valami örömet is érzett. Talán szüksége volt valakire, aki körbevezeti a parkon, de az is lehet, hogy szimplán csak örült, hogy a őt láthatta. Szemét nem vette le a nőről, egyenesen a pupillájába nézett és figyelte annak csillogását. Mikor a mellé lépett, köszöntek egymásnak. Érzete rajta, hogy tart valamitől, mintha frusztrált, vagy simán feszült lett volna. Azonban nem akart erre rákérdezni, a személyeskedés nem az ő kategóriája volt. Viszont mikor Olina újra megszólalt, már másként mutatkozott. Antonio szája felfelé ívelt, mintha mosolyhoz hasonló arcmimika jelent volna meg rajta. Alig észrevehetően bólintott, jelezve, hogy értékelte szavait. Nem tudta eldönteni, hogy azért mondta, mert ezt szokták ilyen helyzetben kijelenteni, vagy komolyan gondolta-e, ám hangja túlságosan is őszinteséget sugallt.
- Meglehetősen jól. Magam is meglepődtem, hogy milyen felfrissülő érzés itt lenni. – Válaszolt kérdésére és továbbra is a nőt nézte. Nem válogatta meg a szavait, azt mondta, amit gondolt.
- Ma is dolgozik? Baj lenne, ha elrabolnám néhány órára? – Olinával akart lenni, jobban akarta vele végignézni a parkot, mint egyedül. Ha magában van, könnyen visszakalandozhat az agya a laborba, arra pedig most nem volt szükség. Továbbá magányában gyorsan végignézné a helyet és már menne is más dolgára és úgy elveszne a cél, a kikapcsolódás lehetősége.

A hölgy válaszát követően elindult valamerre, valójában fogalma sem volt miért és hogy mi célból, de megmozdult. Lassan és ráérősen lépkedett, hogy Olina egy percre se gondolhassa azt, hogy el akart volna lépni mellőle. Csupán más szögből akarta megnézni a madarakat, vagy egyéb állatok felkutatását indította meg. Békésen és türelmesen karba fonta kezét, hol az utat, hol a madarakat és egyéb ketreceket, hol pedig a nőt nézte.
- Meséljen és vezessen. Jobban ismeri a helyet, mint én. - Adta át az irányítás Olinának és a továbbiakban rábízta magát.

A park szépen megépített és jól gondozott volt, erre Antonio abban a pillanatban rájött, ahogy átlépte a bejáratot és elhagyta a pénztárt. A virágok virítottak, szemét sehol nem volt, legfeljebb akkor szúrhatta ki egy-egy földön eltaposott csoki papír az ember szemét, amikor azt nemrég dobta el egy rosszalkodó kisgyerek. A takarítók azonban figyeltek mindenre és a azonnal cselekedtek. Ilyen esetbe azonban nem futott bele az orvos, valószínűleg nem is figyelt volna fel rá. Már hallott sokat erről a helyről, az utcák melletti hirdetőtáblák, az újságok és a szórólapok sokszor népszerűsítették és növelték a turisták számát. Antonio figyelmét sem kerülte el eddigi élete során, azonban nem talált nyomós indokot rá, hogy eljöjjön ide. Szép, sok az állat és lehet sétálgatni. Oké, de mindez már nem tűnt fergetegesnek egy orvos szemében. Inkább másra adta az idejét. Most, hogy Olina külön elhívta és ezzel olyan okot adott neki, amit Trefoloni önszántából elfogadott, eljött, hogy körülnézzen.  Valamiért azt szerette volna, hogy a nő megnyugodjon és elfelejtse a számára kényelmetlen szituációt, ami egyébként orvosának egyáltalán nem volt az. Az is lehet, hogy az első különleges találkozás indította el azt a folyamatot, aminek eredményére Antonio a kávézóban jött rá. És ezért van itt, a nőért, akire nem tudott úgy tekinteni, mint bármely más betegére, sőt, úgy sem, mint a sziget és a Föld más nőire.

Először úgy döntött, hogy megnézi a madarakat. Alig ért csak oda, tudta, hogy ez így nem lesz jó, ha egyedül járja körbe a parkot, akkor nagyon gyorsan végezni fog vele. Márpedig maga sem tudta, hogy vajon ezt akarja-e. Sokkal szívesebben lett volna valakivel. Valakivel, akinek hangja ott csengett a tudatában.  Kísérteties volt a pillanat, amikor kiderült, nem csak visszhangzott a füleiben, hanem valóban hallotta is a szavakat. Nemsokára meg is pillantotta a nőt. Tekintetük találkozott és mintha csak rögzítettek volna egy levegőben lévő fonalat, megdermedtek. Elkezdtek beszélgetni, az orvost sokkal inkább érdekelte Olina, mint az állatok, ezt persze igyekezett leplezni, amit annyira sikerült is, hogy ne legyen feltűnő nagyon. Megkérdezte, hogy munkában volt-e éppen a nő, mire kiderült, hogy igen, ám szomorkodásra nem volt ok, a nő el tudta kísérni, tudott vele foglalkozni. Az orvos megnyugodott és kezdte érezni, hogy talán a nap jól fog sikerülni és nem lesz unalmas.

