Vállamon a kissé talán viseltes, de a célnak tökéletesen megfelelő, kopott válltáskám, amiben az egyetemi előadásaim jegyzetei lapulnak, no meg az utolsó UV dolgozatok, amiket este kívánok kijavítani. Kis szerencsével még éjfél előtt végezni is fogok, mondjuk az is igaz, hogy kihagynám az esti szörföt, akkor egészen biztosan be tudnám fejezni. Viszont az idő remek és ez egyenes arányosságban van azzal, hogy a hullámok is tökéletesek és ilyenkor nagy vétek lenne kihagyni a lehetőséget. Mi tagadás, tényleg nagyon szeretem ezt a sportot, ma már el nem tudnám képzelni, hogy ne űzzem.
Hazafelé battyogok, ráfordulva a parti sétányra, amikor is elhaladok egy könyvesbolt kirakata mellett. Normál esetben haladnék tovább, épp csak egy pillantást vetve az üvegfal mögött kipakolt kínálatra, csakhogy ekkor valami olyasmit látok meg, ami megállásra késztet. És akkor még finoman fogalmaztam, mert az érzés pontosan olyan, mintha itt helyben csapott volna belém a ménkű, ráadásnak meg mondjuk még alaposan képen is vágtak volna egy méretes péklapáttal.
Hazugág volna, ha azt állítanám, hogy az elmúlt két évben nem gondoltam rá, vagy nem járt időről időre a fejemben. Voltak napok, amikor pokolian hiányzott, máskor pedig nem tudtam egyébre gondolni, minthogy meglőtt, hazudott és nyilvánvalóan meg is csalt, amin egyáltalán nem javít az a tény, hogy ráadásul pénzért tette. Vagy drogokért.
Mindezen dolgok közül a lövés az, ami még a legkevésbé fájt volna, mert tudom, hogy józanul eszébe sem jutott volna meghúzni a ravaszt. Én igyekeztem segíteni, de nyilvánvalóan elbuktam és kudarcot vallottam, mert semmivel sem voltam képes rávenni arra, hogy leálljon a cuccal és kezdjen új életet, velem együtt. Tényleg el akartam venni, közös életet tervezni, idővel családot alapítani és együtt megöregedni. Pontosan ebben a mézes-nyálas elképzelésben és módon, de be kellett lássam utólag, hogy az egész elképzelés egy kicseszett ábránd volt, aminek nem sok köze lehetett a valósághoz.
Nem tartom magam alapesetben egy naiv férfinak, de tény, hogy a felsorolt jövőképben őszintén hittem, ráadásul, ha egy egészségem hím nem fedezi fel azt ebben az elképzelésben, hogy családfőnek lenni és arra vágyni igenis a nemiségének legférfiasabb pontja, akkor egész egyszerűen egy idióta.
És most, egykori közös életünk minden elveszett szépsége és álma, az összes rohadás keserűséggel együtt, mint egy nyúlós, hideg massza, gyűlik fel gyomrom mélyén és kúszik szét ereimben alattomosan, odaszögezve engem a járda élettelen és kemény felületére. Kaarina...
A könyv, pontosabban könyvek borítóján ott díszeleg a neved, a név, amit annyira szerettem vágytól fűtött, heves éjszakákon csendesen elsuttogni, élvezve, ahogyan legördül ajkaimról a szó. Könyvet írtál...
Iasontól semmit sem tudtam meg rólad, pedig nem egyszer rá(d)kérdeztem és minduntalan elkeserített a tudat, hogy jóformán semmit sem tudok rólad. A remény koszos ribancként kellette magát, minduntalan abba a hitbe ringatva, hogy talán nem lőtted túl magad és sikerült kikerülnöd a kábítószerek karmai közül. Talán megváltoztattad az életedet, amire én képtelen voltam és talán megtaláltad azt, amit mellettem nem sikerült. Kívántam, hogy így legyen, de sosem tudtam meg, hogy tényleg így lett-e, nem pedig egy mocskos mosdó hideg padlóján hunyt ki kéklő íriszeidben a láng. Most pedig itt a bizonyíték, a könyv, ami megjelent, amit te írtál, arra ad okot, hogy higgyem, élsz. Mert ugye élsz?!
Gombóc gyűlik a torkomban, nagyot nyelek és végre mozgásra bírom ólomsúlyú végtagjaimat, hogy bemenjek a boltba. A kezembe akarom fogni ami a nevedet viseli, vajon tényleg te írtad, vagy az olykor ribancként viselkedő Sors űz most velem kegyetlen játékot és a végén kiderül, csupán a neved egyezik valaki máséval?

