Az pszichológus: A precizitás alapfeltétel. Ahogy a kedves mosoly, a segítőkészség, és az empátia is, ha a páciensekről van szó. Ugyanakkor a tudás is elengedhetetlen, hiszen rengeteg betegség, gyógymód, téma, szimbólum, amit fejben kell tartani, ahogy azok jelentését is vagy a páciensek  neveit. Nem elhanyagolható az állhatatosság és a teherbíró képesség sem, hiszen előfordul hogy egy nap 10 ember problémáját, néha többet is meg kell hallgatnia az embernek.  Aztán ott van még a magabiztosság és a bátorság is. Vannak agresszív páciensek, félénk páciensek, szarkasztikus páciensek, akik csak a gyenge nőt látják meg, nem pedig azt az erőt ami a benne rejtőzik.        

A nő:  Azt mondják egy igazi nőhöz hosszú haj, szoknya és magas sarkú cipő tartozik. Pedig  a tudás, hogy ezeket méltósággal és olyan eleganciával, ahogy csak egy igazi nő képes, viselni is tudja. A kislány akaratlanul is megtanulja, beleszokik, hozzánő a divatvilághoz, ha az édesanyjától ezt látja. Ha az anyai türelemmel tanítgatja, szakértői szemmel kritizálja. Így felnőve megtanul nő lenni, és képes lesz elérni, hogy mások is úgy kezeljék, ahogy egy nőt illik. Magabiztos lesz, másképp mint pszichológusként, erős, határozott, ugyanakkor kedves és megértő. Gondoskodik azokról, akik megérdemlik. Nem azért mert ez a munkája, hanem mert ez az élete, ez a természete, és a lehető legnagyobb szívvel teszi ezt. Mosolyog, töretlenül, még akkor is ha fáj, mert a fájdalma csak önmagára tartozik, csak ő láthatja saját magát gyengének. Felemelt fejjel sétál végig az utcán, mert ő egy nő, és erre büszke.

Munkám során gyakran találkozom pirulással és kínos köhécseléssel, vagy épp megvető, „én úgyis jobban tudom, mi a jó az ágyban mint te” - pillantásokkal. Már egészen hozzájuk szoktam. Tulajdonképp a saját szüleim is furán néztek rám először, mikor közöltem, hogy de már pedig én bizony szexuálpszichológus leszek, és meg fogom mondani az embereknek, hogy miért nem jó a házaséletük, mi az amit jobban csinálhatnának, és mitől szoronganak. Legalábbis így képzeltem, tizenhat éves naiv fejjel.
Tulajdonképpen még most is ezt képzelem. Mióta csak az öcsém elment próbálom megtalálni, hogy mi az, ami betölti az űrt, amit ő hagyott maga után. Akkoriban jöttem rá, hogy sokkal inkább szeretem más problémáit hallgatni, és azokra megoldást találni, mint a sajátjaimat átrágni újra és újra. Egy idő után pedig mások problémáinak megoldása végül megoldotta az én gondjaimat is.  Akkor döntöttem el, hogy pszichológus leszek.  Akartam én előtte mindenféle lenni, balerina (soha egy percet nem balettoztam), csillagász, vagy épp buszvezető. Na hogy az honnan jött, fogalmam sincs.
Szexuálpszichológusként, mint említettem, az ember sokfajta tekintettel találkozik, pláne akkor, ha fiatal kora ellenére elég ismert. Honolulu nem olyan hatalmas, az embert hamar megismerik, ha szerepel a helyi televízióban, vagy ha kiad egy könyvet. Mikor visszajöttem New York-ból, először éreztem úgy, hpgy ez a város kicsi nekem. Imádtam a new york-i életet, szabad volt, észrevehetetlen. Azzal, hogy visszajöttem oda, ahol előtte tizennyolc évig éltem, minden megváltozott. A szomszédok már a második nap jöttek köszönteni, az épület portása, ahol a rendelőt bérlem már az első héten pontosan tudta a pácienseim időpontjait, és nem volt rest beszámolni nekem minden nap, hogy ki nem köszönt neki. Nem tudtam megszokni. Három hónappal ezelőttiig. Rájöttem, csak magányos voltam, nem volt akivel megosszam a vicces baleseteket, nem volt, aki megkérdezze, hogy vagyok. Jól esik, hogy végre van, hogy hosszú idő után végre megint szeretnek. El ne felejtsem megköszönni apámnak ezt megint.