Trefoloni elindult az egyik irányba, igazából maga sem tudta, hogy miért, vagy éppen merre, de megtette az első lépést… hogy felfedezze a parkot. Talán csak ki akarta zökkenteni magát a megdermedtségből, hiszen már régóta nézte Olinát, aki ugyanúgy tekintett vissza rá. Ez feltűnt neki és jól is esett. Kezdte sejteni, hogy az érzés, ami belülről emészti lelkét, azt úgy nevezik, hogy szerelem. De vajon Olina is ezt érzi? Vagy csak próbál köszönetet mondani azért, mert megvizsgálta őt estefelé? Amilyen pesszimista az orvos, inkább utóbbira tippelt. A nő szerencsére jól értette a mozzanatot és követte őt, mellélépett és ahogy a doktor kérte tőle, mesélni kezdett. Közben balra fordultak, Antonio követte őt, hagyta hagy vezesse, hiszen míg a rendelő az övé, addig ez a hely a nő birodalma volt. Csöndben hallgatta amit Olina mesélt, mikor rápillantott ő is így tett, a tekintetük újra találkozott és a négy szem ismét csillogni kezdett. Biztos csak a fény. Egy építmény lábánál megálltak, a hölgy, - akit azóta már jobban ismert ahhoz, hogy csak egy hölgyként szólítsa -  felé fordult.
- Nincs tériszonyom. – Mondta azonnal választ adva a kérdésére. Kicsit olyan volt ez, mintha azért felelt volna így, mert ezt kérte tőle a nő. Hogy vicceskedni akart-e, vagy csak simán válaszolt a ténnyel, azt senki sem tudta. Hangja továbbra is mély volt, a tőle megszokott szokásos, ám benne volt egy kis felfrissült érzés, mintha nyaralt volna éppen. A férfi nyugodt volt kívülről legalábbis, valószínűleg azért nem aggódott, mert nem félt a magasban. Nem zavarja a vér látványa és a magasság sem. Nem, az ő gyengesége más, mégpedig az emberi kapcsolatok.

Antonio nem mindig volt azonban ilyen gépiesen komor. Fiatalkorában, a gimiben és az egyetemen nagyon is élte az életet, de nem a kábítószertől áztatta fajtát. Igen, régen nagyon is csajozós volt, kereste az igazit, akit húszas évei végén úgy érzett, megtalált. Biztos volt érzéseiben, mindenét a nőnek tudta volna adni, a szívét pedig oda is adta. Megvette a gyűrűt és készült rá, hogy eljegyezze élete legfontosabb személyét, azt a nőt, akit annyira szeretett, és akiben végtelenül megbízott. Hiba volt. A bizonyos nap előtt négy nappal, - amikorra az eljegyzést tervezte - a szerelmét rajtakapta a saját hálószobájukban egy másik férfival. Túl korán jött aznap haza. Antonio szíve összetört, akár a mesékben, vagy egy rosszul megírt drámában. Ez az eset és az ezt követő többi katasztrófa indította el benne a lavinát, ami olyanná temette, mint ahogy ma ismerik az emberek. Túl sok rossz dolog egyszerre és rengeteg fájdalom. Nem is nyílt meg azóta senkinek Trefoloni és számára ezért akkora bűn az, ha újra szerelmet érez. Annyi év alatt sikerült elfojtania ezt az érzelmet, de most maga sem tudja, hogy vajon ösztöne vagy a szíve fog győzedelmeskedni. Az agya tudja, hogy az élet nem arról szól, ahogy azt ő jelenleg éli.

Olina a kártyájával kinyitotta az előttük lévő ajtót. Beléptek a helyiségbe, ahol semmi látványosság nem volt. Kis körülnézés után érdeklődve nézett a nőre, aki nyugtatta és arra kérte, hogy bízzon benne.
- Egy percig sem voltam bizalmatlan. – Használta ki az alkalmat, hogy közelebb kerülhessen hozzá lelkileg. Nem gondolkozott, ezt a lövést határozottan a szíve lőtte el, ami ellen az ösztön képtelen volt védekezni, vagy megállítani. A liftbe értek és Antonio megtudta a hely nevét. Érdekesnek találta, ez megfogta és meglepte. Nem látott egy turistát sem, érezte, hogy a nő olyan helyre hozta, ami nem szokványos.
- Minek köszönhetem a gesztust, hogy ilyen különleges helyre hozott? – Kérdezte, majd halkabban, érzékibben folytatta. – Nem lesz ebből baj? – Bízott a nőben, de félt, hogy olyat tett, ami az állását veszélyeztette. Ezt pedig nem akarta kockáztatni.

A kezdeti meglepettség és örömteli találkozás után – ami bár kívülről nem látszott ennyire meghittnek – elindultak körbesétálni a parkot. Legalábbis Antonio így tervezte, de hamar rájött, hogy semmit nem tud a helyről, ellenben vele volt egy nő, pontosabban a nő, akinek ez volt a munkahelye és feltehetőleg jobban ismeri a parkot, mint bárki más. Át is adta a vezetői szerepet és milyen jól tette. Olina mesélni kezdett, amit az orvos csöndben és figyelmesen hallgatott. Szemét többnyire az úton tartotta, de időnként felpillantott a környező növényekre és – amennyiben volt – állatokra. Míg a nő beszélt, igyekezte kerülni a szemkontaktust, mert nem szerette volna jobban zavarba hozni se magát, sem pedig azt a nőt, akit meg akart óvni mindenféle idegeskedéstől és rosszérzéstől. Nem tudta sokáig türköztetni magát, amint megérezte magán a tekintetét, ő is oldalra fordította fejét és egyenesen a szemébe nézett. Az izgatottság sugárzott a mellette álló személyből, Trefoloni örült ennek, feltételezte, hogy ezt a találkozást Olina is nagyra becsülte, ám nem akarta, hogy a nő pulzusa az egekig emelkedjen, attól, hogy neki elmeséljen és megmutasson mindent. Viszont nem kezdte el csillapítani lágy szavakkal, ő továbbra is az az orvos volt, akit ismertek az emberek a rendelőből, nem nyílt meg egyik percről a másikra, ez nála egy hosszú folyamat hiába zakatolt a saját szíve és legszívesebben magához ölelte volna Olinát. Visszafogta magát és parancsolt szívének. Az illem az első.