Órákig képtelen vagyok arra, hogy kilépjek az üzletből. A polc előtt állok megkövült vízköpőként avanzsálódva és a könyvet lapozom. Egyik oldalt a másik után, döbbenten olvasva életünk minden egyes apró részletét. A nevem nincs ott, de tudom, hogy mely részekben szerepelek én, nem nehéz kitalálnom, hiszen az én emlékeim is ezek a sorok. Olyan sokat tudok meg rólad, amiket annak idején, míg átéltem, nem sikerült.
A külvilág teljesen megszűnik számomra, nem veszem észre, amikor néhány hallgatóm rám köszön, ahogyan azt sem, hogy valaki nekem jön és sűrű elnézést kérve megy tovább. Nem tudok elszakadni ettől a polctól, nem tudom letenni ezt a könyvet, még annyi időre sem, amíg megveszem és hazaviszem. Elmerülök az emlékek tengerében és fogalmam sincs, hogyan is kellene éreznem magam. Nem csak a nosztalgia kellemes hullámai öntenek el, hanem a felszínre buggyan minden egyéb förtelem is, amiről azt hittem, hogy régen eltemettem magamban. Hát úgy tűnik, tévedtem...

Újra a hajamba túrok, hatalmasat sóhajtva, az elmúlt harminc percben legalább hetedjére. Ennyi ideje hallgatom ugyanis, hogy nem az elkövetkezendő kettő órában mi lesz a dolgom, mit nem szabad mondanom, hogy szabad mosolyognom. Felhívták a figyelmem rá, hogy sokaknak még mindig csak egy leszakadt drogos vagyok, aki csak azért írt könyvet, mert elfogyott a pénze, és utánpótlást szeretne. Épp ezért nem szabad, hogy egy pillanatra is üres legyen a tekintetem, és egyéb hasonló finomságok. Amiknek semmi köze ahhoz, amiért igazából itt vagyok.
Eredetileg nagyon nem itt kellene lennem. De nem bírtam ki, amint elolvastam a nevét az öcsém üzenetében tudtam, hogy ha most nem találkozom vele, ha nem keresem fel, akkor soha többé nem lesz bátorságom elé állni. Azt hiszem, és ezen rengeteget gondolkodtam, ha elolvasná a könyvem, nem tudnék a szemébe nézni. Túl sokat nem tudott, túl sokat hazudtam, én így szerettem. Más embert ismert, és más vagyok most, ha elolvasná, talán.. talán mégis az lenne a legjobb, hiszen akkor tényleg megkapnám, amit érdemlek, és megutálna.
Mintha teljesen biztos volnék abban, hogy még mindig szeret, még mindig gondol rá,, úgy ahogy én rá- Álltatom magam, ahogy az elmúlt két évben folyamatosan áltattam, csak így élhettem túl. Miatta volt minden, mintha csak minden nap suttogott volna a fülembe, csalódott szemekkel vizslatott volna.  Voltak pillanatok, mikor majdnem feladtam. Mikor szívesebben feküdtem volna az édes semmiben, és nem nehéz gondolatokat kergettem volna, hasztalanul, megoldás találása nélkül.
Ahogy a házak egyre lassabban húznak el mellettem, a kocsi lassul a könyvesbolt közeledik. Én akartam egy kisebb helyet helyszínnek, a hideg ráz az össze plázától, bezárnak egy nagy térbe, szabadság illúzióját keltve, mintha mehetnél amerre akarsz, holott csa egy vagy a sok kicsi menetelő hangya közül, akik a számukra kijelölt helyen húzzák le a kis kártyájukat, ezzel is etetve ezt a rendszernek nevezett szennyet.  De ha tudom, amit nem, akkor inkább bezárom magam oda, és elmenekülök. Nem voltam kész erre, nem voltam kész szembesülni saját magammal se, nem hogy vele. Mégis, tudatlanul, és látszólag vidáman nevetve az ügynököm újabb viccén belépek, mit sem sejtve. Lábam visz csak előre, nem is figyelek, szinte húznak, én meg engedem, neki valami melegnek, valami keménynek.
-Bocsá...- Automatikusan válaszolok, tekintetemet az olvasóra emelve, aki látszólag nem is figyel, belemerül, falja, mintha csak az élete lenne. Pár másodperc múlva kapcsolok csak, addig bámulok, utána meredek, lefagyottan, mintha csak kikapcsoltak, talán még levegőt is elfelejtek venni. Az emlékek megrohamoznak, ugrálnak a fejemben a szavak, tettek, mintha csak gumilabdák lennének, gyomromat görcs húzza össze, nehéz, feloldhatatlan görcs. Fáj, marcangol, éget, pislogni próbálok, de nem megy, nézem, mozdulatlanul. De nem figyel. Belém mélyed, az igazságba, a szennybe, melyről sosem akartam, hogy tudjon. Nyelnem kell, sokat, száraz a torkom, szólni akarnék, nem megy. Megint nyelek, és próbálkozok.
- Ab-Abraham? – Elhaló, nyeszlett, mintha csak egy lehellet lenne, de eljut hozzá. El kell jutnia. A lelkem megrándul, vele együtt a testem is, ahogy elszakítanak tőle, vonszolnak, miközben le se veszem róla a kezem. Nem vagyok képes beszélni, kellene, de nem megy, bemutatkozni, elmondani, miért írtam könyvet. Nem tudom elszakítani róla a tekintetem, fáj, boldogan fáj. Nem voltam felkészülve, de talán soha nem is lettem volna. Próbálok mosolyogni, hiszen kell, de ha rám nézne... Nézz rám!

