▲ Külső tulajdonságok
Első pillantásra minden bizonnyal sokkal inkább tűnök egy újabb üresfejű kirakati Barbie-babának, mintsem egy húsvér embernek elvégre a vékony alkat, szép bőr, hosszú szőke haj, tökéletes smink továbbá a drága ruhák egyáltalán nem is sugallnak mást… A nyilvánosság legalább is a legtöbb alkalommal ezt a tökéletes megjelenést láthatja, viszont az igazság az, hogy a bokát törő magas sarkúk helyett szívesben viselem a lapos sarkú szandálokat vagy éppen a tornacipőket – részben azért, mert nem szeretek kiemelkedni a tömegből révén, hogy a termetem nem kimondottan sorolható az alacsony kategóriába, másfelől pedig rendezvényekre nem illő slamposan megjelenni. Mindennek előtt édesanyám egész gyermekkoromon át azt hangsúlyozta, hogy egy nő akkor igazán nő, hogy ha képes elegánsan sétálni magas sarkúban és a legnagyobb fájdalom ellenére is mosolyogva viselni. Nevetséges, nemde? A szűk, elegáns ruhák helyett is szívesebben viselek egyszerűbb, könnyebb darabokat, amikhez nem kell segítség, hogy az ember lánya egyáltalán fel tudja húzni. A hajamat illetően személy szerint egyáltalán nem bánom, hogy ha kócosan és összevissza áll, mintha a szél tépte volna és nem arcomat sem szeretem rejtegetni túlzott sminkkel, a mindennapokban általában kevés festék van rajtam.

▲ Belső tulajdonságok
△ Pozitív
# Megbízható; egyáltalán nem rám jellemtő tulajdonság, hogy kifecsegek bármit is. Ugyan nem tagadom, hogy nem fordult már elő, hogy nem kotyogtam ki olyan dolgot, amit nem kellett volna, viszont igyekszem tartani a számat.
# Segítőkész, együtt érző; legalább is ezt szoktak mondani. Nem szívesen sétálok el egy hontalan ember mellett úgy, hogy ne adnék neki valamennyit vagy valamilyen módon ne próbálnék meg segíteni neki, ám ettől függetlenül nem vagyok szent, olykor a legtöbb emberhez hasonlóan én is szemellenzővel járok.
# Kellemes modorú, kifinomult, illemtudó; édesanyám éveken keresztül nevelte belém a társalgás alapszabályait, melyeket akarva akaratlanul is, de idővel el kezdtem hasznosítani. Habár nehezen veszem rá magamat a társalgásra, viszont amint egy kicsit jobban feloldódom szívesen beszélgetek, nevetek alkalmanként pedig megcsillogtatom igazán csapnivaló humoromat. Igyekszem mindig megtalálni a legjobb szavakat az adott helyzetben, noha ez olykor egyáltalán nem egyszerű.
# Reménytelen romantikus, ábrándozó; talán inkább rossz tulajdonság, de inkább pozitívnak sorolnám, mert ezek nélkül szerintem nem is tudnék élni. Szeretek arról ábrándozni, hogy egy napon majd rám talál a nagybetűs szerelem, a nagy Ő-vel egyetemben.
# Lelkiismeretes; felnőtt emberként úgy vélem, hogy ez elengedhetetlen tulajdonság, éppen ezért én magam is törekedem erre. A kötelezettségeimet minden áron teljesítem és a bajban, főként, ha kedves ismerős vagy barát, nem hagyom cserben.
# Vállalja a döntéseinek következményét; mint ahogyan mindenki, úgy én is tettem rossz dolgokat, olyanokat, amilyeneket mások elítélnek, nem értenek meg – melyekre én sem vagyok büszke, ugyanakkor úgy vélem, hogy vagyok olyan erős, hogy mindenért, amit tettem vállaljam a következményt függetlenül attól, hogy az rossz vagy borzasztó. Nem lehet minden esetben másra hárítani a felelősséget, én inkább felvállalom és igyekszem belőlük tanulni.