Egy épület előtt álltak meg, ahol egykori betege a tériszonyáról kérdezte. Ezzel kíváncsivá tette az orvost és azon kezdett el gondolkodni, hogy mit tervezhetett Olina. Pozitívan válaszolt, nem volt tériszonyos. Egy újabb mosolyt követően az ajtó kinyílt előttük és mindketten beléptek azon. Antoniot egy lifthez vezette. Ekkor szíve kitört és nagyon is emberien bevallotta, hogy megbízik a nőben, úgy, ahogy eddig nagyon kevés emberben. De vajon meg tud bízni benne úgy, mint ahogy férfi bízik a nőben? A kis, viszonylag szűk liftbe beszállva Antonio rádöbbent, hogy partnere mennyit mosolygott eddig ma. Már a kávézóban is élvezte mosolyának szépségét, ezúttal azonban még több alkalma volt rá, hogy láthassa. Az a mosoly, Olina bája képes volt, hogy megolvassza az orvos gépies páncélját és a felszínre tudta hozni az embert, az igazi Antonio Trefolonit.
A helyről látni lehetett, hogy nem vendégek számára készült, ez egyértelmű volt. Ennek tudata zavarta valamelyest az olaszt, de csak azután tette szóvá, miután a felvonó már haladt. Egyértelmű volt számára, hogy Olina meglepődött a kérdésen. Ezúttal viszont keményen állta a tekintetet, nem pillantott el másfelé, mint ahogy azt séta közben tette. Sőt, még inkább felé fordult, így már teljes testével vele szemben volt. Az őszinteség meglepte. Pár másodpercig csak ízlelte a szavakat, majd arcán megjelent egy mosoly, mely erősebb volt az összes eddiginél. Határozott, jókedvű és felettébb őszinte mosoly, ami egy hajszálnyira sem volt leplezve.
- Már megtette. – Mondta miközben ismét az ajtó felé fordult és készült, hogy kiléphessen a liftből. Egy nagyon, de nagyon halk megjegyzés, amit alig lehetett kivenni a levegő hordozta zajokból. A nő már akkor lenyűgözte, mikor elköszönt tőle a kávézóban. Antonio nem tudta, hogy milyen erőkkel bír Olina, de az biztos, hogy sok-sok idő után ő volt az első nő, aki képes volt megtörni a gépezetet és visszarántani az orvost az életbe. A másodpercek múlásával Trefoloni egyre biztosabb lett az érzésében és abban, hogy akarja a nőt. Még mindig félt, hogy mi van, ha ez a még meg nem teremtett kapcsolat is úgy fog végződni, mint az, ami ilyen mélyre taszította. De nem volt joga ilyet feltételezni Olináról és nem is tudta elképzeli róla. A liftben rájött, hogy ha nem ad esélyt magának a boldogságra, akkor soha sem fogja elérni. Pénz ide vagy oda, még a vak is láthatta, hogy Honolulu egyik főháziorvosa és kutatója nem él örömteli életet, pedig mindene megvolt: pénz, autó, ház, szaklaboratórium, de csak egy valami hiányzott, az pedig ő maga volt, az ember, az érző lény. A Nőt nézve rádöbbent mindezekre és arra, hogy az elmúlt harminc évben gyakorlatilag nem élt és ez hirtelen hatalmas bűnnek mutatkozott. Igen, ha még egy nőt elveszít, - vagy bárki mást, akit szeret - akkor abba beleőrül majd. De ha nem? Ha ezúttal minden máshogy alakul majd? Akkor? Akkor boldog lesz és igazán boldogan éli le a maradék életét. Ezen gondolatok között lépett ki a liftből. Csakhogy az öröm mellett, hogy elhatározta végre magát és kívánta a változás szelét, szomorú is volt. Az idő nem állt meg egy percig sem, ő pedig húszévesből ötven lett. Vannak, akik már öregnek gondolják és ez teljesen érthető is volt.

Egy újabb ajtóhoz léptek, amit Olina már mindenféle segédeszköz nélkül kinyitott. Antonio látta rajta, hogy előre szeretné engedni, de a férfi volt annyira illemtudó, hogy ezt ne engedje. Azért nem ment előre, mert Olina akarta maga elé engedni, nem azért, mert egy nő. Bár valószínűleg akkor sem indult volna meg.
- Ugye nem várja el tőlem? – Utalt erre az orvos és szeme szúrós volt, ám ott csillogott benne még mindig valami, amitől mégsem tűnt ijesztőnek. De még mielőtt a nő válaszolni tudott volna, az ajtóhoz lépett, hogy egyik kezével megtámassza azt és ne engedje becsukódni előttük, míg a másik kezét egyenesen Olina háta-csípőjéhez tette, hogy biztosan maga előtt tartsa és hogy együtt tudjanak bemenni az ajtón. Valójában pedig azért, hogy megérinthesse, átkarolhassa. Átlépve a tér másik oldalára Antonio zárta be maguk mögött az ajtót, emiatt azonban elengedte Olina csípőjét. Amint becsukta az ajtót, odalépett a nő mellé az üvegoldalhoz, de egyenesen rá nézett, mintha ki akart volna olvasni belőle valamit. Néhány pillanatnyi bambulás után végül elnézett a kilátásra. Érezhetően elkezdte felfedezni a parkot, hosszasan nézelődött, mintha csak keresne valamit, azonban nem, most céltalan volt, csupán csak nézelődött.
- Hálás vagyok. – Köszönte meg a nő kedvességét, amiért felhozta ide. Érezte, hogy ez mennyire nagy dolog, tényleg hálás volt Olinának ezért.
- Igazán gyönyörű. – Mondta halkan, férfias és érzéki hangon, még mindig a parkot bámulva.