Miért nem akkor mondtad el ezeket, mondd?! Miért nem engedtél bepillantani lelked rejtekébe, miért nem osztottad meg velem mindazt, amit most ezreknek teregetsz ki?! Egyszerűen nem értem...
Talán nem is érthetem, talán nem arra teremtettem, hogy valaha is részese legyek igazán a világodnak, talán a te utazásod sem azért történik a létben, hogy beengedj oda, ahová én nem tartozom. Mert kívülálló vagyok, mert talán mindig is az voltam. Mondd kérlek, az voltam?!
Csupán egy apró részlet, egy pillanat, egy szelet az elmúlhatatlan örökkévalóságod tengerében és semmi több. De ha így van, ha valóban így volt, akkor most, itt és most miért írsz rólam, miért mondod el írásban, amit szavakkal nem tudtál vagy nem akartál?!
Megannyi megválaszolatlan kérdésem közepette nem érzékelem, hogy nekem jön valaki, hogy bocsánatot kér megbicsakló hangon, és valahogy mégis... a hang, amely oly' édes volt számomra egykoron, befészkeli magát hallójáratomba és visszhangot ver ürességtől kongó lelkemben. Kara?!
A nevemet suttogja és sötét íriszeim végre elszakadnak a fekete betűk soraitól, amelyek a fehér lapon sorjáznak, többet elmondva róla, rólam, rólunk, mint amit akkoriban valaha is tudni véltem. Te? Tényleg te vagy?
Megdöbbenésem minden apró rezdülése visszatükröződik vonásaimon, hitetlenkedésem, hogy valóban őt látom, ott csillog sötét íriszeim mélyén. Nem értem, hogyan lehet itt?! Tényleg itt van vagy csak a képzeletem játszik velem kegyetlen játékot?!
Levegőt veszek, megszólalnék, de tovább sodorják és én is mozdulok, érzem a húzást a karomon. Ujjai a bőrömre fonódnak, egészen addig, míg végül a távolság túl nagy lesz és tovább nem halad.
A lábaim alig engedelmeskednem, az egész belsőm úgy érzem, hogy zseléssé válik és úgy folyik szét, miközben elmém képtelen arra, hogy valóságnak érzékelje, amit lát és tapasztal. Csak lassan tudom  rávenni végtagjaimat arra, hogy mozduljak, hogy ólomsúlyúnak hitt lábaim előre vigyenek, hogy ott legyek én is azok között, akik várják megszólalását és vágyják hallani hangját.