△ Negatív
# Sértődékeny, túlérzékeny; amilyen szívesen kritizálok másokat, úgy olyan nehezen viselem, hogy ha engem ér negatív visszajelzés legyen az bármivel kapcsolatos. Alkalmanként napokig, akár hetekig hajlandó vagyok töprengeni azon, hogy mit csináltam rosszul vagy mit csinálhattam volna másként.
# Akaratos, majd hisztérikus; meglehet, hogy azért mert édesapám kiskoromban minden jóval elhalmozott és esetenként hajlamos vagyok elvárni másoktól, hogy azt és úgy tegyék, ahogyan azt én akarom.
# Szeszélyes; egyik pillanatban még a napos oldalamat mutatom, aztán hirtelen beborul az ég és mindenki jobban teszi, hogy ha menekül.
# Bizalmatlan; szeretem az embereket, ugyanakkor tisztában vagyok azzal, hogy mindenkinek van egy sötét és gonosz oldala, amivel nem szeretek szembesülni; árulás, csalás, ártó szándék és ezekhez hasonló dolgok. Ha valaki elárul, hátba támad nagy valószínűséggel sohasem bocsájtom meg teljesen az illetőnek, elvégre a törött tükröt sem lehet újra olyanná tenni, mint amilyen előtte volt.
# Magányos; habár elmondhatom magamról, hogy sok barátom van, de igazán kevés olyan van, akit a bizalmamba fogadtam, viszont még ennek ellenére is valahol mélyen legbelül mégis állandóan a magányosság és egyedüllét érzése gyötör.


▲ Tudd, hogy…
# … édesapám szállodalánc tulajdonos és tőzsdeügynök volt. Autóbalesetben halt meg, amikor tizenhét éves voltam.
# … rendezvényszervezőként dolgozom.
# … az anyanyelvem a francia, de kiválóan beszélek angolul, olaszul és oroszul.
# … van két kutyám, Paxton és Rudy
# … két kutyámhoz hasonlóan, két fiú testvérrel is megáldott a sors.
# … gyűjtöm az apró, értéktelen csecsebecséket.
# … apám halálát követően éveken keresztül féktelenül buliztam, nem csak az alkoholt próbáltam ki, hanem a keményebb drogokat is.
# … legsötétebb titkom, hogy volt már egy terhességem, de elvetéltem köszönhetően életvitelemnek – az volt az a pont, amikor rájöttem, hogy nem folytathatom így az életemet, mindennek már négy és fél éve.

A korlát szélén támaszkodtam meg. Mélyeket lélegezve szívtam be az óceán sós levegőjét. Tekintetem nyugtalanul, zaklatottan pásztázta a csillagos, felhőtlen eget. Ez alkalommal úgy éreztem, hogy még a fényes gömbként ragyogó planéták is gúny tárgyává tettek derűs tündöklésükkel, míg az én arcom másról sem árulkodott, mint gondterheltségről, kétkedésről és szívet hasogató fájdalmas emlékekről. A szél belekapott a hajamba, meleg leheletével játszadozott a homokdűnékkel és a partot nyaldosó óceánnal. Odabent jobbára mindenki gondtalanul élvezte az édesanyám által szervezett esetet – néhány perce még én is hasonlóan jól szórakoztam, azonban most ujjaimból is kifutott a vér, ahogyan görcsösen kapaszkodtak egymásba. Éreztem a jelenlétét. Itt volt. Annyi év után újra. Ismét. Nem kellett megfordulnom ahhoz, hogy tudjam, követett – mi másért is lett volna itt, ha nem azért, hogy velem beszéljen? Minden bűnöm kényszerítője, minden meggondolatlan cselekedetem hátterében egyedül Ő állt; mióta ismertem nem tett mást csak csábított a rosszba, aljas kígyóként negédes szavakat suttogott a fülembe, hogy kövessem a bűnök tort világába, s én szerelemtől elvakultan nem is tettem mást. Megmutatta a világ mocskát, hogy milyen esendővé és függővé válhat az ember, ugyanakkor láttam az élet gyönyörűségét, majd az azt követő lét értelmetlen ürességét, fájdalmát és szenvedését. Épített, de inkább tönkretett. Elgyengített, ugyanakkor megerősített. Megváltoztatott és kifordított önmagamból.