Vagy az épület sugárzott valami ijesztő mágiát, ami még a legbezártabb, legelszigeteltebb szívet is meglágyította, vagy véletlenül fordult elő, hogy ott jött rá Antonio, hogy változnia kell. Eddig is gondolt már rá az elmúlt héten esténként, egyedül az otthonában sokat töprengett azon, hogy mitévő legyen ezzel az erős éréssel, mely belülről kezdte falni és nem engedte, hogy szabaduljon tőle, ám valamiért mindig elvetette. Még szerencse, hogy arra rávette magát, hogy eljöjjön a parkba és elfogadja Olina ajánlatát, különben nem tudott volna ráébredni, hogy milyen butaságot követett el eddigi életében. Ahogy meglátta a nőt, tudta, hogy nagy csatát fog vívni a szívével és ez így is lett. Míg hallgatta a parkról szóló információkat csöndben volt és eléggé befelé fordult. Figyelte Olina szavait, de nem annyira, hogy hosszabb ideig megjegyezze azokat, ugyanis más járt fejében, éppenséggel háború dúlt ott, aminek döntő ütközete a liftben ért véget. Kész, a szív győzedelmeskedett, a legmélyebb széfbe zárt érzés előtört, hatalmas fénnyel pusztította el egy szempillantás alatt azt a több méternyi gyémánt- és betonfalat, ami annak elfojtását szolgálta. Antonio bevallotta saját magának, hogy szerette a nőt és azt is, hogy szüksége van valakire, hogy boldog legyen. Mert ő is ember volt, ez a faj pedig társas lény, vágyik valakire, akivel leélheti életét örömök és boldog pillanatok között. De ez még csak az első lépcsőfog volt. Meg kellett tudnia, hogy Olina mit érzett és azt, hogy saját maga vállalja-e a kockázatot, hogy könnyen romba dőlhet az élete és még mélyebbre sodródhat, mint az elmúlt évtizedekben, olyan mélyre, ahonnan már nincs visszaút. Utóbbit hamar eldöntötte: muszáj kockáztatnia, mert csak így sikerülhet, ez a bizalom szükséges hozzá, márpedig Antonio végtelenül megbízott abban a nőben, akit még csak négy alkalommal látott, kétszer a rendelőben, aztán a kávézóban és végül itt, a parkban.

Egyre jobban érezte Trefoloni, hogy Olina is kezdett megnyílni neki akár akaratosan, akár akaratlanul. Az őszinteségre az orvos őszinteséggel felelt, de nem tudatosan. Olyan szavak csúsztak ki a száján, amiket nem mondott volna egy átlagos nőnek. Olina lenyűgözte őt és ezt be is vallotta, igaz hogy nagyon halkan buktak ki a szavak szájából, de megtörtént és célba találtak. A mellette, éppen őt néző nő meghallotta őket és nem is hagyta elsuhanni, mintha ki sem mondta volna őket Antonio. Válaszolt rájuk, ami ugyancsak meglepő volt, nem számított rá a férfi. Elgondolkozott. Mit tett volna ő, amivel le tudta volna nyűgözni? Annyira átlagos volt végig, nem csinált semmit. Rájött, hogy erre nem fog tudni választ kapni, nem fogja tudni kitalálni, így hagyta nyitottan a gondolatfonalat. Meglepett arcát az ajtó nyitódása elterelte. Olina előre ment, ő előbb lépett az ajtóhoz, ami még nem is zavarta Antoniot, de az, hogy elé akarta engedni, már annál inkább. Lehetetlen volt, nem tudta egyszerűen megtenni, amit a nő kért tőle. Lehet, hogy lelkileg egy bunkó volt, aki képes megbántani minden betegét, de ilyen illemszabályokat mindig, minden körülmények között betartott. Főleg egy olyan nővel szemben, aki nagyon is közel állt hozzá. Még egy lépcsőfok következett. Az ajtót megfogta és másik kezével átkarolta Olina csípőjét. Így együtt mentek be az ajtón, bár a nő valamennyivel előrébb volt. Kicsit aggódott Antonio, hogy ez az érintés túl intim volt-e betegének, de megtette. Míg becsukta mögötte az ajtót, addig vendéglátója előre ment az üvegfalhoz. Rögtön követte őt, ahogy mellé ért, a szemébe nézett. Ezúttal semmilyen mosoly nem volt felfedezhető Olina arcán. Ezt kicsit furcsállta, talán mégsem volt jó ötlet, hogy megérintette. Bár a táj jóval kevésbé érdekelte, mégis szentelt kis időt a kilátásnak. Nézelődött, próbálta megjegyezni az állatokat, hogy mi merre van. Pár perc csönd után végül megszólalt, megköszönte, hogy felhozta ide. Tudta, hogy különleges dolog ide feljutni, ezért felettébb hálás volt Olinának, hogy ilyen áldozatot hozott csak ezért, hogy jól érezze magát. Egy mély levegővételt követően, amit mellkasán lehetett csak érzékelni, szájából és szívéből kicsúszott: gyönyörű. Egy újabb mosoly tőle, ezúttal ez a nő megjegyzései miatt következett be. Ám pontosan így sejtette, gondolta, hogy a nő azt hiszi majd, hogy a parkra mondta. Miután ajánlotta, hogy nézze meg a látványosságokat közelebbről is, Antonio teljes testtel elfordult az üvegtől Olina felé. Egy darabig szótlan maradt, ismét farkasszemet néztek egymással, csak két olyan farkas, akik vadságukból most készültek megszelídülni. A farkas, kinek szeme csillogott a nő szépsége és kedvessége miatt.
- Szerintem félreértett. Nem a park a gyönyörű. – Állta a tekintetét és figyelte Olina reakcióját, kíváncsi volt, hogy mikor jön rá arra, hogy ezt egyenesen a nőnek szánta, őszintén. Nem mintha a park nem lenne tényleg jól megcsinálva, csak számára az most kevésbé számított.
- Én tartozok köszönettel! – Méghozzá hatalmassal. Az, hogy kizökkentette a mindennapokból nem csak szükségszerű volt, de még örömteli is. Ezen a napon az orvos megváltozott, megnyílt, belül pedig megértette, hogy az életet nem veheti el magától, nem tagadhatja meg faját és nem utasíthatja el magától a szerelmet. Antonio remélte, hogy ez nem elköszönésként érkezett Olinától, nem akarta, hogy most magára maradjon, persze ha dolga volt, nem tarthatta fel.