Téged nézlek. Tekintetem rád tapad és nem ereszt, hinni akarom, hogy valóban te vagy. Bemutatnak. Elhangzik a neved, tenyerek csattannak össze köszöntésedre, a levegő pedig megtelik ki nem mondott kérdések százaival. Csillogó szempárok figyelnek téged, köztük az enyémek is.
Összegyűlt közönséged csak rád kíváncsi és a mondanivalódra. Fájó lelkem ugyanerre szomjazik, de más okból kifolyólag. Én nem külső szemlélőként nézlek, ismerem a történetet, jobban, mint itt bárki hinné és mégis kevésbé, mint kellene, mint kellett volna. Mert nem avattál be. Te tudod az okát, hogy miért, én pedig megkérdezném, istenemre a levegőbe kiáltanám, de helyette csupán némán figyellek. Engem nézel. Látom, hogy próbálsz mosolyogni, de ez nem a te mosolyod. Nem az, amely a szívedből jön. Mert lehet, hogy nem eresztettél lelked mélyére, de tudom milyen, amikor szívből jövően örülsz valaminek. Egyszerűen csak tudom...

- Miért? - mire észbe kapnék, a kérdés utat tör magának, hangosan és magabiztosan, elérve ezzel, hogy félbeszakítsam a műsort, ami rólad szólna és így a tömeg is felém pislog, hogy azonosítsák a kérdés kitől is érkezett. Nem tudom, hogy mit mondtál vagy, hogy egyáltalán megszólaltál-e már, egyszerűen csak kikívánkozott ez az egyetlen szó, amit az elmúlt két évben nem egyszer, nem százszor tettem fel magamnak, de választ sosem leltem rá. Értetlen pillantások kereszttüzében döbbenek rá, hogy ezt nem így kellett volna megfogalmaznom.
- Úgy értem... Ms Blower, miért most döntött úgy, hogy megírja a történetét és kiadja? - két év. Két éve hagytalak magam mögött, két éve a bíróságon. Ott álltam, a szemeidet néztem. Összetörted magadat, összetörtél engem és én feladtam. Most pedig itt vagy. Miért most? Miért?

Kiálltan, csacsogva mesélnék el neki mindent, bocsánatot remélve, vagy akár úgy téve, mintha semmi sem történ volna, mégsem tudok. Pillantása éget, marcangol, megbénít, mintha csak kiszippantották volna a lelkemet, hangom elhal, ahogy nevét suttogom. Ennyi jött ki az ajkaimon, ennyire vagyok képes, maró görcs kaparja torkom, jelezve, ha nem vigyázok, másodperceken belül elsírom magam. Nem szabad sírnom, hiszen továbblépésként írtam mindent, mégis, itt áll előttem szemeiben a zavartság, nem tudom elengedni. Talán ha jobban próbálkozott volna, akkor... Talán ha megérezteti velem, milyen mikor elveszíthetem... Túl sok ha, túl sok a bizonytalanság. Fáj a szívem újra, hevesen ver, szétszaggat belülről, ahogy hirtelen megragadom a karját, mikor tovább sodornak.
Órákig tudnám nézni, csak a semmiért elveszni szemeiben, még ha azok a szemek miattam nem csillognak tovább. De nem tehetem, most még nem, vár a tömeg, engem akar. Mintha senki nem létezne, csak őt látom, hamis mosolyom nem neki szól, szemeimben kétségbeesés játszik, félek, sarkon fordul és kimegy.  Kapaszkodni akarok belé, önző módon visszakapni, szeretni és soha nem elengedni...