– Menekülsz, Marion?
A hangja – éppen úgy, mint kedélyes és öntelt hanghordozása – nem változott semmit sem az elmúlt években, mint ahogyan egykoron most is az a kellemes altselyem búgása kényszerített borzongása, míg fejemben egyetlen kérdés visszhangzott szüntelen – miért?
Némaságba burkolóztam.
– Mit keresel itt? Miért jöttél vissza?
Évekkel ezelőtt tűnt el az életemből, mintha csak képzelt, suhanó árny lett volna, amely szüntelen visszajárt emlékeimben – vagy egy örökké kísértő szellem, aki ugyanakkor képes volt valós testet ölteni; legfőbb bizonyítéka volt annak, hogy teherbe ejtett – ám Ő mit sem tudott a gyerekről, hiszen eltűnt. Nem adott hírt vagy életjelet magáról. Mint ahogyan senki, úgy én sem tudtam róla semmit sem, kezdve azzal, hogy él-e még vagy már halott? Emlékét pusztán elmém legsötétebb szentélyében őriztem, de ezentúl mindent, ami vele kapcsolatos volt elégettem, széttéptem vagy tönkre tettem, mintha nem is létezett volna.
Nem fordultam fel. Nem akartam látni az arcát. Nem akartam az emlékeket, amelyek vonásaihoz társultak – erőszakkal igyekeztem kizárni ezeket, azonban állandó rohamban tartották csonttal védett agyamat. Nem akartam, hogy újra tönkre tegyen mindent, hogy ha majd eltűnik csak a kietlen, sivár pusztaság maradjon utána és néhány romhalmaz. Nem akartam, hogy újra keserűséget és fájdalmat hozzon az életembe, mert mindeddig nem tett mást.
– Magánügy.
Tömör és velős válasz volt ez, de nem is igazán számítottam másra.
Hallottam a lépteit, melyek felém közeledtek. Közvetlenül mögöttem állt meg néhány centiméterre. Ruhán keresztül is éreztem a testéből áradó hőt és parfümének férfias illatát. Mint a múltban, most is önkényesen cselekedett, ahogyan az neki tetszett: ujjai végigsimítottak csupasz hátamon, majd keze megpihent a vállamon. Egyszerre rohamoztak meg a gyöngéd értelmek és a hányinger. Undorodtam tőle. El akartam nyomni a mellkasomat szorító érzést, mert most tudatosult bennem, hogy hiánya mennyire fájt – hogy még évek múltával is ronccsá tudott tenni.
– Hiányoztál.
Adta meg következő kérdésemre a választ.
Hangja gyengédebb volt ugyan, de ujjai durván ragadták meg a felkaromat, hogy maga felé fordítson. Felszisszentem. Felnéztem az arcába. A közönyös tekintetek mit sem változtak, hacsak nem lettek még ridegebbek és ellenségesebbek. Mindig is látni akartam bennük a jót, noha valahol mindig is tudtam, hogy szikrányi jóság nem bújt meg benne, hiszen egy lelketlen szörnyeteg mellkasában nem lapulhatott meg más, semmint egy elsorvadt, rothadó szív. Ujjai gyengéden simítottak végig arcélemen, de csupán eltűrtem minden mozdulatát, mert tartottam tőle.
– Menj el!
Nem kértem, utasítottam. Hangom még önmagam számára is idegennek csengett: túlontúl határozott és elutasító volt ellenére annak, hogy féltem tőle – itt nem bánthat, ezzel nyugtattam magamat. Meglepődésemre azonban leejtette kezét, majd távolabb lépett tőlem, hogy elforduljon azonban én még láttam, ahogy szája szegletébe mosoly kúszott…