A kilátásnak hátat fordított és óvatosan nekidőlt az üvegfal előtti korlátrúdnak, minek könyökeit is nekitámasztotta, ráhelyezte. Teljes figyelmét a nőnek szentelte és erről ezzel az erőteljes mozdulattal tudomást is adott Olinának. Nem a kilátás volt a kincs, az csak mellékes volt, de meglehetősen jó hangulatot varázsolt.
- Amit legelső alkalommal a rendelőben mondtam, - Kezdte el különösen mély hangon az orvos és már várható volt, hogy nem tündérmeséről akar beszélni. - megbántottam. Éreztem a fájdalmát. - Igen, akkor, aznap nagyon is a lelkébe túrt, ezt részben szándékosan tette, hogy felhívja betegét a kockázatra és a veszélyre, amit nem volt szabad elhanyagolni, de nem számított rá, hogy a családdal kapcsolatban Olinának is fájdalmai voltak. Erre azóta már rájött és most, hogy különleges volt számára a nő, kicsit bűntudatot ébresztett benne. Az ok, amiért viszont felhozta ezt a témát az más volt. Meg akarta ismerni a nőt és annak hátterét. Ha kiderülne ugyanis, hogy otthon férje várja, vagy hogy soha többé nem szeretne maga mellett tudni senkit, akkor Antonio ezt tudomásul veszi. Azonban még mindig csak egy orvos állt a volt betege előtt, nem volt joga többet kérdezni erről. Mi köze lett volna hozzá? Ha a nő úgy gondolja majd, hogy megajándékozza némi információval, akkor Antonio sikerrel jár, ha nem, akkor sincs semmi, erre az esetre készült fel Trefoloni, nem várta, hogy elkezd magáról mesélni Olina. Miért tenné?

Az már nem volt kétséges, hogy Antonio szerette a nőt, azt, akit nemrég megvizsgált, azt akivel találkozott a kávézóban és azt, akivel ezt a szép szombati napot töltötte. A férfi megtört, szívét és valódi énjét már nem rejtegette, védte semmi. Ezúttal teljesen önmaga volt. Nagy út volt eljutni erre a lelki szintre, mégis tudta, hogy sokkal nagyobb hegyet kell megmásznia ezek után, mint eddig. Semmi sem biztosította, hogy Olina is hasonlóan érzett-e iránta, de ha mégis, vajon lesz lehetőségük teret engedni a vágynak, hogy együtt legyenek? Még a liftben elhatározta, hogy ennek utána jár később.

Nem az a férfi volt Trefoloni, aki félős. Ha valamit meg akart tenni, sosem a bátortalansága akadályozta, sokkal inkább az illem és a távolmaradási ösztöne. Ezek azonban most nem hátráltatták, ezért megérintette a nőt, méghozzá nem egy átlagos helyen. Ügyelt rá, hogy ne legyen túlságosan is intim, de a gyengédséget is el akarta érni, ezért a megfelelő helyen, a csípőjénél érintette meg Olinát, így kísérte be az ajtón túlra. Viszonylag rövid ideig érintette, ahogy áthaladtak a másik térbe, elengedte és becsukta az ajtót. Ennyi elég is, egyelőre. A nő után lépett az üveges oldalfalú helyiségben és rövid összenézés után – mely kissé elbátortalanította a férfit – a kilátásra szegezte tekintetét. Szép volt, de nem nyűgözte le annyira, mit a mellette álló személy. Komoran nézelődött, majd rövid hálálkodás után újabb gesztust tett, hogy sejtesse Olinával az érzéseit. Ahogy azt gondolta, a vendéglátója rögtön a parkra értette, amit Antonio azonban nem hagyott kiforratlanul. Megmagyarázta, hogy számára más volt a gyönyörű, majd egyenesen a nő felé fordult. Célba talált, ezt már egyértelműen látta rajta, hiszen a sűrű pislogás és a hirtelen jött meglepettség tükröződött az arcán. Szerényen elmosolyodott, a mai nap már sokadjára úgy, hogy az egyértelmű volt. Nincs titok, Antonio ilyet is tud és remélte, hogy ezzel az őszinteséggel megtöri Olinában az izgalmat, és azt a gondolkodását, hogy a férfi jól érezze magát minden egyes percben. Mert ez már nem arról szólt, hogy szívességként - azért, hogy ne érezze kényelmetlenül magát a nő – eljött a parkba, ez nem az orvosról szólt, hogy jól érezze magát ma. Sokkal inkább kettőjükről. Nem is akarta, hogy többet köszönjön és hálálkodjon neki Olina, túl akart esni a hideg, gépies kapcsolatot, ami kettőjük között volt jelenleg. Többre vágyott.