Kérdése kettéhasítja tudatom, lázasan kutatom a választ, mi az amit így mondhatok neki? Hazudjak újra? Lökjem el megint? Nem tehetem, vívódok, bordám között bökés, elméláztam, elbambultam, nem tudom mit tegyek.
- Le kellett írnom hogy élhessek. Ezzel van csak lehetőségem jóvátenni mindent. Átélni újra, átgondolni tisztán, elfogadni bűnösen. És legfőképp megbocsájtást nyerni. - Nem az én hangom, valami gépi szörnyeteg bújik meg a torkomban, helyettem beszél, mosolyogva, lelkesen, mintha csak betanulta volna. Nem tudom, mit kéne mondanom, ennyi ember előtt nem mondhatom, nem kiálthatom ki, hogy azt akartam, hogy tudjon mindent. Hogy sosem volt bátorságom magamtól elmondani, gyáva vagyok, menekülök, mindig is azt tettem. A drog, a fájdalom, mind üldözött, és egyikből a másikba, másikból az egyikbe menekültem, tudatlanul, megállni képtelenül.

A gyomrom kavarog, a hideg ráz, nem tudom ezt tovább csinálni. Újra menekülni akarok, vele, el innen, vissza se nézni, magunk mögött hagyni mindent. Esdeklően nézek, ahogy lelépek a pódiumról, megállítottak mindent, húsz percem van. Húsz percnyi menekülés a valóságba, vele, kettesben. Elhaladok mellette, illata megcsap, elbódít, ingujja után nyúlok, finoman meghúzva, pont, mint régen. Emlékeznie kell, muszáj értenie, kövessen, mert magyarázatot adok, elmondok mindent, csak beszéljen hozzám, tudja, hogy élek. Élek, virulok, boldog nem vagyok, nélküle sosem, de ha ő az, én is. Csak beszéljen, értsen meg, úgy mint akkor, amikor még semmit nem tudott.
- Nem így akartam, nem ezt akartam. Tudnál szeretni megint? - Motyogom, önmagamnak, gyanútlanul, mintha ott se lennék. Az illat orromba kúszik, elbódítva, megrémítve. Megpördülök, rettegek, nem hallhatta, az mindent tönkretenne. Óvatlan lépést teszek felé, túl nagyot, túl hamar. óh, mondd, tudnál újra úgy szeretni?

El kellene mennem. Hátat fordítani és kilépni innen, engedni, hogy messze vigyenek a lábaim, hátra sem nézve, nem törődve tovább azzal, ami volt, ami megtörtént és amin nem lehet már változtatni. Előre kellene néznem, végleg lezárni mindent, amit Ő valaha is jelentett és amit talán még most is jelent. Gyáva vagyok belegondolni, hogy zavart lelkem mélyén mit is érzek, csupán megkövülten állok a tömegben, elveszve és nézem, ahogy itt van. Ahogy itt áll, ahogy minket néz, ahogy igaztalan mosolyra arcára kerül, ahogy figyel. Egyszerűen csak nem tudom levenni róla a tekintetemet, végtagjaim nem engedelmeskednek, ide szegeztek kérlelhetetlenül, láncra verve, hozzákötve a múltamhoz. És talán, ha igazán őszintén magamba nézek, akkor rájövök, hogy nem is biztos menni akarok. Mert úgy érezném valamit elveszítek vagy nem kapok meg, ami járna, amihez jogom volna, akkor is, ha nem lehetek úgy része az életének, ahogyan egykoron szerettem volna. Talán sosem jár nekem több belőle, mint amit adott, talán ennyi volt minden, amit kaphattam és nekem önző módon nem volt elég. Most sem lenne. És mégsem vagyok képes arra, hogy sértettségtől vezérelten itt hagyjam, érdektelenséget mímelve.

Olyan gyorsan és olyan megfontolatlanul szalad ki számon az egyetlen kérdés, ami évek óta szétfeszít, hogy mire elhangzik, csak akkorra fogom fel igazán. A lelkemet szorító vaspántok egyike elpattan és egy részem megkönnyebbül, míg egy másik kétségbeesik és szűkölve, akár a sarokba szorított kutya, úgy várja a választ, reménykedve abban, hogy az nem tör össze megint. Ez lettem. Egy férfi, aki túl gyáva vagy túl bátor ahhoz, hogy csakúgy túllegyen Rajta.
Szavai a tömegeken keresztül hozzám szólnak, mert amilyen ügyes köntösbe öltöztettem kérdésemet, pontosabban abban a bársonyban kapom meg a választ tőle. Nekem szól, tudom, hogyan értsem és azt is, hogy ezt nem itt és nem így kellene megbeszélnünk. Jár nekünk a négy fal köze, ahol csak magunk vagyunk és nem pedig harminc idegen szempár kereszttüze.
- És elnyerte? A megbocsátást? - nincs bennem vádaskodás, a hangomban pedig még kevesebb. Nincs már mivel vádoljam, csupán kérdéseim maradtak és az a nevetséges részem, amely képtelen volt elszakadni Tőle.

