Észak szülötte vagyok, hófehér bőrű, jegesen kék szemű, majdnem felnőtt férfi. A külsőmre nem panaszkodhatom, maximum az elálló füleim zavarhatnak, de azokat könnyedén meg lehet oldani a hajammal. Csendes vagyok, nem szeretek sokat beszélni, vagy a középpontban lenni, általában egyedül dolgozom, nekem nem kell senki segítsége. Nem szeretek új emberekkel megismerkedni, nem tartom magam szociális lénynek. Sokan azt mondják rám, hogy ez beteges, de szerintem, véleményem szerint teljesen normális talajon mozgok. Talán néha ellopok egy-két dolgot, de ez még nem jelenti azt, hogy kleptomániás lennék.  

Éjszaka van. Hideg szél simogatja a hátamat, miközben a kihalt park egyik padján ülök és bámulom a sötétséget, ami előttem terpeszkedik. Kapucnis pulcsim nem zárja el a fagyos levegőt, de nem fázom, megszoktam már, hiszen a messzi északon jöttem napvilágra, ahol mindent hó borít. Imádtam Finn országban élni, szerettem, hogy mindig volt lehetőségem szánkózni, hóembert építeni, vagy korcsolyázni a jeges tavon. Sajnáltam is, mikor el kellett onnan jönnöm, hogy ne vigyenek börtönbe. Gyerekkori betegségem volt, legalábbis pszichiáterek ezt mondták, hogy súlyos kleptomániában szenvedek, ez körülbelül annyit jelent, hogy akár hová megyek, akár kivel vagyok, kényszeresen lopni akarok, elemelni olyan tárgyakat, amik nem az enyémek.
Ha úgy vesszük, tulajdonképpen az egész életemet összelopkodtam. Átvettem személyiségjegyeket emberektől, hogy olyan tökéletesre formáljam magam, amilyenre csak tudom. Voltak orvosok, akik azt mondták, hogy erős pszichopata hajlamom van, pedig eddig még nem öltem embert. Ezt mind abból állapították meg, hogy nem viselkedem úgy, ahogyan egy normális ember. Hogy nincs arcmimikám, nem dadogok, nem teszek semmit, csak vagyok, mintha gránitból faragtak volna. Ez egy védekezési mechanizmus számomra, mert nehéz gyerekkorom volt, viszonylag. A nővérem kurválkodásból élt, az anyám hozzáment egy drogbáróhoz, és a testvéremre hagyott, mert az apámat lelőtték egy akció során. Rendőr volt.
Lehet ítélkezni felettem, lehet mondani, hogy mocskos bűnöző vagyok, és dutyiban lenne a helyem, de mindenki induljon csak ki magából, meg abból, hogy vele mi lenne, ezek után.
Felállok a padról, kiveszek a zsebemből egy szál cigarettát, és egy meztelen nős öngyújtót, majd rágyújtok. Szeretem, ahogyan a dohány ég, olyan tökéletes, olyan merev és gyönyörű. Visszadugom a zsebembe a gyújtót és elindulok, a tengerpart nem vár meg. Szállást kéne foglalnom, most, hogy végre ideértem Hawaii-ra, el kéne bújnom a világ elől, nem pedig felhívni magamra a figyelmet azzal, hogy szellemként mászkálok az éjszaka leple alatt. El kéne nekem egy nő is, egy olyan, aki nem esik szerelembe, mert én olyat nem tudok. Bár, ilyen nő talán nem is létezik.
IDE