Olina felé fordult, háttal a kilátásnak és hátradőlt kényelmesen a korlátnak. Zöldesbarna szemeivel lenézett a nála több mint tíz centivel alacsonyabb hölgyre, aki kicsit közelebb lépett hozzá, nem sokkal, csak egy fokkal. Antonionak már ez is elég volt, hogy érezze, szíve hevesebben dobog. Vele ellentétben Olina nagyon is izgatottnak tűnt, gondolta azért, mert nagyon szerette volna, hogy minden tökéletes legyen, ami a vendéglátást illeti. Ezt a dermesztő izgalmat akarta elfojtani benne, bár még maga sem tudta, hogyan. Egyelőre csak nyugalmat sugalló nézésével próbálta valahogy megnyugtatni és jelezni, nincs miért a tökéletességre törekedni.
Eljött az idő, gondolta, hogy érdeklődjön a háttérről, ami mindent befolyásol és mindent eldönt. Továbbra is nagy nyugalommal, de már halkabb, mélyebb hanggal felhozta azt a témát, amiről valószínűleg a nő nem akart beszélni. Egy ideig csak a csönd uralkodott. Antonio tudta, hogy fájdalmas pontra tapintott, érezte, hogy a nő szenved és ettől ő is átvette valamennyi szúrós érzését. Azt akarta, hogy Olina ismét nevessen őszinte boldogságból. Már épp lemondott arról, hogy választ kap, ezért vett egy levegőt, hogy szavakat tudjon formázni. Azonban Olina megelőzte és ez pozitívan meglepte az orvost. "Nem bántotta meg." Ezt nehezen tudta elképzelni, látta akkor, aznap este az arcát és minden fájdalom kiolvasható volt belőle. De hitt szavának, nem volt oka bizalmatlannak lennie. Egy rövidke szemkontaktus, amikor szinte nyitott könyvek voltak egymásnak. Antonio szeméből áradt az együttérzés, arckifejezése olyan volt, mint a nőé. Nem szólt semmit, egyszerűen nem tudott. Csak figyelte a mellette állót még akkor is, amikor ő elfordult és mesélni kezdett. Rezzenéstelenül, komoly és együtt érző arccal hallgatta, testével arra fordult amerre Olina ment, át a tér másik oldalára. Antonio egy helyben maradt, még. Nyelt egyet, mikor megtudta, hogy kik vesztették életüket a balesetben. Ha ezt egy héttel előbb hallotta volna egy semleges személy szájából, nem törődött volna a hírrel, még csak szíve sem rezzent volna, de most, hogy megismerte Olinát és érzett iránta szeretet, így valamelyest megérintette az eset. Nem maga miatt, a nőt sajnálta és átérezte a fájdalmát.
- Részvétem. – Mondta egy csöndes pillanatban továbbra is halkan, a henger másik oldaláról. Ezután megtudta, hogy a kisebbik fiút magához vette és most együtt élnek, Olina viseli gondját. Ez kedves volt tőle, mindenképpen szimpatikusabbá tette számára a nőt. Ahogy hallgatta tovább, rádöbbent, hogy jobban hasonlítanak egymásra, mint azt gondolta volna. Mindketten a munkájuknak éltek és ez a visszafogottság, ami annyira nehezen törik meg bennük… Igaz, érthető is, elvégre mindketten felnőtt emberek, nem tehetik meg, hogy szabad utat engedjenek a szavaknak és a testüknek.
Ezek szerint mégis volt családja. Antonio tudta, hogy az az egy gyermek fontosabb neki mindennél. Ha ő ilyen helyzetben lenne, biztos hasonlóan érezne és cselekedne.
- Kedves öntől, hogy befogadta. El sem tudja képzelni, hány ember cselekszik hasonló esetben máshogy. – Kis ideig a padlót bámulta, elgondolkozott, hogy mennyi őrült felnőtt volt a világban és mennyi árva gyermek. Hálát adott istennek, hogy nem pszichológus lett belőle. Bár, ilyen robotszívvel ez lehetetlenség lett volna és amúgy sem érdekelte a szakma. Ahogy felpillantott, látta, hogy Olina vele szemben áll és őt nézi. Újabb lágy mosoly, mely méz volt a sós környezetben és ami ismét elvarázsolta az orvost.
- Nem untatott, éppen ellenkezőleg. Hálás vagyok, hogy elmondta. – Rádöbbent, hogy Olina szerelmét csak akkor tudja elérni, ha Kevint is elfogadja, mint gyerek, akit a nő gondoz.

