Az arcomat csokoládé barna haj keretezi, ami lágyan hullámos, olykor egyenes, egészen saját életet él, de a színe mindig állandó, hacsak nem akarom egyszer befesteni, de ha azt megteszem, akkor valami eszméletlen furcsa színe lesz. A hajam színe megy a szememhez, ami mogyoró illetve csokoládé barna között van, szerintem ez nem teljesen eldönthető, bár ez engem sosem zavart, mindig is szerettem a szemem. Ha nagyon akarok, tudok olyan szépen nézni, mint a csizmáskandúr és ezzel mindig elértem amit akartam, persze csak akkor, ha akartam, de nem sokszor használom, ez egy aljas, de hatásos módszer. Telt ajkaim vannak, pont annyira pirosak amennyire kell, hogy feltűnőek legyenek, de ne az legyen a leghangsúlyosabb az arcomon, mert a szemeim szebbek. Igaz, erről elvonja a figyelmet az orrom, ami az egyetlen olyan testrészem, amit utálok magamon, vagyis inkább nem kedvelem, mert az utálat túl erős, és nem szokásom használni. Szóval az orrom túl sok helyet foglal el az arcomból, ettől függetlenül nem műttetném meg, hogy jobban nézzen ki, már hozzám nőtt a huszonnégy évem alatt. Nem vagyok vékony, de duci sem, én vagyok a példa arra, hogy a kerekded idomok is jók, akkor is, ha nem túl nagyok. Ameddig nem vagyok deszka és léc, addig minden teljesen tökéletes.

Az első benyomás fontos, mindenki ezt mondja, de mi van ha az első benyomás téves? Mi van, ha valaki nem teljesen olyan, amilyennek látszik? Mi van, ha egy ártatlan kis báránykát látsz, aki szinte apáca is lehetne kis szende szűz viselkedésével, aranyos mosolyával, és hajmeresztően ártatlan szófordulataival, na meg a boci szemeivel, amiket közben rád mereszt? Ez vagyok én, ezt látja mindenki, az ártatlan bárányt, ennek is hisznek, de nem mondom, hogy ilyen is vagyok. Kedvességem határtalan, elragadó bájjal rendelkezem, amiről mindig tudtam, de sosem foglalkoztatott igazán, ahogy mások véleménye sem. Nem tudja rólam mindenki, csak a szűkebb baráti, illetve a családi köröm, hogy nagyon makacs vagyok, egyszerűen nekem el kell érnem azt amit akarok, vagy rossz lesz a közérzetem. A vitákban is nekem kell nyernem, sőt addig mondom és csak mondom, míg igazam nem lesz, emiatt sokak agyára megyek. Érdekel ez engem? Nem nagyon, sőt magasról teszek rá igazából. Hisztizni nem szokásom, igaz megesett már, hogy ezzel értem el a célomat, de mindem nő vetemedett már ilyen módszerekhez az életében, hogy elérje azt amit akar. Azt is tudom mivel kínozzam az embereket, csak apró kis tettekkel,  gesztusokkal, fél szavakkal, de ezeket könnyű elsajátítani. Mindent egybevetve, teljesen átlagos lány vagyok szerintem.

Vasárnap van, minden olyan szép itt, a nap ragyog, a madárkák csiripelnek az ablak előtt, amit hallanék is, ha a tv nem menne olyan hangosan, hogy szinte kiszakad a dobhártyám. Egyszerű a képlet, én a kanapén ugrálok, a zene hangosan szól, azt nem tudnám megmondani, hogy pontosan mi, de az nem is fontos, csak az, hogy egy francia bugyi és egy bő ing van rajtam. Nem ittam semmit, egyszerűen csak jó kedvem van, meg egy kicsit melegem is, de ezt majd csak később használom fel. Még várok valamire, vagyis inkább valakire, aki előtt majd vetkőzhetek gátlástalanul, akkor is, ha azt nem szabad. Igen, nem szabadna, nagyon nem, de vonzz, tagadhatatlanul értem, azt a láthatatlan valamit, ami egyre csak sodor felé, a másik erő pedig, ami belőle indul húz magához. Beteges, mindenki ezt mondaná, meg azt is, hogy gusztustalan, természet ellenes, Isten elleni vétek, ami miatt a Pokol kénköves bugyraiban fogunk szenvedni. Érdekel ez engem? Rohadtul nem, élvezni akarom az életet, ha már egy nagy részét elvették tőlem, és soha többet nem fogom visszakapni az elvesztegetett időt.