Megmozdul, lelép a pódiumról, kilép a rivaldafényből. Valaki elnézését kér, kimenti egy rosszulléttel, de nem hallom igazán mit mond, mert csak Őt figyelem. A vörös hajzuhatagot, amely mindig is annyira tetszett, a mandulavágású szemeket, amelyekben annyiszor képes voltam elveszni, a finom ívű ajkait, amit lelkesen, imádattal és odaadással szerettem csókolni. Orromba kúszik illata, ami most is képes megrészegíteni és mindeközben megrendíthetetlennek látszom, mert ez tart talpon. Vonásaim megkeményednek és nem árulják el, hogy belül szétszakadni készülök.
Meghúzza az ingujjamat. Még emlékszik erre. Tudja jól, hogy miként működik a dolog, hogy ezt nem fogom figyelmen kívül hagyni, mert nem hagyhatom.
Automatikusan követem őt, lassan, megbabonázottan figyelve alakját, mozgását, összeszorult gyomorral és kiszáradt torokkal. Mit akarsz mondani nekem, mi célod van kedvesem? Akarom hallani, átélni, veled lenni kettesben? Végiggondolni azonban nem marad időm, mert a testem cselekszik, meg sem várva, hogy egyértelműen eldöntsem, melyik irányba forduljak, Kara után vagy a kijárat felé.

Hangja selymesen a fülembe kúszik, gerincem mentén bizserget. Motyog, de én akkor is olyan tisztán hallom, mintha elkiáltotta volna magát. És én képtelen vagyok meghatározni, megfogalmazni, hogy mit is érzek. Azt hallom, amit hallani akarok, és egyben azt is, amit nem. Mert összekavar, mert felszaggat belülről mindent, amit már nem kellene.
Megfordul, tekintetét keresem, közel lép és én nem hátrálok, csupán kéklő íriszeit figyelem.
- Nem. - alig hallhatóan hagyja el ajkaimat ez az egyetlen szó, ami képes összetörni mindent, pedig lelkem a tanúm, nem akarom bántani. Hogyan szerethetnék valakit megint, aki iránt sosem szűntem meg így érezni??!
- Úgy értem... ez nem ilyen egyszerű... - felejtsek el mindent, úgy téve, mintha meg sem történt volna?! Vegyem figyelmen kívül mindazt, ami történt?! Csupán így, ilyen egyszerűen, ilyen hirtelen?!
Nem lépek el tőle, a közelsége fáj és gyógyít, vonz, mert ő az, akire szükségem van, akire mindig is volt, de vajon én vagyok-e az, aki rá is ilyen hatással van? Vajon ez alkalommal nem lesz-e fontosabb megint valami más, amiért kiárusítja testét-lelkét, elárulva engem? Túl sok a kérdés, túl az el nem árult válasz. És mégis, kinyújtom a kezem és végigsimítok az arcán. Pont, mint régen. Szeretettel, szerelemmel, odaadással, úgy, mint akkor.
- Tudtad, hogy itt vagyok, igaz? - a szám, akár a Góbi-sivatag, olyan száraz, a torkom is kapar és hangom se mondhatni, hogy túlságosan hangos lenne, de legalább stabil. Nem veszem le róla a tekintetem, mert nem tudom megtenni. Egyszerűen csak jól esik őt nézni és érezni, belélegezni illatát, itt lenni és élvezni a tudatot, hogy él és jól van.
- Miért jöttél ide, Kara? - hallani akarom, hogy miattam, hogy nem csak a könyv miatt, hogy ez nem egy véletlen, hogy oka van annak, amiért most a világ fordul meg velem minden egyes lélegzetvétellel és szívdobbanással. Mit jelentettem én és mit jelentek most? Mondd, mit?