Elgondolkozott, mélyen magába szállt, a saját lelkébe. Belegondolt a helyzetbe és maga is meglepődött, mikor megbizonyosodott róla, hogy semmilyen negatív érzés nem köti a tényhez, hogy Olina nem él egyedül. Úgy érezte, képes volt elfogadni Kevint is Olina mellett, őt ez nem zavarta, nem gondolta fiúra úgy, mintha akadályozná az érzéseiben. Mikor ezzel a gondolatfonállal végzett, megmozdult, kiegyenesedett és eltávolodott a korláttól és Olina, - a nő, aki neki háttal volt - felé lépkedett lassan, csöndesen. Mikor odaért hozzá, nem hagyott métereket kettőjük között, mint eddig, a nő mögé lépett úgy, hogy ne teljesen mögötte legyen, hanem kicsit, fél testtel mellette is - jobbra -, rézsútosan. Bal kezét Olina azonos oldalon lévő felsőkarjára tette nagyon gyengéden, mintha simogatni akarná, de tenyere nem mozdult a bársonyos bőrön. Jobb kezével megfogta az előtte lévő korlátot a nő teste mellett. Egy nagyon szolid ölelés volt ez, hiszen az érintés megvolt, a két test pedig különösen közel volt egymáshoz, olyannyira, hogyha Olina haja nem takarta el tarkóját és jobb vállának hátsó részét, akkor érezhette rajta a férfi lélegzetét. Most rajta volt a sor, mesélni kezdett olyan fájdalmakról, amikről eddig senki másnak nem említett.
- Az életem egy év alatt tört üvegszilánkokra. – Kezdte el és próbálta összeszedni gondolatait, hogy ne hideg zuhanyként érje a nőt. – Először abban a nőben kellett csalódnom, akit el akartam jegyezni, – sokat tanakodott, hogy ezt elmondja-e Olinának, annak, akiért szíve sok-sok év után ismét dobogott. Végül úgy döntött, őszinte lesz.  – majd az anyám halt meg rákban, jó pár évnyi szenvedés után. Nehéz volt mindent feldolgoznom olyan fiatalon, a pályám kezdetén, de mikor erőt vettem magamon, újabb hullám jött, mely végleg elsodort. – Kis szünet, egy nyelés és egy mély lélegzetvétel. Közben kezével kicsit erősebben érintette a nő bicepszét, de továbbra is óvatos volt, hogy nehogy fájdalmat okozzon neki. Arcával közvetlenül a nő hajának peremén, a füle felett beszélt, amennyiben Olina továbbra is neki háttal állt.  – A bátyám a szemeim előtt halt meg. – Ez orvosként hatalmas bosszúsággal töltötte el, de egyszerűen nem tudott, mint tenni. Nem lehetett már megmenteni. Egy nagy levegővétel jelezte, hogy ezzel végzett a történettel. A múltból visszarántotta magát a jelenbe.
- Szívesen megismerném Kevint. – Ezzel a néhány szóval akarta kifejezni, hogy a nővel akar lenni, és hogy nem zavarja a fiú. Ez persze nem olyan egyszerű. Olinának kellett eldöntenie, hogy a fiú mellett szeretne-e még egy hímneműt maga mellé.

Hihetetlen, hogy egy-egy nap mennyire meg tudja változtatni az embert. A vad, mogorva és szigorú orvosról azt lehetett hinni, hogy ő olyan, amilyen, ilyen a stílusa és ez a valódi személyisége. Annyira régóta viselkedett Antonio így, hogy már számára is megszokottá vált, elfogadta az életét és a modorát. Ez hiba volt. Sok éven át megkövült szívvel töltötte mindennapjait és már nem is élte az életét. Egyszerűen csak volt és dolgozott egyenesen addig, amíg véletlenül egy nőt meg nem harapott egy kígyó. Záróra környékén azonban még megvizsgálta, talán mert látta annak szemében a félelmet és a kétségbeesést. Aznap este nem tudta elküldeni a nőt, nem volt szíve hogy megtegye. Sőt, hazakísérte. Ám ezek még mindig nem voltak feltűnőek számára, bármelyik betegét el tudta így látni. Csakugyan voltak napok, mikor betegeivel összefutott a kávézóban vagy bárhol máshol. Ebben sem volt különlegesség. A kávézóban ám egy szikra jelent meg, mely képes volt felgyújtani egy egész erdőt. Így van, Antonio szíve lángolni kezdett a nő iránt. Kezdetben képtelen volt bevallani ezt lelkének, annyira új – régiúj – érzés volt és túlságosan is erős érzelem, amit az orvos nem engedhetett meg magának. Szombatig rágódott ezen, a hétvége első napján pedig úgy döntött, hogy meglátogatja a parkot. Ott aztán, ahogy meglátta Olinát, bűvöletbe esett, az érzés felerősödött és egyértelművé vált. Hiába igyekezett elemészteni azt, sikertelenül járt. Végül a liftben végleg elvesztette a háborút, melyben a szív győzedelmeskedett. A géppáncél leszakadt róla, valódi énjén tovább már nem rejtegette semmi és senki.

