Dubhe & Marcus

Egy kis pihenés sosem árt alapon úgy döntöttem lazítok egy kicsit. Nem szeretném ha minden napom a forgatásról szólna és arról, hogy még mennyi mindent meg kell tennem mielőtt hazamennék. Ha egyáltalán tényleg hazamegyek. A testvérem nagyon meg akar győzni, hogy inkább itt éljünk, mint otthon Winchester-ben. Igaz, hogy egy kis honvágyam van, meg még azt sem tudjuk mit szólnak a nagy ötlethez, szóval én nem innék előre a grizzly bőrére. Az is lehet ellenezni fogják ezt az egészet és őrültségnek tartanák, amit mondjuk meg tudnék érteni, de azt nem tudom el is fogadnám, mindamellett, hogy tényleg honvágyam van. Igazából a távolság zavar, hogy nem láthatom a szüleimet és nem érezhetem az ők támogatásukat is. Pedig mennyivel egyszerűbb lenne ha itt élnének és lemondanának a Winchester-i házunkról. Akkor legalább tudnám, hogy itt vannak és ha történne bármelyikőjükkel valami, nem kell órákat várnom míg viszontlátom őket, hanem semmiperc alatt ott teremhetek mellettük. Most azonban nem vehettem célba a repteret, ahhoz még túl korán van, helyette inkább fogtam magam és eljöttem a tengerpartra. Itt mindig lehet számítani nyüzsgésre, hamar be lehet olvadni a környezetbe, akkor meg pláne ha napszemüveg is van rajtam. Így legalább még nehezebben ismernek fel és támadnak le, hogy közös fotót készíthessenek velem vagy csak egy szimpla aláírást szeretnének tőlem. Szóval bármi olyat, ami megzavarhatná az eltervezett nyugodt kis délutánomat. Azt gondoltam, hogy úszom egyet, napozni bármikor tudok. Csak az volt a problémám, hogy kíséret nélkül jöttem, legalább magammal kellett volna rángatnom a testvéremet és Pandora-t, legyen kikre bízni a holmijaimat, de hát gondolkodok én előre? Ilyen esetben nem, mert hagyom őket magukra és szépen egyedül sompolygok el a tengerpartra. Rossz döntés! Tudom én! Reményeim szerint az orrom alá is fogja dörgölni miért nem szóltam neki, hogy hová megyek, mert biztosan velem tartott volna. Na mindegy. Amúgy sem voltam a telefonom közelében, hogy legalább egy üzenetet tudjak írni hová megyek. Meg szerintem mire észbe kap és keresni kezd, biztosan otthon leszek már. Tehát semmi baj sem lesz, remélhetőleg. Mielőtt azonban belevetném magam a vízbe úgy döntök, hogy előbb keresek egy helyet a holmimnak amit még a vízből is szemmel tarthatok. Remélem senkinek sem jut az eszébe eltulajdonítani, semmi kedvem sincs úszónadrágba visszaállítani a szállodába. Talán mondhatni egészen nyugodtan sétáltam a napozóágyak előtt amikor valahonnan – nem tudnám megmondani melyik irányból – egyszer csak fejbe talál egy strandlabda, ezzel nem volna gond, ha egyből a homokon landolt volna. Azonban nem ez történt. Miért? Mert egy igazán megmagyarázhatatlan erő azt akarta, hogy a strandlabda egy napozóágyon pihenő személy hasán landoljon. Na és kinek kell olyan szerencsétlennek lennie, hogy pont a közelben legyen és az egyik jóval távolabb fekvő vagy ülő férfi még fel is kapja erre a fejét? Hát persze, hogy nekem! Most legszívesebben eliszkoltam volna, de gondolom a labda tulajdonosa nekem szólt bocsánatkérését kinyilvánítva és kéri vissza a labdáját. Mondanám, hogy most fortyog bennem valamiféle kis méreg, de nincs így. Egyszerűen az illető felé fordulok és el is emelném a strandlabdát ha jobban meg nem nézem kiről is van szó. Ez Dubhe. Igen, az a Dubhe akit az a jó pár napozóággyal odébb lévő férfi tart szemmel! Te jóságos ég! Nem tudom, hogy hall-e vagy sem, de azért megszólalok.
– Azt hiszem, a labdát várják vissza és elnézésüket kérik. Remélem nem történt semmi kellemetlenség.