Telefonom berregése az asztalon kicsit kizökkent a ritmusból, és csak fél pillantást vetek a névre, amit nagyban kijelez.
Seggfej: szia bébi. Ha nem válaszolsz megkereslek, te vagy a mindenem, ez csak egy botlás volt tudod, hogy mennyire szeretlek.
Ciccenek egyet, ahogy elfordítom a tekintetem a fehér kis készülékről ami arra emlékeztet, hogy mit tett velem az a szemét. Fájt, én szerettem őt, a mindenem volt, de ő eldobott engem, valami szőke nagymellű nőért, aki persze csak szexre kellett neki, mert én nem akartam őt a nap mind a huszonnégy órájában, de szerintem ezt megérthető. Tehát ő kedvesen úgy gondolta, hogy ezeket az igényeit szépen levezeti valaki máson, én pedig ott leszek neki, mint valami tartozék, amitől nem tud szabadulni. Azt hiszem az örök kedvességem és az optimizmusom itt veszett el jó időre, csak a pesszimitás és a rosszindulat került színpadra, persze ez senkinek sem tetszett. Én összetörtem, hahó, ez nem fontos?! Persze, hogy nem, csak az érdekelte anyámat is, hogy ezzel elvesztettem egy nekem tökéletes férfit, az életemet lerombolom vele, bla bla bla. Nem fogom úgy élni az életem, ahogy ő akarja, ezért sem mentem hozzá, mikor valahova menni kellett. Finn-el szerintem sokkal jobban jártam, most meg már biztos is vagyok ebben.
- Nem halkítanád le egy picit? Nem lehet így a munkára koncentrálni. - Finn hangja szeli át a levegőt és kúszik be tudatomba, mire egy mosoly kerül ajkaimra, szavaival nem törődöm, nem kapom a fejem a távkapcsoló felé, eszem ágában sincsen lehalkítani, azt akarom, hogy velem bulizzon, vagy csak egy kicsit ellazuljon, kelleni fog az neki is, meg nekem is.
- Finn... Vasárnap van, lazíts, ilyen melegben nem lehet dolgozni, inkább élvezd ki, hogy ma nincs munka, halassz el mindent holnapra. A kedvemért... - most előveszem a bociszemeket, várom, hogy elengedje magát, ne kelljen könyörögnöm térdem állva, bár azzal nincs gond, de könyörögni nem szeretnék. - Neked nincs meleged? Én mindjárt megsülök. - teljesen komoly tekintettel mondom, ahogy elkezdem kigombolgatni az inget, amin hat kis fehér gomb foglal helyet, ebből a két felső gomb nincs begombolva csak. Így fentről a harmadikkal kezdem a procedúrát, lassan gombolom, szinte tapintható a feszültség, ami ránk telepedik, érzem a vágyat, ami szinte leborít a lábaimról, amik kicsit megremegnek. Alsó ajkamba harapva próbálom tartani a szemkontaktust a bátyámmal, de az ő tekintete inkább kezem útját követi, ami engem egyáltalán nem zavar, pontosan ez volt a célom. Az utolsó gomb kigombolása után csípőm lágyan ringatva a zene lassabb ritmusára leengedem magam mellé az inget, ami a kanapén köt ki, én pedig a reakciót figyelem a látványomra. Az ing eddig egy egyszerű csipkés lazacszínű melltartót fedett, ami tökéletesen illik a francia bugyihoz, amit eddig is láthatott. Ajkamba harapva várok valamit, de csak azt láthatom, ahogy megnyalja ajkát, majd se szó, se beszéd elvonul a dolgozószobába. Kemény dió lesz már érzem,d de nem fogom magam hagyni, most már nem. Beteges, vagy őrült vagyok? Ez van, ebben a beteg világban mindenki megőrül egy kicsit.