Akármennyire is nehéz kimondani, Antonio Trefoloni udvarolni kezdett egykori betegének. Ha ezt bárki is megkérdezné tőle, azonnal letagadná, és szúrós szemekkel nézne az illetőre. De a bókok és más finom gesztusok ezt megkérdőjelezhetetlenné tették. Tetszett neki Olina és ezen nem tudott változtatni. Meggyőzte magát a változásról.
Miután megunta a nézelődést és a kilátás már nem kötötte le, úgy döntött, hogy ideje volt megkérdezni tőle valamit, ami nem éppen szívmelengető. Összeszedte magát és túllépett a sima, felnőtt-felnőtt ismerős viszonyon, utalva rákérdezett a nő magánéletére és családi hátterére. Nem számított rá, hogy érteni fogja a burkolt kérdését, ahogy arra sem, hogy válaszolni is fog rá, ám kellemesen csalódott. Nagyra értékelte a válaszait, örült, hogy Olina megnyílt neki, ebből talán arra következtethetett, hogy mégis kissé kölcsönös az érzés. Csendben, már-már szomorúan hallgatta a nő szavait, aki közben átlépett a henger másik oldalához. Részvétet nyilvánított a baleset okozta fájdalmak miatt, majd megtudta, hogy Olina nem egyedül él. Elgondolkozott ezen, ám semmilyen akadályt nem látott Kevinben. Őt nem zavarta volna, persze ki tudja, hogy a fiú hogyan viszonyulna hozzá. Antonio mindenesetre megérett az apaságra és ő meg tudná hozni ezt az "áldozatot" a nőért.

Olina mögé lépett, óvatosan megérintette felsőkarját a bicepszénél, másik kezével pedig a korláthoz nyúlt, ezzel fogságba ejtette a nőt. Meséli kezdett magáról. Megfogalmazta azt, amit ezelőtt sosem, vagy csak nagyon kevésszer. Elmondta a fájdalmainak forrását, az okot, ami olyanná tette az orvost, mint egy gép. Tudta, hogy az egykori betege okos volt és hogy egyikből következtetni tudott a másikra. Jól esett neki sajnálkozó szava, reagálni azonban nem reagált rá. Visszarántotta magát a jelenbe, a szíve dobogott, de nem a múlt miatt. Olina váltotta ki belőle. A nő megfordult, mit az orvos egy pillanatig sem akadályozott. Az íriszek elvegyültek egymásban, Antonio körül megállt az idő és a tér. Élvezte a másodperc, valamint a nő szépségét. Fejét lassan félredöntötte egy leheletnyire, hogy még inkább érezni tudja a nő bal kezét a tarkóján. Vágyott az érintésére, ölelni akarta. Szerelme kezeit a legpuhább takaróként érezte magán, annyira tökéletes volt a nő. A helyzet adta magát: közelebb lépett Olinához, így már egy kisujj sem fért volna kettejük közé. Antonio mindkét keze a nő hátán pihent, egyik a lapockája alatt, másik pedig a kicsit lejjebb. Minden kő, szikla és hegy megremegett szívében, ahogy Olina mellkasához szorította arcát. Amikor felébredt az idill okozta álomból, szorosabban magához ölelte, arcával lenézett rá, állát a nő arcának széléhez helyezte. Ez most nagyon kellett, bár csak ideiglenesen csillapította a nő iránti vágyát. Antonio többet akart elérni, de nem sietett. Pár másodperc, melyek inkább óráknak tűntek. Nem akarta elengedni a nőt, azonban nem ellenkezett. Karjait viszont nem engedte le maga mellé, a nő hátán tartotta még úgy is, hogy a távolság miatt nem tudta teljesen átölelni karjaival. Kézfejei eltávolodtak a nő hátán egymástól, de továbbra is ott melegítették kétoldalt az oldalát. Hogy kifejezhessen minden érzést, mi Antonioban lakozott, elmondta, hogy szívesen megismerné Kevint. Végre! Ismét mosoly és milyen őszinte! A nő öröme átterjedt az orvosra is. Nem tudta, hogy hogyan lehetséges ez, de Trefoloni akkor és ott boldog volt és ezt semmilyen víz nem tudta volna lemosni arcáról és szeméből. Figyelte és hagyta, hogy Olina pózt váltson, szemét semmi pénzért sem emelte le róla. Örült, hogy szerelme nem távolodott el tőle, maradt ugyanolyan közel hozzá, mint eddig, csak éppen máshogy. Antonio olyan szelíd kutyaként viselkedett, ahogy még emberi szem nem látta. Alkalmazkodott Olina helyzetéhez, jobb kezét annak arcpereméhez tette nagyon finoman és érzékien. Szeme csillogott, jobban, mint eddig. Csak egy dolog járt már a fejében, ezért a nő huncut megjegyzését sem tudta annyira átvenni, mint ahogy azt normális esetben tudta volna. Nem érdekelte semmi akkor, elveszett a nőben, testének minden porcikája őt akarta, de az ajka különösen.
- Akkor biztos jól megleszünk majd. – Nyögte ki, de bárki érezhette, hogy nem e körül forgott már az agya. Elege lett a tétovázásból. Cselekedett. Megtudott mindent, amit szeretett volna: önmagát legyőzte, a nőn érezte a viszonzás jeleit és a családi háttér sem jelentett gondot. Nem tudta megállítani magát és nem is akarta. Másik kezének ujjaival is megérintette Olina arcának másik oldalát, így már két kézzel tartotta állkapcsát a füle alatt annyira lágyan, hogy épp csak érezni tudja bőrének elbűvölő puhaságát. Nem várt sokáig, a kézmozdulat után gyorsan mozdult, fejét Olináéhoz emelte, ahol aztán hirtelen lelassult, de nem állt meg. Szemeit becsukta, ajkait kinyitotta és finoman, romantikusan megcsókolta a nőt. A nőt, akit nem akart elengedni soha. Nem akarta, hogy véget érjen ez a pillanat, résnyire nyílt ajkait egyre csak tapasztotta a másik neméhez, miközben jobb keze az állkapcsáról hátrébb csúszott Olina tartójára. Meghitt és mámorító érzés lepte el Antonio teljes testét. Nem számított semmi, ő egyre csak csókolta szerelmét.